Százéves az első téli olimpia, fenntarthatóságban ma is vezet

Mielőtt kamerák tízezrei követték volna a repülő síelőket és az ugráló snowboardosokat, Chamonix 1924 már jelezte a téli sportok legfontosabb tanulságait: kevesebb nemzet vesz részt, mint nyáron, a kanadaiak uralják a jégkorongmezőnyt és vannak olyan versenyzők, akik sportágakon túlnyúló hírnevet szereznek. Az első téli olimpia ártatlanabb, kevésbé biztonságos olimpia volt, mint Milánó–Cortina d’Ampezzo lesz, ám fenntarthatóságban ma is példát mutat.

1238645389 Fotó: Getty Images

David Wallechinsky amerikai olimpiatörténész szerint az 1924-es Chamonix-i olimpia nemzetközi színtéren nem volt neves esemény, ám sikeres lefolytatása követendő példát és mércét állított. Pierre de Coubertin már a modern olimpiák létrehozásakor szerette volna a téli sportokat is bevonni, nem véletlen szerepelnek az 1894-es Olimpiai Chartában is. Azonban az első olimpiai városok nem rendelkeztek megfelelő hegyvidéki infrastruktúrával, így Coubertin álma harminc éven keresztül megvalósítatlan maradt (bár a műkorcsolya már londoni és az antwerpeni, illetve a hoki szintén az antwerpeni nyári játékokon már szerepelt a programban).

10 000 méteres gyorskorcsolya-verseny, Chamonix, 1924. Fotó: Getty Images

A téli sportok alapvetően elit szórakozásnak számítottak, illetve a skandináv államok is tiltakoztak, mivel 1901 óta a saját maguknak szervezett Északi Játékokon versenyeztek. A franciák szerettek volna egy nemzetközibb eseményt, így adott végül engedélyt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) az 1924. január 24. és február 4. között megrendezett La Semaine International des Sports d’Hiver de Chamonix-ra (Chamonix-i Nemzetközi Télisport-hét), amelyet csak utólag, két évvel később ismertek el az első hivatalos téli olimpiai játékokként.

Chamonix-ra nem véletlenül esett a választás. Több mint háromezer méteren fekszik az Aiguilles Rouges és a Mont Blanc között, így Nyugat-Európa egyik legmagasabban található városa. Az egykori kis plébániát William Windham és Robert Pococke angol utazók írták le külföldiként először, miután 1741-ben arra jártak. Mindkettejüket lenyűgözték a magas csúcsok, a völgy számos gleccsere és az egyedülálló élővilág. A Mont Blanc 1786-os megmászása után, illetve a XIX. század ipari forradalmának kezdetével elkezdett kiépülni a helyi turizmus, tehetősebb brit turisták igyekeztek minél magasabb négyezres csúcsokat meghódítani, így szállodák épültek, kialakult a hegyivezető-szakma, végül a kényelmesebb és a kevésbé kényelmes magashegyi turizmus. 1912-ben turisztikai testület is létrejött a környék megfelelő ellátása érdekében. A XX. század fordulójára Chamonix-t az alpinizmus és a hegymászás fővárosaként tartották számon, az első téli olimpia helyszínválasztása pedig ennek a hírnévnek köszönhető (amellyel nem versenyezhettek a korábban jelölt pireneusi települések).

Fotó: Getty Images/Hulton Deutsch

Közegészségügyi és infrastrukturális kihívások

A rendezésről szóló döntés nem a jelenleg elfogadott hétéves ciklusban történt, így a munkálatok mindössze nyolc hónappal az esemény előtt kezdődtek. Öt évvel a versailles-i béke után Franciaország gazdasága nem volt felkészülve, hogy az ugyanabban az évben megrendezett nyári olimpia mellett a téli játékokat is ellássa. Ráadásul a völgyben még mindig tombolt a spanyolnáthajárvány, amelyet az új kórház sem tudott megfékezni. A geopolitikai és infrastrukturális tét miatt azonban a város és a környék vállalta a nehézségeket. A háromezer lakos „éjjel-nappal ásott és szántott, amit csodáltak a szakemberek, de hevesen bíráltak azok, akik még nem értették meg, mennyire fontosak a játékok Chamonix jövője számára” – írta Roger Frison-Roche, az olimpia titkára.

