A Hunyadik kora – a XV. század dereka és második fele – a magyar történelem jeles korszaka, s ennek nyomai ott vannak a történeti kutatások eredményeiben éppúgy, mint a néphagyományban, vagy a szépirodalmi művek lapjain. 1456 júliusának forró napjaiban a II. Mehmed szultán vezette török hadsereg egységei – gyalogosok, lovasok és vízi erők – több tízezres nagyságrendben sorakoztak fel Nándorfehérvár (ma Szerbia fővárosa, Belgrád) falai alatt, és vették ostrom alá a legjelentősebb magyar végvárat. Az erőd Szilágyi Mihály vezette védői hosszú küzdelem után, több mint kéthetes ostromot követően várták a segítségükre siető magyar és európai keresztes erőket, amelyek Hunyadi János és Kapisztrán Szent János vezetésével július 21-én meg is érkeztek. A felmentő sereg és a várból július 22-én kitörő egységek közös támadásainak eredményeként végül Nándorfehérvár magyar kézen maradt (egészen 1521-ig), s ezzel jó időre sikerült megfékezni a közép-európai török terjeszkedést. Mindezt annak ellenére, hogy a védőknek és a felmentésükre érkezőknek utánpótlási és ellátási nehézségekkel, valamint pestisjárvánnyal kellett szembenézniük. Ez utóbbinak esett áldozatul maga Hunyadi János is 1456. augusztus 11-én.
A nándorfehérvári győzelem híre az egész keresztény Európában gyorsan elterjedt, s emlékét őrzi a déli harangszó. Noha eredetileg elrendelésének célja az volt, hogy a hangjelzés emlékeztesse a híveket: imádkozzanak az iszlám hódítókkal szembeni keresztény győzelemért. Mivel azonban a katolikus egyházfő rendelete sok helyre már a diadal hírével együtt érkezett meg, így kifejezetten hálaadó jelleget kapott. III. Kallixtusz pápa 1456. június 29-én kiadott imabullájában azt írta elő, hogy a zsolozsma két kisebb napi imaórája között „jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak”. III. Kallixtusz – eredeti nevén Alfonso Borgia – egyébként meglehetősen rövid ideig (1455. április 8-i megválasztása és 1458. augusztus 6-án bekövetkezett halála között) állt a katolikus egyház élén. Kevéssé ismert róla, hogy van magyar kötődése is.
A pápai méltóságot 1492 és 1503 között viselő VI. Sándor (Rodrigo Borgia) révén hírhedtté vált Borgiák ugyanis katalán eredetűek, s a középkori hagyomány azt tartja róluk, hogy kalandozó magyarok leszármazottai.
A családból való Borgia Szent Ferencet, a jezsuita rend harmadik generálisát éppen emiatt számították a magyar szentek közé. Hevenesi Gábor jezsuita szerzetes és osztrák–magyar tartományfőnök Régi magyar szentség (1695) című munkájában a következőket olvashatjuk. „A Borgia nemzetség, amelynek előkelőségét az is jelzi, hogy két pápát is adott az egyháznak, általános vélemény szerint Katalóniában harcoló magyaroktól származott, tőlük kapták nevüket is, ami annyit jelent: »nemzetsége kardját tekintve kiváló«. Származása nem súlytalan bizonyságát jelentik azok a képek, amelyek Borgia Szent Ferencet magyaros ruhában ábrázolják, ezeket az apostoli királyság számos bazilikájában lehet látni.”
A Hunyadi-korszak, mint a magyar történelem egyik legdicsőségesebb időszaka markánsan jelen van történeti emlékezetünkben: a néphagyománytól a szépirodalmi művek világain keresztül a politikai kultuszokig. A népi hagyományvilágban a Hunyadi Jánosról (akinek az alakja a balkáni népek folklórjában ugyan nem feltétlenül pozitív) szóló szövegek – mondák, balladák, dalok – mellett kiemelkedő szerepe van a fiához, az 1458 és 1490 között uralkodó Hunyadi Mátyáshoz, „az igazságos Mátyás királyhoz” köthető tartalmaknak is, amelyek egy része aztán később II. Rákóczi Ferenchez, vagy éppen Kossuth Lajoshoz kapcsolódva évszázadokig élt tovább.
Kálmány Lajos szegedi származású, a Délvidék számos településén szolgáló katolikus pap, folklorista, Móra Ferenc szavaival „az utolsó magyar sámán” gyűjtötte a tizenkilencedik század végén azt az anekdotát, amely szerint Mátyás király – a török elleni hadjáratba indulva – egy kis falusi házba kerül beszállásolásra. Nem sokáig marad azonban, mert van ott egy még nála, Magyarország királyánál is „nagyobb úr”. Mégpedig egy csecsemő, aki egész éjjel sír. A babasírás elől pedig az uralkodó inkább továbbáll, s elmondja kíséretének: lehet, hogy az egész országban ő a legnagyobb úr, de abban a házban biztosan nem – ott a kisbaba az.
