Senki nem bűnnel jön a világra, hanem utána ront el bennünket a világ

Senki nem bűnnel jön a világra, hanem utána ront el bennünket a világ. Én megfogadtam, hogy nem úgy bánok az emberekkel, ahogy annak idején velem bántak mások — mondja a magyarországi holokauszt nyolcvanadik évfordulóján Turai János, a vészkorszak túlélője. A váci zsidó hitközség elnökét és Bauman Beatrix Biankát, a Pakson élő fiatal roma költőnőt a Pest vármegyei város zsinagógájában kérdezte a Lugas a mintegy hatszázezer magyarországi áldozatot követelő holokauszt emlékezetéről.

Turai János és Bauman Beatrix Bianka. Fotó: Havran Zoltán

– A társai, a családja hogyan fogadták a különleges érdeklődését? 

B. B. B.: Többen is kérdezték, miért érdekel ez téged, miért írsz erről? Roma vagyok, de elsősorban nem a roma holokausztról írok. Számomra fontos, hogy emlékezzem és emlékeztessek. Amikor elkezdtem írni, ez még nem tudatosult így bennem. A családom nem aktív ebben a témában, de támogatnak, tavaly is elkísértek az újpesti holokauszt-megemlékezésre, ahová meghívtak és előadhattam egy versemet. 

– Turai úr, 1945 után felnőve hogyan találta meg újra a helyét? Tudott-e nyíltan beszélni Vácon a környezetével a megelőzően történtekről? 

T. J.: Innen, a Dunakanyarból több mint háromezer zsidót vittek el, jellemzően Auschwitzba. Kétszáz-kétszázötven munkaszolgálatos férfit pedig aknamezőre hajtottak az orosz fronton. Közülük csak öten tértek vissza, a többiek általában felrobbantak vagy megfagytak. Minderről minden évben megemlékezünk ebben a zsinagógában. De én csak később telepedtem le Vácon, és vettem át az itteni zsidó hitközség vezetését. Mindig ott éltem, különböző vidéki városokban, ahová rendőrként a munkám szólított, többször is vezettem kapitányságot. Soha nem tagadtam meg a zsidóságomat, a belügyminisztertől kezdve az összes főnököm tisztában volt vele, hogy zsidó vagyok. Pártba soha nem léptem be, azt mondtam, ilyen tekintetben 

nem vagyok fejlett.

 Inkább a rendőrszakmában igyekeztem helyt állni, amit el is ismertek. Nem volt titok a környezetemben, hogy mi történt 1944-ben. Ha pedig zsidóként utaltak rám, nem sértődtem azon meg, hiszen az is vagyok: magyar zsidó. Ezért aztán a kollégáim heccelni sem tudtak ezzel, a beosztottaim pedig tartottak tőlem. Megfogadtam, hogy nem úgy bánok az emberekkel, ahogy annak idején velem bántak mások.     

Turai János (Fotó: Havran Zoltán)

– Most hányan élhetnek errefelé zsidók? 

T. J.: Becslésem szerint összesen 42 településen mintegy négyszázan. Sokan közülük ugyanakkor nem élnek hitéletet, az idősek régen meg is voltak félemlítve. Sokan pedig kivándoroltak Izraelbe. De a hanukkaünnepségünkre sok keresztény is eljön az ismerőseink közül, akik szeretnek bennünket. Összességében nagyon jó viszonyban élünk az itteni emberekkel. Mi sem gerjesztjük az antiszemitizmust, nem keveredünk véget nem érő vitákba, hogy minket így meg úgy pusztítottak ki. Ki pusztított minket ki? Azok az emberek már nem is élnek. Senki nem bűnnel jön a világra, hanem utána ront el bennünket a világ. Én legalábbis így fogom fel. 

– Az ön neve gyakorlatilag egybeforrt ezzel a XIX. századi váci zsinagógával, erről emléktábla is tanúskodik. Mi ennek a története? 

T. J.: A dédszüleim módos emberek és zsinagógaépítők voltak, én magam is ezt tűztem ki célként. A zsinagógát mint romot vettem át. Az örökségemből meg is vettem, majd – pedig már bontási határozat is volt rá – felújíttattam, mégpedig Göncz Árpád akkori államfő közbenjárásával, akit egy izraeli kitüntetés alkalmával ismertem meg. Rengeteg akadályt kellett leküzdenünk, Szentpétervárról hívtam például szakembert, hogy megmentse a falról a műemlékeket. De 2008-ban Schweitzer József főrabbi ideiglenesen már fel tudta avatni a zsinagógát.   

