David Wallechinsky amerikai olimpiatörténész szerint az 1924-es Chamonix-i olimpia nemzetközi színtéren nem volt neves esemény, ám sikeres lefolytatása követendő példát és mércét állított. Pierre de Coubertin már a modern olimpiák létrehozásakor szerette volna a téli sportokat is bevonni, nem véletlen szerepelnek az 1894-es Olimpiai Chartában is. Azonban az első olimpiai városok nem rendelkeztek megfelelő hegyvidéki infrastruktúrával, így Coubertin álma harminc éven keresztül megvalósítatlan maradt (bár a műkorcsolya már londoni és az antwerpeni, illetve a hoki szintén az antwerpeni nyári játékokon már szerepelt a programban).
A téli sportok alapvetően elit szórakozásnak számítottak, illetve a skandináv államok is tiltakoztak, mivel 1901 óta a saját maguknak szervezett Északi Játékokon versenyeztek. A franciák szerettek volna egy nemzetközibb eseményt, így adott végül engedélyt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) az 1924. január 24. és február 4. között megrendezett La Semaine International des Sports d’Hiver de Chamonix-ra (Chamonix-i Nemzetközi Télisport-hét), amelyet csak utólag, két évvel később ismertek el az első hivatalos téli olimpiai játékokként.
Chamonix-ra nem véletlenül esett a választás. Több mint háromezer méteren fekszik az Aiguilles Rouges és a Mont Blanc között, így Nyugat-Európa egyik legmagasabban található városa. Az egykori kis plébániát William Windham és Robert Pococke angol utazók írták le külföldiként először, miután 1741-ben arra jártak. Mindkettejüket lenyűgözték a magas csúcsok, a völgy számos gleccsere és az egyedülálló élővilág. A Mont Blanc 1786-os megmászása után, illetve a XIX. század ipari forradalmának kezdetével elkezdett kiépülni a helyi turizmus, tehetősebb brit turisták igyekeztek minél magasabb négyezres csúcsokat meghódítani, így szállodák épültek, kialakult a hegyivezető-szakma, végül a kényelmesebb és a kevésbé kényelmes magashegyi turizmus. 1912-ben turisztikai testület is létrejött a környék megfelelő ellátása érdekében. A XX. század fordulójára Chamonix-t az alpinizmus és a hegymászás fővárosaként tartották számon, az első téli olimpia helyszínválasztása pedig ennek a hírnévnek köszönhető (amellyel nem versenyezhettek a korábban jelölt pireneusi települések).
Közegészségügyi és infrastrukturális kihívások
A rendezésről szóló döntés nem a jelenleg elfogadott hétéves ciklusban történt, így a munkálatok mindössze nyolc hónappal az esemény előtt kezdődtek. Öt évvel a versailles-i béke után Franciaország gazdasága nem volt felkészülve, hogy az ugyanabban az évben megrendezett nyári olimpia mellett a téli játékokat is ellássa. Ráadásul a völgyben még mindig tombolt a spanyolnáthajárvány, amelyet az új kórház sem tudott megfékezni. A geopolitikai és infrastrukturális tét miatt azonban a város és a környék vállalta a nehézségeket. A háromezer lakos „éjjel-nappal ásott és szántott, amit csodáltak a szakemberek, de hevesen bíráltak azok, akik még nem értették meg, mennyire fontosak a játékok Chamonix jövője számára” – írta Roger Frison-Roche, az olimpia titkára.
Síugrósánc, bob-, világrekord korcsolyapálya, illetve az Aiguille du Midi felvonó első változata épült, hogy a látogatók kényelmesen nézhessék a versenyeket. Olimpiai falu azonban nem készült (azt csak 1960-ban Squaw Valley épített először). A szállodák 65 százalékát lefoglalták a NOB és a sajtó számára, így a versenyzőknek maguk kellett gondoskodniuk a szállásról. A szervezők a helyieket kérték meg otthonaik megnyitására.