De persze nemcsak a néphagyomány őrzi Hunyadi János kormányzó és Mátyás király alakját. Ők állnak a középpontjában például Arany János 1855-ben írt balladisztikus költeményeinek (Kapisztrán, Szibinyáni Jank, Hunyadi csillaga), Harsányi Zsolt Mathias rex (1937) című történelmi regényének és Darvas József A törökverő (1938) című könyvének is. Az 1980-as években felnőtt, vagy az azt követő időszakban szocializálódott nemzedékek számára az Ujváry László rendezte, tizenhárom részes Mesék Mátyás királyról című rajzfilmsorozat adta az alapvető élményeket a Hunyadiak koráról.
Napjainkban pedig Bán Mór Hunyadi-regényfolyama az az olvasóközönség által kedvelt és elismert irodalmi mű, amely nemcsak ismereteket és irodalmi impulzusokat ad a korszakról, de jó példája is a Hunyadi-kultusz kortárs megnyilvánulásainak. S hogy mennyire népszerű a sorozat, arra bőven elégséges bizonyság, hogy a széria tizenkettedik kötete (Angyal a kapuk felett) jelenleg a legnagyobb online könyvértékesítési felület sikerlistájának ötödik helyén áll.
De ugorjunk vissza egy kicsit az időben! A Hunyadi-család legjelentősebb tagjai Magyarország vezetőinek sorában a nagy államférfiak között vannak számontartva. Mátyás király kifejezetten mint az állam területét növelő, az ország határait védő, a gazdaságot stabilizáló és a politikai megosztottságot megszüntető uralkodó kapott helyet a magyar történeti emlékezetben. Mátyás „népi hősként” és „jó királyként” maradt meg közgondolkodásunkban, amely tartalmat csak erősítette az oktatás XIX. századi intézményesülése. Az elemi iskolahálózat kialakulásával a nemzeti történelmi narratívák már az iskola színterein is megjelentek (s minden korábbinál szélesebb tömegekhez értek el), s ebben fajsúlyos helye volt Mátyás királynak, az államalapító Szent István, vagy a „honszerző” Árpád nagyfejedelem mellett.
A magyar történelmi narratívák és a magyar nemzeteszme alakulása szempontjából nagyon fontos az 1920. év.
A Horthy-korszakban az állami reprezentációban a politikai elitnek a Hunyadiakhoz való viszonya alapvető kérdés lett. 1920-ban ugyanis létrejött a független Magyarország – közel fél évezred után. Hiszen a török megszállás, később a Habsburg Birodalom részeként való, majd Osztrák–Magyar Monarchiában megvalósult korlátozott szuverenitás után hazánk független állammá vált. Azonban ennek a független államiságnak súlyos volt az ára: megszűnt az egykori történelmi Magyar Királyság.
A történelmi magyar állam szétesése, Magyarország gazdasági erőforrásai jelentős részének elvesztése, a magyar lakosság jókora hányadának idegen uralom alá kerülése traumatizálta az egész magyar társadalmat. S nagyon hamar „nemzeti hősök” és „nemzeti példaképek” után kellett néznie a kiépülő rendszer propagandájának. Nemcsak a tankönyvekben, nemcsak a történetírásban, nemcsak az utcanevekben, a cserkészcsapatok elnevezésében, az iskolák és egyéb oktatási intézmények névválasztásában, hanem aztán később a hivatalos állami reprezentációban is igen fontossá vált a Hunyadi-család.
A két világháború között a magyar állam reprezentációjában a Hunyadiak hangsúlyos pozicionáltságának egy fontos megnyilvánulása volt a kitüntetések rendjében a Corvin-lánc, -érem és -koszorú bevezetése. A második legmagasabb állami kitüntetés volt 1930 óta Magyarországon a Corvin-lánc, amelyet kezdetben tíz, később tizenkét, majd tizenöt személy viselhetett egyszerre. A magyar kultúra és szellemi élet reprezentánsai közül választották ki őket először Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter javaslatára, s a magyar állam függetlenségét – hiszen akkor volt tíz éve független Magyarország – és a Hunyadiak dicső korszakát idéző tartalommal és külsőségek között adták át a Corvin-láncokat. Ügyelve arra, hogy a magyar szellemi élet és kultúra számos területe – a képzőművészettől a zenén át, a tudomány- és oktatáspolitikától a vallási életig – megfelelő módon reprezentálva legyen. Ennek jegyében Ravasz László református püspök, Berzeviczy Albert egykori miniszter, akadémiai elnök vagy Dohnányi Ernő zeneszerző egyaránt a Corvin-lánc első tulajdonosai között volt.
A nándorfehérvári győztes Hunyadi János (az ország kormányzója, aki kiharcolta a vár sikeres felszabadítását, s a középkori magyar állam bukásának elodázását) és fia, Mátyás király (aki uralkodóként nemcsak stabilizálta az országot politikai és gazdasági tekintetben, de a területét is gyarapítani tudta) alakja a magyar nemzeti függetlenség eszméjével azonosult az elmúlt évszázadokban a néphagyományban éppúgy, mint az állami emlékezetpolitikában. S szerencsés módon így van ez ma is.
Borítókép: Hagyományőrzők az Amiért a harang szól – Nándorfehérvár 1456 elnevezésű rendezvényen a Hősök terén (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)