Bauman Beatrix Bianka (Fotó: Havran Zoltán)

– 2001-től április 16., az 1944-es gettósítások kezdete a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. Hogyan emlékeznek rá manapság? 

B. B. B.: Az oktatási rendszer többet is tehetne ennek megismertetéséért. Történelemórán felmerül a téma, de csak érintőlegesen a tapasztalatom szerint. Az érettségi tételek között is szerepel a holokauszt, de ritkaság, ha a feladatlapban is szó esik róla. Az én érettségimen viszont történetesen kisesszétémaként szerepelt. Magyarórákon ugyanakkor megismertettek velünk olyan műveket, mint Kertész Imre Sorstalansága vagy Anne Frank naplója. Persze, ennél sokkal több feldolgozható műre van szükség, ezek megalkotásában vállalok én is szerepet.  

– Kik voltak önre hatással a költészetében? 

B. B. B.: – Hatással szerintem nemigen volt senki, de szeretem Faludy György, Radnóti Miklós, Zelk Zoltán, és hogy nőket is említsek, Polcz Alaine, valamint Nemes Nagy Ágnes alkotásait. 

– A saját versein kívül milyen holokauszttémájú alkotásokat mutatna be a fiataloknak?  

B. B. B.: Többet is tudnék. Például Adler Miklós: Megérkeztünk – ki élve, ki halva című fametszetét, Bán Kiss Edit képeit, illetőleg Bartha Ágnes: Emlékek Dunaföldvárról, Budapestről, Ravensbrückből című könyvét, hogy életben tartsák a múltat, de csak addig, ameddig megemlékeznek róla.

– Pár évtizeden belül egyáltalán nem lesznek már túlélők, akik elmondhatnák a személyes történetüket. Vácon fogékonyak erre a témára fiatalok? 

T. J.: – Nagyon is, de abban az esetben, ha ők is részesei lehetnek egy közös munkának. Hitközségünk tizenkét évvel ezelőtt megalapította a Duna–Ipoly–Galga Holokauszt Emlékközpontot, amely a területünk korabeli történetét kutatja. Négy történelemtanár vezetésével huszonkét diák vállalta el a feladatot, hogy utánajárjon az idősek beszámolói alapján, hogyan ment végbe a saját településükön a zsidóüldözés. A szájhagyomány nem mentes a mendemondáktól, de összességében erősíti az igazságot. Nemrég rendeztük meg, immár kilencedik éve Vácon a Raoul Wallenberg középiskolai vetélkedő országos elődöntőjét. Én magam huszonhárom környékbeli polgármesternek írtam levelet, arra kérve őket, emlékezzenek meg a holokausztról a mostani, nyolcvanadik évfordulón. 

– Hogyan látják, ma Magyarországon tartania kell-e bárkinek is attól, hogy üldöztetésnek lehet egyszer a jövőben kitéve? 

T. J.: Egyáltalán nem kell ilyesmitől tartani. Ma tolerancia érvényesül, főleg a zsidósággal és általában a mássággal kapcsolatban. A kormány ellenállt annak is, hogy beengedje az országba a migránsokat és a köztük lévő rendbontókat. 

B. B. B.: Megfordult a fejemben ez a kérdés, amikor a verseket írtam, de nem, tartanunk ma ilyesmitől nem kell.     

Bauman Beatrix Bianka

IN DOMO DIABOLI

Egy sor fa, egy sor hulla, hulla,
Rif-szappan, zsír; és soha mossa…
Egy sor fa, egy sor hulla, hulla.

Ha cigány vagy, gettó mindig jön,
Zsidó vagy? Már régen felhő-köd…
Ha cigány vagy, gettó mindig jön.

Cigány vagyok én, harcok harca,
Kezem, hátam Zyklon-B simogatja…
Cigány vagyok én, harcok harca.

Azt hiszik, megölték a c betűt,
Öljék, úgyis újraéledünk…
Azt hiszik, megölték a c betűt.

KZ-LÁGER SIRALMA

Los! Los! Schneller! Schweine!
hullik a hamu s szembe
Bewegung! Scheiße! Du Schlampe!
cipeli magát a holt
Schneller! Raus! Los! Sofort!
megássa sírját bőrén a folt
Weiter! Jetzt! Hund! Los! Los!
kiszínezi magát: tépi a csillagot
Schneller! Schlampe! Du! Raus!
bőréről bőréről bőréről bőréről bőréről