Kezdjük Magyarországgal: ha van ország Nyugaton, amely semmilyen értelemben sem árulta el Ukrajnát, az pont hazánk. Az áruláshoz ugyanis jogi értelemben szövetségesnek kellene lenni, de minimum biztonsági garanciákat kellett volna adni. Ha nem a nemzetközi jogról, hanem az erkölcsről beszélünk, ott meg az az „áruló”, aki ígéreteket tesz egy harcban álló, kétségbeesett országnak, de azokat csak részlegesen váltja be. Magyarország nem szövetségese Ukrajnának, biztonsági garanciákat nem adott, nem is ígért meg minden támogatást, ameddig szükséges. Nem ígért nagy hangon végső győzelmet sem. A magyar tanács a mielőbbi fegyverszünet és béketárgyalás volt, ami egyébként előbb vagy utóbb el fog jönni. Csak sokkal rosszabb helyzetben lesz addigra Ukrajna, mint ha nincs 2014, vagy ha 2014–2022 között, esetleg 2022 tavaszán egyezik ki Oroszországgal.
Az Egyesült Királyság keveset adott Ukrajna megsegítésére
Mások viszont adtak (nem kötelező érvényű) biztonsági garanciákat az 1994-ben aláírt budapesti memorandumban, adtak biztatást, hogy ezt a háborút döntő módon meg lehet nyerni, és adtak ugyan fegyvert, de nem annyit, amennyit tudtak volna adni. A felvizezett biztonsági garanciát 1994-ben az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság (meg persze Oroszország) ajánlotta fel, cserébe azért, hogy Ukrajna lemond a területén maradt nukleáris arzenálról. Az ígéretet pedig a feltétlen segítségről a Biden-adminisztráció és a Boris Johnson-féle brit kormányzat. Ma Biden már azt mondja, hogy addig segítenek, ameddig tudnak, nem addig, amíg arra szükség van.
Johnson Egyesült Királysága pedig a „Putyinnak el kell buknia” szlogen nevében arányaiban keveset tett. A Kiel Intézet adatai szerint a katonai segélyben a britek ugyan a harmadikok, de a német segítség kevesebb mint felét adták, és alig a dupláját annak, amit az utánuk sorakozó Norvégia és Dánia. A 67 milliós Egyesült Királyság alacsonyabb mennyiséget kínált, mint a két bő ötmilliós skandináv ország együttvéve. Az abszolút számokban sem jeleskedő britek pedig GDP-arányosan – ha minden segélyt és a menekültellátás költségeit is beleszámoljuk – kevesebbet tettek Ukrajnáért (0,4 százalék), mint Magyarország (0,5 százalék), és csak kicsivel többet, mint az USA (0,3 százalék).
Az agressziót egyértelműen Oroszország követte el 2022-ben, szinte minden tekintetben hamis érvelésre alapozva, de a mai helyzet kialakulásában az Egyesült Államoknak és az Egyesült Királyságnak is van szerepe. A nyílt orosz fenyegetések ellenére ki ígért NATO-tagságot a kérdésben belsőleg is mélyen megosztott Ukrajnának 2008-ban? Ki nem hagyta annyiban a dolgot Grúzia véres példája után? Az az agresszív és vak politika, amit ma a Biden-adminisztrációban Victoria Nuland jelképez, de ami a Bush-adminisztrációt sokkal jobban uralta 2001–2009 között. Azok, akik vereségekbe vezették a USA-t Irakban és Afganisztánban, ha nem is szándékosan, de nagyban megerősítve Oroszország és Kína pozícióit a világban. A Wolfowitzek, Nulandok és Kaganek szobrot érdemelnének Pekingben, annyit tettek Kína emelkedéséért. Fanatikus világmegváltásuk árát sok nép fizeti, 2014 óta az ukrán is.
De az Egyesült Államoknak legalább van ereje. Boris Johnson viszont erő nélkül játszotta a nagy nyugati vezetőt Kijevben 2022 tavaszán. Azt nem lehet tudni, hogy volt-e szerepe az orosz–ukrán tárgyalások lezárulásában, de hogy Kijevben Zelenszkij elnök köreiben is elkezdték felvetni ezt a kérdést, az tény. Annak az országnak, amely 2022-ben alig több mint kétszáz harckocsival és kilencven önjáró löveggel rendelkezett – azaz sokat eleve nem tudott adni –, talán több szerénységgel kellett volna nyilatkoznia a győzelmi esélyekről. Mert az átadott 14 Challenger harckocsi és 32 önjáró löveg még papíron sem mutat jól, a harcmezőn meg jelentéktelen, a Storm Shadow robotrepülőgép pedig ugyan látványos csapást tud mérni az oroszokra, de az átadott mennyiség szintén erősen korlátozott. Nem mentes a felelősségtől néhány európai ország sem, meg az a vélemény- és ideológiai buborék, amit a realitásoktól elszakadt befolyásoló elit fújt nagyra. Az európai progresszió élharcosai 2022 előtt mindent megtettek a kontinens katonai erejének és energiabiztonságának aláásásáért, a hadseregeket vagy éppen a nukleáris energiát ellenségnek kikiáltva. Ma az az Annalena Baerbock Németország harcos külügyminisztere, aki évtizedeket töltött a fegyverkezés és az atomenergia elleni küzdelemmel. A német zöldek is a fő felelősei annak a hangulatnak, ami leépítette a Bundeswehrt és a német hadiipart. Európa legerősebb országát szellemileg és fizikailag is a progresszió üresítette ki.
Az európai progresszió olyan, mintha a lufi magyarázna a tűnek
Mégis mit ér az a misztifikált európai egység, ami nem tud elég fegyvert és lőszert adni, mert magának sincsen? Az európai progresszió az ukrán háború ügyében olyan, mint amikor a lufi magyaráz a tűnek. Az oroszok joggal nevetik ki. Egyébként meg ki épít lőszergyárat, fegyvergyárakat? Ki erősíti a való világban Európát? Nem ők, hanem az általuk szankcionált Magyarország és Lengyelország.
Ha Ukrajna elbukik, az amiatt történik, mert eleve nem volt túl sok esélye Oroszországgal szemben, ráadásul messze nem kapott annyit, amit ígértek neki. Nem Magyarország ártott az ukrán népnek, hanem azok, akik felelőtlenül ígérgettek 2008 óta. A realitások kimondása nem árulás, azok ignorálása viszont minimum naivitás. Ukrajna szörnyű szenvedésének sok oka van. De egyikért sem Magyarország a felelős.
Borítókép: Lerombolt orosz hadibázis Ukrajnában (Fotó: Getty Images)
