Halálzónán át vezet az út a Mount Everestre

Dermesztő statisztika: 1922 óta 310 ember vesztette életét a Mount Everest meghódítása közben. Három közülük magyar: Gárdos Sándor 2001-ben, Várkonyi László 2010-ben, Suhajda Szilárd a múlt héten áldozta életét a hegyért. A világ legmagasabb csúcsát első magyarként 2002-ben leküzdő Erőss Zsolt a harmadik legmagasabb csúcs, a Kancsendzönga sikeres meghódítása után, a visszaúton tűnt el 2013 májusában.

Memorial flags and rock piles are left on the main track to Everest near Lobuche, in memory of those who have died, so that climbers can pay their respects before trying to summit the mountain. (Photo by David Cheskin/PA Images via Getty Images) Fotó: David Cheskin - PA Images Forrás: Getty Images

A másik legtöbb áldozatot követelő szezon az Everesten 2019 májusa volt. Az egymásra váró mászók túl sok időt töltöttek a halálzónában. Tény, hogy 2019. május 22-én 250 hegymászó kísérelt meg feljutni a csúcsra. A The Kathmandu Post szerint sok mászónak sorban kellett állnia. Ezek az extra, nem tervezett órák a halálzónában nagyobb kockázatot jelenthettek az elhunyt 11 ember számára, bár nehéz meghatározni az egyes halálesetek konkrét okát.

2019-ben a K2 néven ismert 8611 méteres csúcs meghódítására indult Suhajda Szilárd. Fotó: MTI/Illyés Tibor

Tengerszinten a levegő körülbelül 21 százalék oxigént tartalmaz, 3600 méteres magasságban az oxigénszint negyven százalékkal alacsonyabb, a Mount Everesten pedig alig a harmada. David Breashears hegymászó és filmrendező szerint ilyen magasságban olyan kevés az oxigén, hogy még kiegészítő oxigéntartályokkal is az az ember érzése, mintha futópadon futna és szívószálon keresztül lélegezne.

Megküzdeni a halálzónával

Aki fel akar jutni a világ legmagasabb csúcsára, a Mount Everestre, annak a 8848 méter tengerszint feletti magasság eléréséhez meg kell küzdenie az úgynevezett „halálzónával”. Ez a zóna a nyolcezer méter feletti terület, ahol olyan kevés az oxigén, hogy a test elkezdi felélni tartalékait. Ebben a magasságban az egyik legnagyobb kockázati tényező a hipoxia. Ilyenkor a vérben lévő hemoglobin oxigéntelítettsége csökken, a szervezet elveszíti a vérben oldott oxigénjét, oxigénszegénység és teljes gázhiány alakulhat ki. Kompenzáló mechanizmusokként a légvételek száma nő, a vörösvérsejt-képződés fokozódik.

Ha az oxigén szintje a vérben egy bizonyos szint alá csökken, a szívverés felgyorsul, akár 140-szer is doboghat egy perc alatt, ami növeli a szívroham veszélyét.

– A tested összeomlik, és lényegében haldoklik – mondta a Business Insidernek Shaunna Burke hegymászó, aki 2005-ben jutott fel a Mount Everest csúcsára.

A hegymászóknak időt kell adniuk testüknek, hogy megszokják a Himalája körülményeit. Az expedíciók általában legalább három utat jelölnek ki az 5400 méteres magasságban található alaptáborból. Egyre magasabbra merészkednek, mielőtt ténylegesen elindulnának a Himalája csúcsára.

A nagy magasságban eltöltött hetek során a szervezet több hemoglobint (a vörösvérsejtekben lévő összetett fehérjét) kezd termelni, amely az oxigént szállítja a tüdőből a test többi részébe. A túl sok hemoglobin azonban besűrítheti a vért, ami megnehezíti a szív számára a vér pumpálását – ez szélütéshez vagy folyadék felhalmozódásához vezethet a tüdőben.

Képzeletbeli barátok

Az Everesten gyakori a nagy magasságú tüdőödémának (HAPE) nevezett állapot – a tüdő ilyenkor kattogó hangot ad, amelyet a tüdőbe szivárgó folyadék okoz. A további tünetek közé tartozik a fáradtság, éjszakai fulladás érzése, gyengeség és tartós köhögés, amely fehér, vizes vagy habos folyadékot hoz fel. A HAPE-ban szenvedő hegymászóknak mindig légszomjuk van, még pihenés közben is. A szakemberek szerint a halálzónához való akklimatizáció egyszerűen nem lehetséges. Gyorsan le kell tudni a zónát, és visszatérni a biztonságos helyre.

Ha az agy nem kap elég oxigént, megduzzadhat, ami a nagy magasságú agyödémának (HACE) nevezett állapotot okozza. Ez a duzzanat hányingert, hányást, valamint gondolkodási és érvelési nehézségeket válthat ki. Az oxigénhiányos agy miatt a hegymászók elfelejtik, hol vannak, az ítélőképességük romlik, és furcsa dolgokat tesznek, például elkezdik levetni a ruhájukat, vagy képzeletbeli barátaikkal beszélgetnek. A rossz döntéshozatal miatt a hegymászók elfelejtenek rácsatolni a biztonsági kötélre, letérnek az útvonalról vagy nem használják megfelelően az életmentő felszerelést, például oxigéntartályt.

