– Felfogásodban hogyan viszonyul egymáshoz az újság- és a regényírás?
– Azt vallom, újságírónak csak kíváncsi ember menjen, hiszen ebben a szerepben szinte bármit megkérdezhet. Aztán ezt elkezdi gyakorolni a mindennapjaiban is. Egy idő után rengeteg történet gyűlik össze, majd egyszer csak megkérdezi magától:
vannak-e közöttük olyanok, amelyekből összeállhat egy regény? Pontosabban: képes vagyok-e rá, hogy ezeket felhasználva önálló történetet alkossak? Izgalmas vállalkozás, hiszen egész életemben azt írtam le, amit mások mondtak.
– Aki követte az újságírói pályafutásodat, tudja, hogy 2016-ban nagy hatású riportban dolgoztál fel egy 2013-as esetet, amelynek elemei felbukkannak az Életre szóló ajándék című, az Európa Kiadónál most megjelent regényedben. A riport egy fiatalemberről szólt, aki meztelenül, bedrogozva kivetette magát egy szállodai szoba erkélyéről. Miért éppen ezt a történetet választottad a regényed alapjául?
– Csakugyan valós alapjai vannak, de nem riportkönyvről van szó. Papírra vetése ugyanakkor alkalmat adott arra, hogy beszéljek, írjak más olyan jelenségekről is, amelyeket fontosnak tartok.
– Annyit azért elárulsz, az eset mely mozzanata foglalkoztatott annyira, hogy csaknem tíz éven keresztül veled volt?
– A meztelenség. Miért vetkőzött le az illető, mielőtt kiugrott az erkélyről? Ilyesmit az ember nem tesz ok nélkül, még akkor sem, ha előtte kábítószert fogyasztott. Az is elgondolkodtatott, hogy pontosan abban az órában és percben tette, amit tett, amelyben 29 évvel azelőtt világra jött. E körülményekre próbáltam a magam módján magyarázatot adni a könyvben.

– További valós elemek, valóban megesett történetek is felbukkannak a regényben?
– Az újságíró regényíróként sem tudja megtagadni önmagát, és a nem feltétlenül a munkája során, hanem a hétköznapokban gyűjtött történeteket is felhasználja. Az ember sétáltatja például a mezőn a kutyáját, közben összeismerkedik más gazdákkal, akiknek még évek múlva sem tudja a nevét, csak a kutyájukról azonosítja őket. És mégis, ezek a felületes ismeretségek is szülnek olykor vallomásokat. Valaki elmeséli például, hogy a férjével milyen megoldást választott az unalmassá vált, kiüresedett házassága „színesítésére”. Csöpi, a fehér labradorom önfeledten barátkozik,
miközben én azon gondolkodom: mekkora közlési vágy él az emberekben, hogy egy vadidegennek mesélnek a szexuális életükről? Mennyire magányosak lehetnek! Vagy mennyire nem érzik a társadalmi közlés határait!
A következő találkozáskor aztán folytatódik a történet, és kiderül, hogy nem ártatlan, következmények nélküli esetről van szó.