A woke egy megosztottságra épülő valláspótlék

Amikor a barátaim Magyarországról kérdeznek, azt szoktam mondani, az itt a legfeltűnőbb, hogy mennyire normális. Olyan, mint a mi hazánk volt az ezredfordulón, mielőtt elvesztettük volna a fejünket – mondja a Lugasnak Rod Dreher konzervatív amerikai író és szerkesztő. A Danube Institute Budapesten letelepedett, 57 éves vendégkutatója arról is mesél, miért hívta ide Tucker Carlsont, hogyan jön ki radikális baloldali fiával és mit mondott a könyvéről XVI. Benedek titkára.

20210512 MN Budapest Rod Dreher író Magyar Nemzet fotó:Mirkó István Fotó: Mirkó István

– A Szent Benedek válaszútján című könyvében egyenesen egy posztkeresztény világot vázol fel. Nem túlzás ez?   

– Ez a könyvem hét évvel ezelőtt jelent meg. Csak feleannyi példányban fogyott el, mint a Hazugság nélkül élni (mindkettő megjelent magyar fordításban is — a szerk.), mégis az előzőről beszélnek inkább. Sokan azok közül, akik bírálják, nem is olvasták. Úgy tudják, arról szól, hogy a hegyekbe küldöm a keresztényeket, hogy éljenek monostorban! Pedig nem erről van szó. A könyv tizenegy nyelven jelent meg, de a franciáknál és az olaszoknál fogyott a legjobban. Mégpedig azért, mert ők jól értik, miről szól. A francia könyvbemutatókon azt tapasztaltam, az ötvenen felüliek kötik az ebet a karóhoz, milyen jó helye is van az egyháznak a francia társadalomban. De a fiatalabbak világosan látják, ezek az idők már elmúltak, mégis szeretnének hinni egy keresztény jövőben. Keresztényként az egyik legnagyszerűbb pillanatomat a római bemutatón éltem meg, amikor Georg Gänswein érsek, XVI. Benedek emeritus pápa magántitkára dicsérően szólt a könyvről. Utána olasz újságírók elmondták, Gänswein egy szót sem mondana a főnöke jóváhagyása nélkül. Noha ma már az ortodox hitet követem, XVI. Benedek az egyik hősöm. A kritikát is el tudtam volna fogadni, de így a fellegekben jártam. Ráadásul azok a keresztények, akik annak idején azt gondolták, csak riogatok, később belátták, hogy egy lépéssel előrébb jártam. Amerikában a hagyományos keresztényeket a woke ideológia felemelkedésével és a George Floyd 2020-as halálát követő zavargásokkal egyre inkább a társadalom peremére szorították. 

– Pedig Amerikát annak idején a vallásuk miatt elüldözöttek alapították. Lapunkban nemrég azt írta, az Egyesült Államok ma a XIX. századi polgárháború óta példátlan módon polarizált. Mi lehet ennek a feloldása? 

– Ez a legfontosabb kérdés, amellyel mi, amerikaiak szembenézünk. De nem tudom rá a választ. Amerikát azelőtt a kereszténység szelleme tartotta össze. Voltak liberálisabb és konzervatívabb keresztények, és olyanok is, akik nem is osztoztak ebben a vallásban, de a mégis volt egy közös alapunk. Ez – különösen a woke-ideológia kezdete, nagyjából 2012 óta – radikálisan megváltozott. A woke egyik jellegzetessége, hogy olyan, mint egy megosztottságra épülő valláspótlék. Egymásnak ugrasztja az embereket bőrszín és nem, sőt a homoszexualitás szerint. Átvette az irányítást az amerikai élet fő intézményei felett, mostanra már a hadseregben is. Úgy vélik, hogy aki nem osztja a véleményüket, az nem egyszerűen téved, hanem gonosz. Ezért aztán kompromisszumra sem hajlandók. Csak behódolni lehet nekik vagy legyőzni őket. De egyik oldalon sem áll annyi ember, hogy döntő módon győzedelmeskedjék a másik fél felett. 

– A woke mindig előáll valami őrülettel. Hallott hajmeresztő új sztorit? 

– Írtam is róla nemrég a Hungarian Conservative folyóiratba. New York államban egy apa nem tudta megakadályozni, hogy a volt felesége pubertásblokkolóval segítse a nyolcéves fiuk nemváltását. A New York-i legfelsőbb bíróság úgy döntött, hogy megteheti. Nem ez az egyetlen ilyen állam. Ha tizenöt-húsz éve azt mondtuk volna Amerikában, eljön az idő, amikor egy szülővel szemben bíróság fogja a pártját a gyereke szexuális megcsonkításának, akkor őrültnek néztek volna. Ha pedig mégis eljönne ez az idő, akkor ellepnék az utcákat a tüntető tömegek. Mostanra megértük ezt, de senki nem tesz semmit. Többet is állítok ennél. 2018-ban Csehországban jártam a Szent Benedek válaszútján bemutatóturnéján. Ott már kérdezgették, mi is ez a „transzdolog” Amerikában, valóban igaz-e? Én pedig azt feleltem: nemcsak igaz, de itt nálatok is ez lesz, ha hagyjátok. Jobb, ha komolyan veszitek!

