A holokausztra emlékezünk: nem volt külön magyar és zsidó társadalom

Egyre gyakoribb cél a zsidóság emlékezetét őrző körök, illetve a vallási, nevelési és ismeretterjesztő szervezetek programjaiban, hogy ne csak a soá mintegy hatmillió európai és közel hatszázezer hazai áldozatának a mártíromságára emlékezzünk, hanem arra is, hogyan éltek a zsidók a többségi társadalom részeként. Hogy egy szerencsés történelmi időben nem volt külön magyar és zsidó társadalom, utóbbi az előbbinek szerves részét képezte.

Radnóti Miklós szobra a mohácsi Hősök parkjában. Fotó: MTI/Ruprech Judit

A zsidó családok pályaválasztási és életstratégiáját vizsgálva a XIX–XX. században olyan íveket láthattunk, amelyek a kereskedő vagy kisiparos szolgáltató tevékenységből fokozatosan a – már említett – speciális tudásanyagot igénylő, illetve a szabad értelmiségi hivatásokig tartanak. A modernizáció korában pedig az egyik leginkább jövedelmező és fokozatosan a társadalmi megbecsülést is kivívó szakma a sajtó volt. Ha megnézzük az 1860–70-es években vidéken megjelent napi- és hetilapokat, a nyomdai előállítók (kiadók és nyomdaipari vállalkozók), valamint a szerkesztőségi munkatársak (a profi lapszerkesztők és újságírók) között számos zsidó származású szakembert találunk. A makói születésű amerikai sajtócézár, Pulitzer József tevékenysége komoly fordulatot hozott a modern média világába. Lapjaiban a politikai tudósítások és véleménycikkek, valamint az oknyomozó és tényfeltáró tudósítások mellett figyelemfelkeltő – már akkoriban is szenzációhajhásznak tartott – cikkek is megjelentek. Ezeken kívül Pulitzer tudatosan használta – a modern nyomdatechnika adta lehetőségekkel élve – a szalagcímeket, és felismerte a kiemelt szövegrészek fontosságát, de a képeket és a képregényeket is előszeretettel alkalmazta, hogy újságjainak olvasottságát, eladási példányszámát növelje. Magyarországon hasonló pályát futott be a szegény zsidó családból származó Miklós Andor, aki az Est-lapok tulajdonosaként a két háború között nemcsak komoly vagyonra, de jelentős közéleti befolyása is szert tett.

Hogy a magyar zsidóság a magyar kulturális, tudományos és művészeti életbe mennyire integrálódott, arra talán elég csak a következő néhány példa. A magyar és a világirodalom történetét szintetizáló, kiváló kritikus, műfordító és prózaíró Szerb Antal zsidó származása miatt a holokausztnak esett áldozatul. A magyar irodalom értékét európai irányultságában és léptékében látta. A nemzeti eszmét mint témaválasztást pedig nem tartotta értéknek, az esztétikai kvalitást viszont igen. 

Nem mindenki nagy költő, akinek versei a nemzeti eszmével foglalkoznak. Nem föltétlenül magyar érték, akiben idegen értéket nem találunk, lehet, hogy csak értéktelen. […] A magyar irodalom az európai irodalom miniatűr mása. A magyar értékek európai értékek. Nálunk mindig a leginkább európaiak voltak egyúttal a leginkább magyarok.

A soá idején meggyilkolt Radnóti Miklóst Komlós Aladár meghívta szerzőként az általa szerkesztett, magyar zsidó alkotók szövegeit közlő Ararát című évkönyvbe, amit azonban a költő visszautasított. Mondván, hogy elsősorban magyar költőnek tartja magát, szellemi rokonaiként a magyar irodalom klasszikusait jelölte meg Komlósnak 1942 tavaszán írott levelében.

A szobám falán három »családi kép« van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik »nem bennfentes« látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem a közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: »a nagybátyád?« vagy »a rokonod?« Igen, – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagyatyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. […] Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, »zsidó felekezetű« vagyok ma is. […] A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok.

Megdöbbentően hasonló gondolatokat olvashatunk Sík Sándor naplójában is. Sík – aki Radnóti Miklós kedves professzora és doktori témavezetője volt a szegedi egyetemi években, később atyai jóbarátja és megkeresztelője – zsidó származású családban született, de a katolikus vallásban nőtt fel, katolikus pap és piarista szerzetes lett belőle. Ennek ellenére az 1930–40-es évek fordulóján – noha a két világháború közötti „keresztény nemzeti” kurzus egyik népszerű és az irodalompolitika által is respektált szerzője volt – érték támadások a származása miatt a piarista renden belül éppúgy, mint az irodalmi életben.

Nyolcvan éve hozták létre az első magyarországi gettót

Az első zsidótörvény kodifikálásakor, 1938 karácsonyán írta Sík Sándor: 

Néhány hét múlva 50 éves leszek: eddig soha még álmomba se jutott eszembe, hogy még ilyen is lehet, hogy magyarságomat kétségbe lehessen vonni. 10 éves voltam, mikor megtudtam, hogy szüleim valamikor születésem előtt zsidók voltak; de azóta egy percig se jutott eszembe, hogy ebből ilyen következtetést is lehet levonni. Az életem nyitott könyv, megmondtam, és benne tucatnál több valóságos könyv is: azokból mindenki napnál világosabban kiolvashatja magyarságomat. […] Fajilag nincsen bennem egy csepp magyar vér sem: nem vagyok keverék: tiszta vér. És mégis: nincs bennem semmi, amit magyarnak ne éreznék mindenestül.

A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján, a magyar zsidók gettóba kényszerítésének – ezzel a haláltáborokba hurcolásuk előkészítésének – nyolcvanadik évfordulóján lássunk tisztán: nincs magyar és zsidó irodalom, csak rossz vagy jó szöveg van. Ez pedig a szerző származásától és vallásától független. 

Kertész Imre Sorstalanságának esztétikai értékét nem a témaválasztása, hanem annak megfogalmazásmódja és Nobel-díjas írónk elbeszéléstechnikájának zseniális egyedisége adja.