Országnyi városok: Metropoliszok, ahol kétszer annyian élnek, mint Magyarországon

Másfél milliárd ember. Leírni könnyű, elképzelni nehéz, meglátni pedig letaglózó. Kína méretei magyar ésszel nehezen felfoghatók, ahogyan egyébként a kínaiak sem értik meg, mit keres egy apró, senki máshoz nem hasonlító nép Európa közepén. Délnyugat-kínai látogatásom során rövid bepillantást nyerhettem néhány olyan város életébe, ahol több ember lakik, mint egész Magyarországon. Óriásiak, zsúfoltak, nyüzsgők – igen. De nem arctalanok. És úgy tűnik, a problémáik is éppen olyanok, mint bármelyik nyugati nagyvárosé.

NANJING, CHINA - OCTOBER 25, 2023 - Aerial photo shows an Evergrande residential complex in Nanjing, Jiangsu Province, China, Oct 25, 2023. As of afternoon Beijing time, Evergrande shares were trading at just HK $0.23. Evergrande's shares have fallen 86 per cent since they resumed trading in late August. (Photo by Costfoto/NurPhoto) (Photo by CFOTO / NurPhoto / NurPhoto via AFP) Fotó: AFP

Tömött utak Pekingben. Fotó: AFP

Nem csoda, hogy rengetegen inkább a robogót választják: tavaly év végén már több mint 350 millió embernek, azaz minden negyedik kínainak volt ilyen járműve. Nagy előnyük, hogy jóval olcsóbbak, kevesebbet fogyasztanak, illetve ami a fő, kikerülik a dugókat, és könnyű velük parkolni. 

Igaz, cserébe nem szántják fel az aszfaltot, 25 kilométer per órás a sebességhatáruk. 

No meg télen alaposan fel kell hozzá öltözni. Hasonló módon reneszánszukat élik a kerékpárok is. A 90-es évek közepéig Kína még a „biciklisek birodalma” volt, akkoriban több mint félmilliárdan taposták a pedált. Aztán éppen a járműipar fellendítése érdekében igyekeztek visszaszorítani a közlekedési módot, például az autóknak adták a kijelölt sávokat, sőt egész negyedekből tiltották ki a bicikliseket. Most ismét fordult a kocka, annyi különbséggel, hogy a Mol Bubi rendszeréhez hasonló, telefonos alkalmazással kölcsönözhető kerékpárokat használnak. Kicsit túl is tolták a biciklit: a hirtelen felvirágzó piacon sorra jelentek meg a különböző applikációk, de nem mindenki bírta a versenyt, így több vállalat csődbe ment, az internetet pedig ellepték a „kerékpártemetőkről” készült képek.

A robogó és bicikli nemcsak praktikus, de trendi is: az öltöny, sőt a magas sarkú sem akadály, hogy valaki nyeregbe pattanjon. 

Érdekes módon hiába hemzsegnek hangyamód milliószám és kerülgetik egymást a járművek, nem veszett dudálás és káromkodás uralja az utakat.

Talán mert már úgyis hozzászoktak az állandó dugókhoz, de a sofőrök fegyelmezettek, például Kairóhoz vagy még Rómához képest is valósággal a nyugalom szobrai. További alternatíva lehet még egyébként a remekül kiépített tömegközlekedés, a pekingi metró például huszonhét vonalon és több mint nyolcszáz kilométeren át, naponta tízmillió utast szállít – összehasonlításul a budapesti négy vonalon a nyolcszázezret sem éri el a szám.

Sanghaji bicikli temető. Fotó: AFP

Szmogban úszó városok

A közlekedés szabályozása nemcsak a forgalom, de a légszennyezettség miatt is kulcsfontosságú. Kínában az elmúlt bő harminc évben háromszorosára nőtt a gépjárművek száma, ami a levegő minőségén is tetten érhető. 

Különösen feltűnő a szmog Vuhanban, amelyet a Jangce vág ketté: a városra mintha egész nap sűrű köd ereszkedne le, a folyó egyik partjáról semmit nem látni a másikból.