Síugrósánc, bob-, világrekord korcsolyapálya, illetve az Aiguille du Midi felvonó első változata épült, hogy a látogatók kényelmesen nézhessék a versenyeket. Olimpiai falu azonban nem készült (azt csak 1960-ban Squaw Valley épített először). A szállodák 65 százalékát lefoglalták a NOB és a sajtó számára, így a versenyzőknek maguk kellett gondoskodniuk a szállásról. A szervezők a helyieket kérték meg otthonaik megnyitására.

Végül január 25-én az egyik nemzetközi delegáció a másik után vonult át Chamonix-én a megnyitóünnepség keretében. Tizenhat ország (köztük Magyarország) 258 sportolója teljes felszerelésben, tehát korcsolyával, síléccel vagy éppen bobbal sétált a napfényes utcákon. A legenda szerint az amerikai zászlóvivő még bőven tengeri beteg volt, és alig tudott talpon maradni, amikor pedig letette az olimpiai esküt, a franciák nevethettek kezdetleges nyelvtudásán.

Fotó: Getty Images/Topical Press Agency

Tízezer néző figyelte kilenc sportág 16 versenyszámát. Olyan sztárok születtek, mint a téli játékok első érmét ötszáz méteres gyorskorcsolyázásban nyerő Charles Jewtraw, a síző Thorleif Haug, és az akkor mindössze 11 éves műkorcsolyázó, Sonja Henie. Az egyik legemlékezetesebb versenyt a kanadaiak győzelmével záruló amerikai–kanadai hokidöntő hozta. Az amerikaiak nem voltak elégedettek a francia infrastruktúrával, főként azzal, hogy nem palánk határolta a pályát, így játékstílusukat sem tudták teljes mértékben alkalmazni. Bár az összes európai csapatot legyőzték, az őket jobban ismerő kanadaiakkal nem bírtak. A rossz nyelvek szerint úgy vélték, az európaiak bosszúból összefogtak a kanadaiakkal, és speciális tanácsokkal és eszközökkel látták el őket. A pletykát sokan vitatják, de annyi biztos, hogy a verseny hírhedten sok sérüléssel járt, amit az okozott, hogy a játékosok nem a ma elvárt biztonsági körülmények között hokiztak.

Sokat változott a versenyek rendezése

A biztonság az olimpiák egyik legfontosabb eleme, amely az elmúlt száz évben fejlődött. Ma légáteresztő, ergonomikus sisakok, térd-, kar- és combvédők, megfelelő temperálást biztosító ruházat áll a versenyzők rendelkezésére, a számos kiszolgálóépület és személyzet mellett. Mindez azonban komoly környezeti terhelést okoz. A klímaváltozás első hatását már az 1980-as Lake Pacid-i olimpia is megérezte, amikor először kellett műhavat használni. Azóta rendeztek szinte teljesen mesterséges környezetben is téli olimpiát, ám Thomas Bach, a NOB elnöke szerint a fenntartható fejlődés és a környezetvédelem biztosítása érdekében a 2030-as, a 2034-es és a 2038-as olimpiát olyan városoknak kell lebonyolítaniuk, amelyek hosszú távú, klímabarát megoldásokat kínálnak. Kutatások szerint a téli olimpiai stadionok és pályák 89 százalékát újra tudja hasznosítani a város. A chamonix-i helyszínek közül kettőt ma is használnak.

Fotó: Getty Images

Milánó–Cortina d’Ampezzo egyesek szerint azért nyerte el a 2026-os rendezési jogot, mert a teljes régió ad gazdát a versenyeknek. Szakértők ugyanakkor kétlik, hogy a jövőben gyakoriak lennének a két vagy több város által rendezett események, mivel a helyszínek közötti több száz kilométeres út túlzott környezeti terhelést jelentene. Elképzelhető ugyan, hogy néhány versenyszámot máshol rendeznek, de a többség továbbra is egy helyen koncentrálódik majd. Milánó–Cortina d’Ampezzo ebben a tekintetben némileg a chamonix-i gyökerekhez nyúl vissza, mivel a jeges sportoknak a városi jégcsarnok ad otthont, és a síversenyek helyszíne a távolabbi lejtő. Julien Sorez sporttörténész szerint „Chamonix-ra nagyobb szükség van emlékezni, mint valaha”, mivel az elmúlt évtizedek szenzációhajhászásával szemben a 2030-as évek olimpia kihívása az lesz, hogy összhangba hozzák az 1924-ben bemutatott fenntarthatóbb modellt a XXI. századi innovációkkal.

Borítókép: A pekingi záróceremónia (Fotó: Getty Images)