– Felfogásodban hogyan viszonyul egymáshoz az újság- és a regényírás?
– Azt vallom, újságírónak csak kíváncsi ember menjen, hiszen ebben a szerepben szinte bármit megkérdezhet. Aztán ezt elkezdi gyakorolni a mindennapjaiban is. Egy idő után rengeteg történet gyűlik össze, majd egyszer csak megkérdezi magától:
vannak-e közöttük olyanok, amelyekből összeállhat egy regény? Pontosabban: képes vagyok-e rá, hogy ezeket felhasználva önálló történetet alkossak? Izgalmas vállalkozás, hiszen egész életemben azt írtam le, amit mások mondtak.
– Aki követte az újságírói pályafutásodat, tudja, hogy 2016-ban nagy hatású riportban dolgoztál fel egy 2013-as esetet, amelynek elemei felbukkannak az Életre szóló ajándék című, az Európa Kiadónál most megjelent regényedben. A riport egy fiatalemberről szólt, aki meztelenül, bedrogozva kivetette magát egy szállodai szoba erkélyéről. Miért éppen ezt a történetet választottad a regényed alapjául?
– Csakugyan valós alapjai vannak, de nem riportkönyvről van szó. Papírra vetése ugyanakkor alkalmat adott arra, hogy beszéljek, írjak más olyan jelenségekről is, amelyeket fontosnak tartok.
– Annyit azért elárulsz, az eset mely mozzanata foglalkoztatott annyira, hogy csaknem tíz éven keresztül veled volt?
– A meztelenség. Miért vetkőzött le az illető, mielőtt kiugrott az erkélyről? Ilyesmit az ember nem tesz ok nélkül, még akkor sem, ha előtte kábítószert fogyasztott. Az is elgondolkodtatott, hogy pontosan abban az órában és percben tette, amit tett, amelyben 29 évvel azelőtt világra jött. E körülményekre próbáltam a magam módján magyarázatot adni a könyvben.
– További valós elemek, valóban megesett történetek is felbukkannak a regényben?
– Az újságíró regényíróként sem tudja megtagadni önmagát, és a nem feltétlenül a munkája során, hanem a hétköznapokban gyűjtött történeteket is felhasználja. Az ember sétáltatja például a mezőn a kutyáját, közben összeismerkedik más gazdákkal, akiknek még évek múlva sem tudja a nevét, csak a kutyájukról azonosítja őket. És mégis, ezek a felületes ismeretségek is szülnek olykor vallomásokat. Valaki elmeséli például, hogy a férjével milyen megoldást választott az unalmassá vált, kiüresedett házassága „színesítésére”. Csöpi, a fehér labradorom önfeledten barátkozik,
miközben én azon gondolkodom: mekkora közlési vágy él az emberekben, hogy egy vadidegennek mesélnek a szexuális életükről? Mennyire magányosak lehetnek! Vagy mennyire nem érzik a társadalmi közlés határait!
A következő találkozáskor aztán folytatódik a történet, és kiderül, hogy nem ártatlan, következmények nélküli esetről van szó.
– Kurt Vonnegut, a feketehumoráról ismert amerikai író alkotta meg a következő definíciót: „Egy férj, egy feleség és néhány gyerek – ez nem család. Ez csak egy rettenetesen sérülékeny túlélési egység”. Az Életre szóló ajándék részben mintha éppen azt taglalná, mennyire sérülékeny.
– Vonnegutnak igaza van. A család a legerősebb kapocs az életben, ezért nem érdemes, nem is szabad tőle elszakadni. Barátok és ismerősök, férjek és feleségek jöhetnek-mehetnek, de a család állandó. Ha jól működik, mindig lesz kihez becsöngetni, és ez olyasmi, aminek az értéke felbecsülhetetlen.
– A regényben kiemelt helyen szerepelnek a kamaszkorból a felnőttkorba vezető út nehézségei, valamint az, milyen könnyen ellehetetlenülhet az érdemi párbeszéd egy gyerek és a szülei között. De mennyire szükségszerű, hogy így történjen?
– Három felnőtt fiúgyerek anyjaként van tapasztalatom a témában, magam is megküzdöttem a feladattal.
Egy gyerek nevelése, ha felelősséggel végezzük, évtizedekig tartó, kemény feladat, nem lehet csak úgy abbahagyni. Nem mondhatjuk, hogy belefáradtunk. Csak húsz év elteltével derül ki, milyen munkát végeztünk.
Közben szembe kell néznünk azzal, hogy a gyerekeink és köztünk óriási különbségek mutatkoznak, ez az általunk felnevelt generáció alapvetően más, mint mi voltunk – pedig mi sem voltunk pontosan olyanok, mint annak idején a szüleink.
– Szerinted mivel magyarázható ez az – immár egyre nyilvánvalóbb – különbség?
– Nem csak az életünk változott meg, a gyermek évszázadokig állandó szerepe is. Régen az emberek nem kis részben azért vállaltak gyereket, hogy legyen, aki idős korukban gondoskodik róluk.