 A látvány kissé ijesztő, de rövid távon egyébként nem sok érezhető belőle. A levegő legfeljebb nehéz, de nem büdös vagy fojtogató. A legtöbb metropoliszban a levegőminőség még mindig messze elmarad az egészségestől, de a problémát felismerték, és az elektromos járműveknek hála az elmúlt öt-tíz évben rengeteget javult a helyzet. Jól láthatóan ügyelnek arra is, hogy a városok ne váljanak zord betondzsungelekké. Peking belvárosában a felhőkarcolók között megbújik egy-egy kis park, az utcákat fák övezik, a lakótömbök tövében zöldséget termesztenek. Így aztán nem ritka látvány az olykor 30-40 emeletes házak aljában berendezett kis kertben kapával kapirgáló idős néni.

Vuhanban nem a köd, hanem a szmog miatt nem látni a Jangce túlpartját. Fotó: AFP

Az égbe törő, magyar léptékkel szinte felhőkarcolónak tűnő lakóházak sűrű tömege néhol szinte a Star Wars bolygóvárosait idézi, ahol az égitest teljest felülete lakott. Ha valami hiányzik a kínai metropoliszokból, az a kertváros. A robbanásszerű demográfiai robbanás után a gombamód szaporodó lakótelepek szivacs módjára szívták fel a tömegeket. 

Míg 1960-ban a népesség tizenhat százaléka, addig 2020-ra hatvanhárom százaléka élt városokban.

Lakásból mára nincs is hiány, sőt lassan túl sok is van belőlük. Az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány elemzése szerint a kínai lakosság nem tudná feltölteni az összes üresen álló lakást, szélsőséges becslések alapján ehhez már most hárommilliárd emberre lenne szükség. A túlkínálatot a piac is megérzi, míg az elmúlt két évtizedben meredeken emelkedtek az árak, 2021 harmadik negyedéve óta folyamatosan csökkentek, a tavalyi év végére a csúcshoz képest nyolc százalékot zuhantak. 

Néhányan már a „kínai ingatlanlufi kipukkadásától” tartanak, márpedig a kínai GDP majd harmadát adó építőipar az egész gazdaságot magával ránthatja. A probléma az, hogy az ágazat az úgynevezett borrow to grow üzleti modellre épül: ennek lényege, hogy a hitelből finanszírozott, félig kész épületek korai értékesítéséből befolyt összeget a kölcsön törlesztésére és további növekedési projektekre fordították. Amíg a lakásokat vitték, mint a cukrot, addig az üzlet dübörgött. Mivel azonban az ingatlannal rendelkezők aránya megközelítette a természetes maximumot – az ország lakosságának csaknem kilencven százaléka lakik saját lakásban –, hirtelen elfogytak a potenciális vásárlók.

Dübörög az építkezés. De van kinek? Fotó: AFP

 A helyiek elmondása alapján azért nem ennyire fekete-fehér a helyzet. Pekingben például a saját ingatlan még mindig hatalmas érték, ráadásul nagyon nem mindegy, hogy mekkora és milyen helyen van. 

A fővárosban átlagosan negyvenezer jüan (kétmillió forint) a négyzetméterár, egy egyszobás lakás bérléséért pedig négy-tízezer jüant (két-ötszázezer forintot) is elkérhetnek.

 Egy fiatal pekingi lány elmeséli, élt egy ideig Nagy-Britanniában is, és ott sem voltak jobbak az árak, viszont jóval drágább volt az élet. – És hogy tetszett, lecserélnéd Pekingre? – faggatom. – Egyáltalán nem – rázza tapintatosan a fejét. – Én szerencsésnek mondhatom magam, mert a szüleim saját lakást vettek nekem. Ráadásul kétszobásat, a metró mellett – meséli a fővárosi lány, aki úgy becsüli, egyébként legalább tíz-tizenötezer jüant fizethetne az albérletért. London, Párizs – sorolja azokat a helyeket, ahol szívesen lakna. Majd egy mosollyal még hozzáteszi az aprócska Budapestet is.

Borítókép: Egy a több ezer lakótelep közül Pekingben. (Fotó: AFP)