Végül január 25-én az egyik nemzetközi delegáció a másik után vonult át Chamonix-én a megnyitóünnepség keretében. Tizenhat ország (köztük Magyarország) 258 sportolója teljes felszerelésben, tehát korcsolyával, síléccel vagy éppen bobbal sétált a napfényes utcákon. A legenda szerint az amerikai zászlóvivő még bőven tengeri beteg volt, és alig tudott talpon maradni, amikor pedig letette az olimpiai esküt, a franciák nevethettek kezdetleges nyelvtudásán.
Tízezer néző figyelte kilenc sportág 16 versenyszámát. Olyan sztárok születtek, mint a téli játékok első érmét ötszáz méteres gyorskorcsolyázásban nyerő Charles Jewtraw, a síző Thorleif Haug, és az akkor mindössze 11 éves műkorcsolyázó, Sonja Henie. Az egyik legemlékezetesebb versenyt a kanadaiak győzelmével záruló amerikai–kanadai hokidöntő hozta. Az amerikaiak nem voltak elégedettek a francia infrastruktúrával, főként azzal, hogy nem palánk határolta a pályát, így játékstílusukat sem tudták teljes mértékben alkalmazni. Bár az összes európai csapatot legyőzték, az őket jobban ismerő kanadaiakkal nem bírtak. A rossz nyelvek szerint úgy vélték, az európaiak bosszúból összefogtak a kanadaiakkal, és speciális tanácsokkal és eszközökkel látták el őket. A pletykát sokan vitatják, de annyi biztos, hogy a verseny hírhedten sok sérüléssel járt, amit az okozott, hogy a játékosok nem a ma elvárt biztonsági körülmények között hokiztak.
Sokat változott a versenyek rendezése
A biztonság az olimpiák egyik legfontosabb eleme, amely az elmúlt száz évben fejlődött. Ma légáteresztő, ergonomikus sisakok, térd-, kar- és combvédők, megfelelő temperálást biztosító ruházat áll a versenyzők rendelkezésére, a számos kiszolgálóépület és személyzet mellett. Mindez azonban komoly környezeti terhelést okoz. A klímaváltozás első hatását már az 1980-as Lake Pacid-i olimpia is megérezte, amikor először kellett műhavat használni. Azóta rendeztek szinte teljesen mesterséges környezetben is téli olimpiát, ám Thomas Bach, a NOB elnöke szerint a fenntartható fejlődés és a környezetvédelem biztosítása érdekében a 2030-as, a 2034-es és a 2038-as olimpiát olyan városoknak kell lebonyolítaniuk, amelyek hosszú távú, klímabarát megoldásokat kínálnak. Kutatások szerint a téli olimpiai stadionok és pályák 89 százalékát újra tudja hasznosítani a város. A chamonix-i helyszínek közül kettőt ma is használnak.
Milánó–Cortina d’Ampezzo egyesek szerint azért nyerte el a 2026-os rendezési jogot, mert a teljes régió ad gazdát a versenyeknek. Szakértők ugyanakkor kétlik, hogy a jövőben gyakoriak lennének a két vagy több város által rendezett események, mivel a helyszínek közötti több száz kilométeres út túlzott környezeti terhelést jelentene. Elképzelhető ugyan, hogy néhány versenyszámot máshol rendeznek, de a többség továbbra is egy helyen koncentrálódik majd. Milánó–Cortina d’Ampezzo ebben a tekintetben némileg a chamonix-i gyökerekhez nyúl vissza, mivel a jeges sportoknak a városi jégcsarnok ad otthont, és a síversenyek helyszíne a távolabbi lejtő. Julien Sorez sporttörténész szerint „Chamonix-ra nagyobb szükség van emlékezni, mint valaha”, mivel az elmúlt évtizedek szenzációhajhászásával szemben a 2030-as évek olimpia kihívása az lesz, hogy összhangba hozzák az 1924-ben bemutatott fenntarthatóbb modellt a XXI. századi innovációkkal.
Borítókép: A pekingi záróceremónia (Fotó: Getty Images)
