A holokausztra emlékezünk: nem volt külön magyar és zsidó társadalom

Egyre gyakoribb cél a zsidóság emlékezetét őrző körök, illetve a vallási, nevelési és ismeretterjesztő szervezetek programjaiban, hogy ne csak a soá mintegy hatmillió európai és közel hatszázezer hazai áldozatának a mártíromságára emlékezzünk, hanem arra is, hogyan éltek a zsidók a többségi társadalom részeként. Hogy egy szerencsés történelmi időben nem volt külön magyar és zsidó társadalom, utóbbi az előbbinek szerves részét képezte.

Radnóti Miklós szobra a mohácsi Hősök parkjában. Fotó: MTI/Ruprech Judit

A zsidóság története évezredek óta a kirekesztés és a befogadás ellentétpárjának históriájaként is értelmezhető, amelynek legzordabb, legembertelenebb arcára a holokauszt halálos áldozatai emlékeztetnek minket. A zsidóság ősatyáinak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak a bibliai történetei vándorlásukról, üldöztetésükről és az őket körülvevő népek, nemzetiségek és államok rájuk szegeződő, gyanakvó tekintetéről szólnak. A zsidóságot az I. és a II. század fordulójától a szétszórattatás sújtotta. Sikertelen Róma-ellenes felkelésük bukása után ugyanis annak büntetéseként el kellett hagyniuk a Szentföldet.

Az imazsámolyon dr. Szabó Imre katolikus püspök, érseki helynök térdel, mögötte Sík Sándor Fotó: Fortepan/Hámori Gyula

Az emancipációtól a holokausztig

A magyar állam történetével szinte egyidősek a magyar zsidó közösségek. A modernitás pedig meghozta a hazai zsidóság számára előbb a polgárjogi emancipációt (1867-ben), majd a felekezeti egyenjogúságot (1895-ben). A dualizmus korában a zsidó közösségek roppant fontos szerepet vállaltak a polgári, modern Magyarország születésénél, kivették részüket az állam gazdasági, társadalmi és politikai megújulásából. Annak ellenére, hogy nem volt egységes sem felekezetileg, sem kulturálisan, sem nyelvileg a magyar zsidóság, jelentős részük asszimilálódni és integrálódni igyekezett a többségi nemzetbe. Jellemző út, hogy előbb nyelvüket és kulturális kötődésüket, később a nevüket – majd egy részük egy idő után az izraelita felekezetet is – elhagyva alkalmazkodtak a többséghez.

A modernizációban vállalt szerepükben fontos elem, hogy bizonyos speciális ismeretrendszerhez és kvalifikációhoz kötött pályákon – ilyen volt a jogi, az orvosi vagy a mérnöki professzió – jóval magasabb aranyszámban voltak jelen, mint a többi magyarországi felekezet hívei. Ennek fő oka az volt, hogy a zsidó közösségek hagyományosan a tudást, a tudományt, a speciális ismereteket mindig is értéknek tartották. 

Elsősorban azért, mert a rendi korban az egy-egy településen vagy vármegye területén élő zsidó családok számát meghatározták, ingatlantulajdont pedig nem vagy csak nagyon nehezen szerezhettek. Így tehát folyamatosan mobilisnak kellett lenniük. Aminek egyik garanciája volt, ha olyan vagyonnal rendelkeztek, amit bármikor magukkal tudtak vinni. Ennek legegyszerűbb módja a szakismeret és a tudás megszerzése, szükség esetén másutt való hasznosítása volt.

A zsidó családok pályaválasztási és életstratégiáját vizsgálva a XIX–XX. században olyan íveket láthattunk, amelyek a kereskedő vagy kisiparos szolgáltató tevékenységből fokozatosan a – már említett – speciális tudásanyagot igénylő, illetve a szabad értelmiségi hivatásokig tartanak. A modernizáció korában pedig az egyik leginkább jövedelmező és fokozatosan a társadalmi megbecsülést is kivívó szakma a sajtó volt. Ha megnézzük az 1860–70-es években vidéken megjelent napi- és hetilapokat, a nyomdai előállítók (kiadók és nyomdaipari vállalkozók), valamint a szerkesztőségi munkatársak (a profi lapszerkesztők és újságírók) között számos zsidó származású szakembert találunk. A makói születésű amerikai sajtócézár, Pulitzer József tevékenysége komoly fordulatot hozott a modern média világába. Lapjaiban a politikai tudósítások és véleménycikkek, valamint az oknyomozó és tényfeltáró tudósítások mellett figyelemfelkeltő – már akkoriban is szenzációhajhásznak tartott – cikkek is megjelentek. Ezeken kívül Pulitzer tudatosan használta – a modern nyomdatechnika adta lehetőségekkel élve – a szalagcímeket, és felismerte a kiemelt szövegrészek fontosságát, de a képeket és a képregényeket is előszeretettel alkalmazta, hogy újságjainak olvasottságát, eladási példányszámát növelje. Magyarországon hasonló pályát futott be a szegény zsidó családból származó Miklós Andor, aki az Est-lapok tulajdonosaként a két háború között nemcsak komoly vagyonra, de jelentős közéleti befolyása is szert tett.

