Nem vagytok ti szellemek, avagy mitől átlátszó egy nő?

Divatos téma manapság, hogy létezik-e „női irodalom”, és ha igen, miben különbözik leginkább a „nem nőitől”; hosszas vitákat folytatnak erről írók, irodalmárok és irodalomkedvelők. Az biztos: ha van markánsan megkülönböztethető női irodalom, akkor Ughy Szabina Az átlátszó nő című novelláskötete ízig-vérig az.

TENERIFE, SPAIN - JANUARY 18: Woman sitting alone on the rocks at the beach on January 18, 2018 in El Medano, Tenerife, Spain. Model released (Photo by EyesWideOpen/Getty Images) Fotó: EyesWideOpen

A kötet címe fifikásan többrétű, az átlátszóság jelentheti azt is – mint ahogy az több novellából kiderül –, hogy a nő (tágítva az értelmezést: sok nő) értéktelennek, láthatatlannak, jelentéktelennek érzi magát, akire senki sem figyel, még a szeretettei sem. De más írások kapcsán gondolhatunk arra is, hogy a nő erős páncélba öltözik, teljes vértezetet visel, nehogy kiderüljenek gyengeségei, felveszi a harcot a világgal, és egyáltalán nem bújik el a kíváncsi szemek elől. Nyilván ott van az írásokban az is, hogy igenis értékes az a nő, aki tele van gonddal, bajjal, tragédiák és traumák nehezítik életét, mégis méltósággal viseli testi-lelki stigmáit, szinte feledhetővé teszi, sőt titkolja; és persze tiszteletreméltó az is, aki gyarlóságait, szenvedéseit megosztja másokkal, és nem fél segítséget kérni, ha már kis híján összeroppan a terhek alatt. 
 

A kötet borítója

Alig lehet olyan problémát, tragédiát mondani, amire nincs példa Ughy könyvében. A szereplők számára időnként van kiút elhibázott életükből, máskor esély sincs rá. És nem is mindig ők a felelősek azért, hogy olyan helyzetbe kerültek, amilyenbe. Számos körülmény okozhatja bánatukat, nehéz helyzetüket: egy betegség, egy tragédia, egy hozzátartozó, akármi és akárki. A szerző ír fiatal, eritreai lányról, aki a zsarnoki rendszer elől menekül, útközben megerőszakolják, elveszik mindenét, végül Berlinben köt ki, és reménye sincs annál jobb életre, hogy bizsukat árul egy piacon. És más nő is van a kötetben, aki egy férfi nemi vágyának áldozatául esik, de nem meri elmondani senkinek, mert erősebb a szégyen, mint a jogos szándék, hogy bűnhődjön a bűnös. 

De felbukkannak itt kevésbé tragikus sorsok is, amelyek hétköznapiságukban mégis szívszorítók; például szomorú annak a fiatal lánynak a története is, aki csalódik a férfiakban, egyéjszakás kalandokkal enyhíti magányát, mert maga sem tudja, hogyan lelhetne rá a boldogságra, vagy legalább az elégedettségre. És ott van a könyvben az oly gyakori érzelmi ridegség, a kommunikáció és intimitás hiánya, még közeli családtagoknál is: egy idős hölgy lánya megtöri a rossz szokást, és életében először elmondja anyjának, hogy szereti. S bár választ nem kap, ő talán többé válik ettől, tovább tud építkezni lelkileg. És itt van a nő, aki szinte fuldoklik a depresszióban, de tartania kell magát beteg és alkoholista szülei miatt, pedig minden reggel hosszasan sír, olyan rosszul érzi magát a bőrében, és bármikor kilépne az életből véglegesen. És ezt sem látja senki. 

Ughy Szabina gyakran olyan csalafintán zárja novelláit, hogy igen ambivalens érzéseket kelt az olvasóban, és nem engedi, hogy csak úgy továbblapozzon; mindenképpen át kell gondolnunk, szűrni magunkon az általa gerjesztett indulatokat. Keveredik itt a finom pátosz az iróniával, a felszabadult katarzis a teljes reménytelenséggel, és még sorolhatnám napestig. Beleszürkülnek a nők a hétköznapokba, a magányba, a traumákba, szelíd „szellemekként” közlekednek azok között, akiknek figyelniük kellene rájuk. Ezek a „szellemnők” márpedig látszani akarnak, szeretetet akarnak, és főleg szabadulni az elvárásoktól, kitörni a nyomasztó korlátok közül. Azt utolsó novella gyönyörű lezárása a kötetnek, reménykeltő és bájosan életigenlő. Nem sokkal a szigorú Covid-karantén feloldása után játszódik a történet, amikor egy pesti lány, Zsófi találkozni készül egy portugál fiúval, a hosszú bezártság után. A fiúval a neten ismerkedtek meg, és hónapokig online tartották a kapcsolatot és egymásban a lelket, ütötték el az időt és szórakoztatták egymást. Olvasták egy cikkben, hogy 

az ölelés hiánya öl,

így virtuálisan ölelkeztek, és félig viccből, félig komolyan számolták, hogy hány igazit kellett volna ehelyett adni a másiknak; és fogadkoztak, hogy egyszer majd leróják „tartozásukat”. És amikor eljön az idő, vége a karanténnak, a fiú Budapestre repül, a lány pedig a reptérre siet. Illetve sietne, ha nem állna dugóban a busz. De Zsófi nem hagyja, hogy talmi akadályok feltartsák, meghúzza a vészkart, leugrik a járműről, és fut, szabadon és felszabadultan, hogy minél előbb láthassa virtuális szerelmét. És megölelhesse, 864-szer, mert ennyit számoltak össze.

E néhány példából talán kitetszik, hogy Ughy történetei rengeteget elárulnak a nők gondjairól, akiket ő így tesz átlátszóvá, egészen máshogy, mint a kötet elején szereplő novellában; megérthetővé, sajnálhatóvá és csodálatraméltóvá varázsolja őket. 

Talán ez az egész könyv lényege: a „szellemnők” életre kelnek, kontúrjaik kiélesednek, kiszínesednek, még ha a tónus gyakran sötét is. Úgy lesznek átlátszók, hogy láthatóvá válnak. És talán szeretetre méltóvá.  

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Getty Images)