A Hunyadik kora – a XV. század dereka és második fele – a magyar történelem jeles korszaka, s ennek nyomai ott vannak a történeti kutatások eredményeiben éppúgy, mint a néphagyományban, vagy a szépirodalmi művek lapjain. 1456 júliusának forró napjaiban a II. Mehmed szultán vezette török hadsereg egységei – gyalogosok, lovasok és vízi erők – több tízezres nagyságrendben sorakoztak fel Nándorfehérvár (ma Szerbia fővárosa, Belgrád) falai alatt, és vették ostrom alá a legjelentősebb magyar végvárat. Az erőd Szilágyi Mihály vezette védői hosszú küzdelem után, több mint kéthetes ostromot követően várták a segítségükre siető magyar és európai keresztes erőket, amelyek Hunyadi János és Kapisztrán Szent János vezetésével július 21-én meg is érkeztek. A felmentő sereg és a várból július 22-én kitörő egységek közös támadásainak eredményeként végül Nándorfehérvár magyar kézen maradt (egészen 1521-ig), s ezzel jó időre sikerült megfékezni a közép-európai török terjeszkedést. Mindezt annak ellenére, hogy a védőknek és a felmentésükre érkezőknek utánpótlási és ellátási nehézségekkel, valamint pestisjárvánnyal kellett szembenézniük. Ez utóbbinak esett áldozatul maga Hunyadi János is 1456. augusztus 11-én.

A nándorfehérvári győzelem híre az egész keresztény Európában gyorsan elterjedt, s emlékét őrzi a déli harangszó. Noha eredetileg elrendelésének célja az volt, hogy a hangjelzés emlékeztesse a híveket: imádkozzanak az iszlám hódítókkal szembeni keresztény győzelemért. Mivel azonban a katolikus egyházfő rendelete sok helyre már a diadal hírével együtt érkezett meg, így kifejezetten hálaadó jelleget kapott. III. Kallixtusz pápa 1456. június 29-én kiadott imabullájában azt írta elő, hogy a zsolozsma két kisebb napi imaórája között „jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak”. III. Kallixtusz – eredeti nevén Alfonso Borgia – egyébként meglehetősen rövid ideig (1455. április 8-i megválasztása és 1458. augusztus 6-án bekövetkezett halála között) állt a katolikus egyház élén. Kevéssé ismert róla, hogy van magyar kötődése is.
A pápai méltóságot 1492 és 1503 között viselő VI. Sándor (Rodrigo Borgia) révén hírhedtté vált Borgiák ugyanis katalán eredetűek, s a középkori hagyomány azt tartja róluk, hogy kalandozó magyarok leszármazottai.
A családból való Borgia Szent Ferencet, a jezsuita rend harmadik generálisát éppen emiatt számították a magyar szentek közé. Hevenesi Gábor jezsuita szerzetes és osztrák–magyar tartományfőnök Régi magyar szentség (1695) című munkájában a következőket olvashatjuk. „A Borgia nemzetség, amelynek előkelőségét az is jelzi, hogy két pápát is adott az egyháznak, általános vélemény szerint Katalóniában harcoló magyaroktól származott, tőlük kapták nevüket is, ami annyit jelent: »nemzetsége kardját tekintve kiváló«. Származása nem súlytalan bizonyságát jelentik azok a képek, amelyek Borgia Szent Ferencet magyaros ruhában ábrázolják, ezeket az apostoli királyság számos bazilikájában lehet látni.”