Hogy a magyar zsidóság a magyar kulturális, tudományos és művészeti életbe mennyire integrálódott, arra talán elég csak a következő néhány példa. A magyar és a világirodalom történetét szintetizáló, kiváló kritikus, műfordító és prózaíró Szerb Antal zsidó származása miatt a holokausztnak esett áldozatul. A magyar irodalom értékét európai irányultságában és léptékében látta. A nemzeti eszmét mint témaválasztást pedig nem tartotta értéknek, az esztétikai kvalitást viszont igen. 

Nem mindenki nagy költő, akinek versei a nemzeti eszmével foglalkoznak. Nem föltétlenül magyar érték, akiben idegen értéket nem találunk, lehet, hogy csak értéktelen. […] A magyar irodalom az európai irodalom miniatűr mása. A magyar értékek európai értékek. Nálunk mindig a leginkább európaiak voltak egyúttal a leginkább magyarok.

A soá idején meggyilkolt Radnóti Miklóst Komlós Aladár meghívta szerzőként az általa szerkesztett, magyar zsidó alkotók szövegeit közlő Ararát című évkönyvbe, amit azonban a költő visszautasított. Mondván, hogy elsősorban magyar költőnek tartja magát, szellemi rokonaiként a magyar irodalom klasszikusait jelölte meg Komlósnak 1942 tavaszán írott levelében.

A szobám falán három »családi kép« van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik »nem bennfentes« látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem a közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: »a nagybátyád?« vagy »a rokonod?« Igen, – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagyatyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. […] Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, »zsidó felekezetű« vagyok ma is. […] A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok.

Megdöbbentően hasonló gondolatokat olvashatunk Sík Sándor naplójában is. Sík – aki Radnóti Miklós kedves professzora és doktori témavezetője volt a szegedi egyetemi években, később atyai jóbarátja és megkeresztelője – zsidó származású családban született, de a katolikus vallásban nőtt fel, katolikus pap és piarista szerzetes lett belőle. Ennek ellenére az 1930–40-es évek fordulóján – noha a két világháború közötti „keresztény nemzeti” kurzus egyik népszerű és az irodalompolitika által is respektált szerzője volt – érték támadások a származása miatt a piarista renden belül éppúgy, mint az irodalmi életben.

Nyolcvan éve hozták létre az első magyarországi gettót

Az első zsidótörvény kodifikálásakor, 1938 karácsonyán írta Sík Sándor: 

Néhány hét múlva 50 éves leszek: eddig soha még álmomba se jutott eszembe, hogy még ilyen is lehet, hogy magyarságomat kétségbe lehessen vonni. 10 éves voltam, mikor megtudtam, hogy szüleim valamikor születésem előtt zsidók voltak; de azóta egy percig se jutott eszembe, hogy ebből ilyen következtetést is lehet levonni. Az életem nyitott könyv, megmondtam, és benne tucatnál több valóságos könyv is: azokból mindenki napnál világosabban kiolvashatja magyarságomat. […] Fajilag nincsen bennem egy csepp magyar vér sem: nem vagyok keverék: tiszta vér. És mégis: nincs bennem semmi, amit magyarnak ne éreznék mindenestül.

A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján, a magyar zsidók gettóba kényszerítésének – ezzel a haláltáborokba hurcolásuk előkészítésének – nyolcvanadik évfordulóján lássunk tisztán: nincs magyar és zsidó irodalom, csak rossz vagy jó szöveg van. Ez pedig a szerző származásától és vallásától független. 

Kertész Imre Sorstalanságának esztétikai értékét nem a témaválasztása, hanem annak megfogalmazásmódja és Nobel-díjas írónk elbeszéléstechnikájának zseniális egyedisége adja.