Mára csaknem teljes egészében megszűnt ez a funkció, és a gyerekek ezzel párhuzamosan valamiféle kinccsé váltak, felértékelődött a szerepük. Kimentik őket a nehéz helyzetekből, távolról sem annyira ütésállóak, mint a szüleik vagy a nagyszüleik,
a szakirodalom ezért úgy emlegeti őket: hópihe-generáció. De nemcsak a gyerekek változtak meg, hanem az otthoni közeg is: a nagyszülők jellemzően nincsenek – vagy csak alkalmilag vannak – jelen a családok életében, az anyák így egymást nevelik és oktatják különféle internetes fórumokon, és amikor a gyerek nagyanyja mond nekik valamit, nemegyszer az a válaszuk, hogy nem ért hozzá, elavultak a nézetei, ebbe ne szóljon bele.
– Azért a szülők generációjára is kitekintesz a könyvben. „Az ember néha elgondolkodik, hogyan élte túl a fiatalságát”, fogalmaz az elején egy középkorú asszony. Te például hogyan élted túl a sajátodat?
– Hát vigyázott rám a Jóisten. Nem arról volt szó, hogy kötél nélkül vállalkoztam volna bungee jumpingra, de gyakran belementem olyan helyzetekbe, amelyekből rosszul is kijöhettem volna. Hülyeségből, bolondságból tettem, de hát aki nem bolond, az nem is fiatal. Egy haszna ugyanakkor mégis volt mindennek: szereztem néhány fontos emléket.
Mert csak az tud jól gyereket nevelni, aki emlékszik a saját kamaszkorára. Némi empátiával és odafigyeléssel így bele tudunk helyezkedni a saját gyerekünk aktuális élethelyzetébe.
Másként ugyanis nem megy.
– A családi és párkapcsolati nehézségek, valamint a felnőtté válás mellett a könyv harmadik fontos témája a lélekgyógyászat. Úgy tűnhet, súlyos fenntartásaid vannak egyes pszichológusok módszerei, és általában a pszichológia mindenhatóságát illetően. Valóban így van?
– Természetesen nem állítom, hogy valamennyi pszichológus sarlatán, ahogy azt sem, hogy nem léteznek olyan terápiák, amelyek javítanak a páciens állapotán.
Ugyanakkor úgy látom, a pszichológia olyan szakma, amelyben nemcsak segíteni, hanem ártani is lehet.
Részben azért, mert nem átlátható, nem ellenőrizhető területről van szó: rengetegen felbukkannak rajta, ilyen-olyan végzettséggel, vagy épp végzettség nélkül. És ez akár tragikus következményekkel is járhat, hiszen kiszolgáltatott, bizonytalan emberekkel dolgoznak. A hozzám eljutott információk – no meg a kutatásba fektetett, újságírói munkám eredményei – alapján tehát azt mondom: a pszichológia ingoványos terület, amelyen a sarlatánságnak is terepe lehet.
– A kínálati oldallal szemben ugyanakkor ott van a keresleti…
– Hogyne, hiszen biztos pontok és szilárd támaszok nélküli világban élünk, az emberek tehát kapaszkodókat keresnek, hinni akarnak valamiben. Ezzel önmagában nincs semmi baj, mindenki szeretné rendben tudni az életét.
Csakhogy hinni gyakorlatilag bármiben lehet, főleg akkor, ha valaki megtámogatja az embert a hitében.
Mindenkit az fog meg leginkább, amit a legközelebb érez magához, vagyis az, amiben eleve hinni akar.
– A könyv hangvétele nem mindig ennyire komoly. Számos fanyar humorú, találó megállapítás is szerepel a szövegben, például: „A sértettség a legerősebb világnézet”. Vagy: „A negyven már nem húsz, a húszéves házasság viszont éppen annyi”. Tudatosan ügyeltél arra, hogy legyen valami, ami oldja az olykor meglehetősen komor tónust?
– Ezek bizonyára jönnek belőlem, tehát nem lehet különösebb tudatosságról beszélni. Nem akartam magamat beleírni a regénybe, aztán mégis belekerültem. Akik ismernek, és olvasták a könyvet, azt mondták, közben szinte láttak maguk előtt, és hallották a hangomat, ahogy mesélek.
– Az újabb mesélni való, vagyis a követező köteted témája is megvan?
– Nem akarok regényíró lenni, nem gondolkodom újabb, alapvetően más történetekben. Ennek viszont el tudnám készíteni a folytatását, mert alapvetően a bűnről szól, a bűnhődés tehát még hátravan. Az Életre szóló ajándék fogadtatásától függően talán meg is írom. És igen, annak is megvan a maga valós, konkrét alapja. Ahogy mondtam: az újságíró nem tagadhatja meg önmagát.
NÉVJEGY:
HANTHY KINGA: Újságíró, író. Magyar–francia–indológia szakon végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Negyven éven át volt a Magyar Nemzet munkatársa. Több gasztronómiai témájú könyvet fordított franciából. Első regénye: Életre szóló ajándék (Európa, 2023).
