Rövidre nyírt ősz hajat és keskeny bajuszt viselő, idős férfi fogad a kapuban, hogy megmutassa kaktuszgyűjteményét.
– Atilla vagyok, így, ahogy mondom: egy t-vel és két l-lel – közli közvetlen modorban, s a jobbját nyújtja, majd kérdésünkre elárulja, miért ezt az alakot használja: – Apai ágon fehér kunoktól, anyai ágon jászkunoktól származom. Budapest XVII. kerületében nőttem fel, tehát fővárosi gyerek vagyok, de Kunhegyesen jöttem világra, és az ottani jegyző ezt a névváltozatot vezette be a születési anyakönyvi kivonatomba. Egyébként emiatt rendszeresen összekülönböztem a hatóságokkal, többször cserélték a papírjaimat. Hol az eredetileg bejegyzett, általam helyesnek tartott alakban szerepelt bennük a nevem, hol nem. A mostaniakban például a téves változat olvasható – meséli.
Várongon járunk, e Dombóvártól mintegy huszonöt kilométerre eső településen. Itt tekinthető meg a már említett gyűjtemény, itt lakik létrehozója és tulajdonosa, Hegyi Atilla Antal.
– Édesanyám családja régi kertészfamília volt, így én is ezt a szakmát választottam. Először a kertészeti technikumot végeztem el – ahol megismerkedtem egy szép szőke lánnyal, Erzsikével, aki immár hatvan éve a feleségem –, aztán főiskolát is. Sokáig a Fővárosi Kertészeti Vállalat művezetője voltam, de korábban Tolnában is dolgoztam: a lengyeli tangazdaság mezőgazdasági-kertészeti iskolájának oktatójaként, Bonyhád város főkertészeként. Megszerettem a dombvidéket, úgyhogy 1994-ben Várongra költöztem. Ötvenéves voltam, és „csak” hatezer növényem volt.
A kaktuszgyűjtemény gondozása megerőltető
Ezzel meg is érkeztünk a lakóház mögött kialakított növényház bejáratához. Az ajtó előtt – különféle ládákban és dobozokban – jópár kaktusz várakozik a szabad ég alatt, a megszürkült műanyag kerti bútorok mellett.
Ez már a segélykérésem utáni hetek fejleménye
– mondja a házigazda, hangjában keserűség csendül.
Néhány héttel ezelőtt ugyanis kórházba került – súlyos vérmérgezést kapott, megfogalmazása szerint „összedurrantak” a szervezetében évek, évtizedek alatt lerakódott anyagok –, és miután hazaengedték, felesége, a combnyaktörésműtét után lábadozó Erzsike ápolása kötötte le az idejét, energiáját. Be kellett látnia: ennyi idősen, ilyen állapotban a kaktuszgyűjtemény gondozása, fenntartása végképp meghaladja az erejüket. Ezért közzétette az interneten: bizonyos feltételek mellett átadja a kollekciót annak, aki vállalja, hogy átveszi, és utána méltóképpen gondoskodik róla. A felhívásra öt konkrét ajánlat érkezett.
– Kettőt a szakmai háttér hiánya miatt utasítottam el, a harmadikat, egy idős házaspárét azért, mert bár lelkesen jelezték, hogy jönnek és megmentik a gyűjteményt, utána megkérdezték: kifizetem az útiköltségüket? Nos, a kollekció jelenleg tízezernél is több növényből áll, értékét több tíz millió forintra becsülik. Ezzel az ajánlkozással sem tudtam hát érdemben foglalkozni – meséli. – De egy 17 éves középiskolás lány kedves levele, valamint egy budapesti asszony jelentkezése nyomán, akik megírták, hogy érdekli őket a dolog, de legfeljebb egy-kétszáz növényről tudnának gondoskodni, az az ötletem támadt, hogy részekre bontom a kollekciót, több kisebb gyűjteményt állítok össze, amelyek valószínűleg könnyebben gazdára találnak majd. Ez az első belőlük – mutat a ládákban várakozó növényekre.
Saját kezűleg épített növényház
Ezzel belépünk a növényház előterébe. A bal kéz felé nyíló helyiség felé indulunk, néhány lépés és pár lépcsőfok megtétele után kisebb csarnok tárul fel előttünk. Belső terét négy hosszú asztal tölti ki, rajtuk – dupla sorokba rendezett ládákban – különféle kaktuszok. Egyesek megmaradnak az asztalok szintjén, mások a magasba kapaszkodnak, saját erőből vagy a direkt erre a célra telepített vastraverzek támasztékát igénybe véve.
A növényház alapterülete ötszáz négyzetméter. Magam építettem
– kalauzunk hangjában ezúttal büszkeség bujkál. – A gyűjteményről szóló cikkek csak kaktuszként említik az itteni növényeket, de nem kizárólag azok vannak itt. Ez valójában szárazságtűrő növények kollekciója.