– Sorsdöntő lesz a novemberi elnökválasztás? 

– Szerintem utána is a szakadás irányába haladunk majd. Donald Trump esélyes a győzelemre, de vegyesek vele kapcsolatban az érzéseim. A múltkor is rá szavaztam, és így teszek most is, de azért normálisabb konzervatív politikát is el tudtam volna képzelni. Azzal együtt, hogy jól tette, amikor felforgatta a régi Republikánus Pártot, örültem volna, ha a politikához is lett volna valami érzéke, mint például a fegyelmezett Orbán Viktornak. Ezért is támogattam inkább Ron DeSantist, Florida kormányzóját, aki ugyanúgy rendelkezik a populista ösztönökkel, mint Trump, de a politika műveléséhez is ért. Viszont most a celebek és az érzelmek korát éljük. Igaz, Trump ezt megértette, és épp ezzel nyerhetett 2016-ban.  

– Ön is egyfajta celeb lett nálunk: a cikke ott az újságban, tévéinterjút ad, a Szabad Európa pedig lesifotózza a pesti belvárosban. 

– Láttam a cikküket, nem volt valami tisztességes. Járom Európát, és konzervatív, keresztény értelmiségiekből, lelkészekből, művészekből építek hálózatot. Ez a munkám, de erről nem írtak. Itteni barátaim figyelmeztettek, hogy a baloldali magyar médiakultúra elég agresszív, le akarnak járatni. Engem még nem ilyesmire tanítottak újságíróként. De el kell ismerni, azóta odahaza is ebbe az irányba fejlődnek a normák. Ennek pedig köze van Trumphoz, a liberális média rá adott reakciójához. Elszabadultak az indulatok. Liberális, de valaha tisztességes lapok kiegyensúlyozatlanok lettek. Ezt egy fiatal liberális újságírónő el is ismerte nekem egy olyan laptól, amelyre előfizetek. Mindkét oldal visszahúzódott a véleménybuborékába, nem igazán tudja, mi zajlik a másik oldalon, hanem a legrosszabb képzeleteit vetíti rá ki. Ez pedig tovább erősíti a polarizációt.            

– Milyen gyakran látogat haza? És mit mond rólunk az ottaniaknak? 

– Nagyjából öthavonta megyek. Édesanyám egy idősek otthonában él a déli Louisianában, ahonnan én is származom. Amikor amerikai barátaim Magyarországról kérdeznek, azt szoktam mondani, az itt a legfeltűnőbb, hogy mennyire normális. Olyan, mint Amerika az ezredfordulón volt, mielőtt elvesztettük volna a fejünket. Idelátogató nyugatiak is mondják: úgy érzik itt magukat, mintha egy szebb múltba tértek volna vissza. Az én helyzetem furcsa: mivel nem beszélem az önök nyelvét, Budapest belvárosában lakva is egy virtuális amerikai világban élek. Nincs mese, meg kell tanulnom magyarul! 

– Ez azt jelenti, hosszú távra tervez nálunk? 

– Igen, itt telepedtem le 2022-ben, amikor már harmadszor jártam Magyarországon. Keresztülmentem közben egy rémes váláson, a Danube Institute pedig jó állást kínált, amit nagyon szeretek. Elkezdtem azonosulni Magyarországgal, ezzel a bátor nemzettel, amely kiáll a dolgokért, amelyekben hiszek, mégpedig oly módon, ahogy azt nagyon nehéz lenne megtenni Amerikában. Közre akarok működni abban, hogy Budapest az új konzervativizmus szellemi központjává váljon. Ketten élünk itt a 24 éves nagyfiammal, aki utánam jött. Muzeológusnak készül. De ez is érdekes, mert ő nagyon is baloldali, Bernie Sanders (demokrata párti korábbi elnökjelölt-aspiráns — a szerk.) híve. Így aztán élénk vitákat folytatunk otthon. Emlékszem, az ő korában én is liberális voltam, sőt megőrjítettem az apámat, amikor egyetemistaként azzal álltam elé: szocialista vagyok. Ma pedig ugyanezeket a vitákat folytatom le a fiammal. A volt feleségemmel együtt vallásos konzervatívok vagyunk. Szóval a fiam, aki köztünk nevelkedett, azért tudja, hogy a konzervatívok nem szörnyetegek. 

– Gyakran megkapja a sörös kérdést?  

– Ilyenkor csak azt tudom ismételni: nem, nem állok rokonságban a híres sörgyárosokkal. Amikor először jártam Budapesten, nagyon vicces volt látni mindenütt a vezetéknevünket, ami nemcsak ritka Amerikában, de ez a sörmárka is ismeretlen arrafelé. Egyszer bepróbálkoztam Pesten, felmutatva az útlevelemet, hátha adnak rá ingyen sört. De hiába. A lousianai rokonaim el vannak képedve, milyen „híresek vagyunk” itt. Vannak, akik már csak ezért is el akarnak látogatni ide.   

Borítókép: Rod Dreher (Fotó: Mirkó István)