A Mount Everestre vezető út talán legnehezebb szakasza a Hillary-lépcső. Fotó: Bradley Jackson

A hegymászók általában egyetlen nap alatt próbálnak fel- és lejutni, a lehető legkevesebb időt töltve a halálzónában. Igyekeznek mielőtt visszatérni biztonságosabb magasságba. Lhakpa Sherpa, aki tízszer ért fel az Everest csúcsára (többször, mint bármely más nő a Földön), korábban azt mondta a Business Insidernek, hogy amikor egy csoport megpróbál feljutni az Everest csúcsára, mindennek rendben kell lennie. Általában este tízkor hagyják el a négyes számú tábort 7900 méter magasan, így az út első felét a legtöbben sötétben teszik meg, csillagfénnyel és fejlámpákkal megvilágítva. Körülbelül hét órával később a hegymászók elérik a csúcsot. Az ünnepléssel, fotózással gyorsan elrepül a rövid pihenő. Az expedíciók megfordulnak, hogy újabb 12 órás túra végén visszaérjenek (ideális esetben) még az éjszaka beállta előtt a táborba.

Ben Fogle brit tévést 2018. májusi mászása próbára tette, amikor a csúcstól pár száz méterre felrobbant az oxigénszabályozója. Egyik hegyi vezetője, Ming Dorjee Sherpa odaadta a saját oxigénmaszkját, szabályozóját és hengerét, és oxigén nélkül visszatért. Aztán kevesebb mint ötven méterre a csúcstól a második palack is felrobbant a brit hátán. – Elég ijesztő volt. A szívem összeszorult, mert nem igazán láttam a kiutat – idézte fel élményét a CNN-nek Ben Fogle.

Serpák vére

Azért, hogy többet tudjon meg az emberi szervezet viselkedéséről ilyen extrém magas környezetben, Sundeep Dhillon magaslati orvosszakértő két tudományos expedíción vett részt 2007-ben és 2013-ban: nyolcezer méteres magasságban vérmintákat gyűjtött. A 2007-es első expedíció során a hegymászóknál mért oxigénszintek megegyeztek a halálhoz közel álló, kritikus állapotú betegeknél mért oxigénszintekkel.

A csapat 2013-ban a serpapopuláció emberfeletti fiziológiáját tesztelte. A kutatásnak az volt a célja, hogy feltárja, hogyan alkalmazkodnak a nepáli emberek nagy magasságban az alacsony oxigénszinthez. Felfedezték, hogy a serpák mitokondriumai – az emberi sejtek energiaraktárai – nagyon nagy hatékonysággal használják fel az oxigént.

Egy nepáli serpa május 17-én 27. alkalommal jutott fel a csúcsra, ezzel ő hódította meg a legtöbbször a világ legmagasabb hegyét. Az 53 éves Kami Rita – aki 1994-ben járt először odafent – egy héttel később újra felért a Mount Everest tetejére. Azaz huszonnyolcszor járt odafent. A hegyet külföldiként a brit Kenton Cool hódította meg a legtöbbször. Május közepén tizenhetedszer állt a világ legmagasabb hegyének a tetején.

De mindnyájan tisztában vannak azzal, hogy néhányan örökre a hegyen maradnak.

Kiszámíthatatlan időjárás

Az Everest régió időjárása meglehetősen kiszámíthatatlan, néhány órán belül megváltozik. Sok hegymászó jó időben indul el, majd a semmiből viharok törnek rájuk. A mászáshoz a legjobb évszakot kell választani – erre az április és május ideális. A csúcs környékén mindig rendkívül fagyos az idő, hiszen százméterenként 0,65 Celsius-fokkal csökken a levegő hőmérséklete. Azaz a Mount Everest csúcsán 57 Celsius-fokkal van hidegebb, mint a tengerszinten. Ha hozzávesszük a zord, hurrikánerejű szeleket és viharokat, a lavinákat, a hőmérséklet még nagyobb kihívást jelent. Mivel a Mount Everest csúcsa a Föld egyik leghidegebb helye, a mászóknak meleg ruhát kell viselniük, és megfelelő felszerelést kell használniuk. A rendkívüli hideg a Mount Everest megmászásának egyik veszélye. A hegymászók ujjaiban és lábujjaiban megáll a vérkeringés, ez fagyási sérüléseket, súlyos esetekben pedig – ha a bőr és a mögöttes szövetek elhalnak – üszkösödést okozhat. Az elüszkösödött szövetet el kell távolítani. Burke szerint a fáradtság állandóan jelen van. Az Everest csúcsához vezető út másik kihívása a gyorsan mozgó Khumbu-gleccser. A gleccser naponta átlagosan 0,9–1,2 métert mozdul lefelé. A mászók nagy hasadékokon haladnak át, olykor a jégtömbök hirtelen összeomlanak.

Borítókép: Zászlók és kőhalmok emlékeztetik az elhunytakra a Mount Everestre tartókat (Fotó: Getty Images)