Atilla kilencéves korában vásárolta az első példányokat a szomszéd fiútól, és a szerzemények hamarosan elfoglalták a fővárosi lakás egyik sarkát: harminc-negyven tüskés növény lett a szintén kialakított paradicsomkert felvigyázója. Annak idején a kaktuszok (pontosabban: a szárazságtűrő növények) piaca nem volt annyira kiterjedt, mint manapság, így főleg más gyűjtőkkel folytatott cserekereskedelem révén bővítette gyűjteményét, de emellett gyakran vásárolt különféle belföldi kertészetektől, s magántermesztőktől is. Külföldről viszonylag kevés példányt szerzett be, és akkor sem feltétlenül első kézből.
– Kibédi Ervin színész például arról volt ismert, hogy mindenféle furcsaságot gyűjt, amelyekhez egy idő után kaktuszok is társultak. Amelyik ismerőse kijutott külföldre, annak idején ez jóval nehezebben, körülményesebben ment, mint manapság, azt kérte tőle, hozzon neki egy kaktuszt. Tőle jutottam hozzá néhányhoz – idézi fel Atilla, s nyomában bejárjuk az asztalokat elválasztó, keskeny utcácskákat.
Szúr a kaktusz?
Tévedés, hogy a kaktuszok szúrnak. Az ügyetlen emberek húzzák rá magukat a tüskéikre, de ha valaki tudja, hogyan kell hozzájuk nyúlni, bármelyiket megérintheti
– mondja közben, s hogy igazolja, miről beszél, szeretetteljesen megsimogat egy-egy példányt. – Ez egy fügekaktusz. A fajta az Appalache-hegység oldalán honos, néhány száz tő található belőle a világ egyéb tájain. Ezt a példányt, amit itt látnak, az egyik szomszédunk, egy idős finánc házaspár hagyta itt nekünk, mielőtt elköltöztek innen. Az adományozóra emlékezve ezért csak úgy emelgetjük: Zimáné átka – mosolyog az egyik tüskés apróság érintése közben. Egy másik kapcsán Magyar László világutazó és Afrika-kutató utazásairól mesél, egy harmadikról szólva pedig Leleszy Béla Nyugat felé című, 1942-ben megjelent kalandregényét említi.
Azt is megtudjuk, hogy amikor nem Erzsike mellett van, főz vagy látogatókat fogad – az utóbbi időkben hetente kettő-három akadt belőlük, nem több –, itt, a növényházban tevékenykedik. Bizonytalanul kérdezzük, van-e még valami, amire szívesen fordít időt, de igenlő választ kapunk.
– A karikatúrákra – említi. – A legutóbbit éppen a főorvos asszonyról készítettem, mielőtt elbúcsúztam tőle a kórházban. Miután átadtam neki, kissé meglepetten, de örömmel állapította meg, hogy igen, ez ő! Mindig a szemeket figyelem, azokkal kezdem a rajzot, onnan haladok az arc egyéb része felé.
Az első növényház mögött egy újabb bújik meg, melyet Atilla a menyasszonyvirágként is emlegetett káláknak alakított ki. Miután befejeztük a sétát, s írunk pár sort a vendégkönyvbe – azokból is kettő van, s több mint kilencezer bejegyzés szerepel bennük –, és a házigazda búcsúzóul megkér minket, nehogy kaktuszprofesszorként vagy kaktuszkirályként emlegessük. Némelyik korábbi cikkben így írtak róla, ám irtózik az ilyen megnevezésektől.
Csökkenő lélekszám
A község honlapján olvasható magyarázat szerint a település nevének eredete a Szent István-i időkbe nyúlik vissza, amikor a királyi testőrség tagjai lakhatták a falut. A Várong név feltehetőleg a skandináv eredetű „voering” szót rejti magában – melynek orosz változata a „varég” –, s annyit tesz: zsoldoskatona, testőr. Várong lakossága jelenleg mintegy 150 fő, és a lélekszám csökken: a rendszerváltás idején még 215 fő élt itt – derül ki Brunner Dezső polgármester szavaiból, aki jelenleg 70 éves, és 1994 óta tölti be ezt a tisztséget.
A lakók mintegy negyven százaléka nyugdíjas. Az aktív korúak elsősorban helyben, a két mezőgazdasági vállalkozás valamelyikében találtak maguknak munkát, vagy a környező településekre – Tamásiba, Dombóvárra, Kaposvárra, Igalba – járnak dolgozni. A Várongról naponta négy-öt távolsági busz indul. A faluban nincs bölcsőde, óvoda, általános iskola; ahogy bolt és kocsma sincs. A 12 várongi gyerek a nyolc kilométerre eső Szakcsra jár általános iskolába. Aki bevásárolni indul, jellemzően Dombóvárra utazik, aki a háziorvosi szolgálatot kívánja igénybe venni, annak a hat kilométerre eső Nakra kell utaznia. A betegeket Dombóváron, Kaposváron vagy Szekszárdon fogadja a kórház. A településen van templom, faluház, tájház. Az önkormányzat négy közmunkást foglalkoztat a falu panziójában és kertészetében.
Borítókép: Várong Hegyi Atilla kaktuszai között (Fotó: Mirkó István)
