Horvátország egy irdatlan hosszú tengerpart — sértettem vérig egy horvát kollégát bő két évtizede, amit azóta is bánok. A kolléga zágrábi volt, mindenfelől szárazföld vette körül. De revideálva a mondottakat, azóta is igaz, hogy sokan magyarok az Adriáért utazunk évről évre horvát szomszédainkhoz, akikkel valaha egy országban éltünk, ők meg képviselőiket a magyar Országgyűlésbe küldték. Anélkül járunk nyaranta Crikvenicára vagy Krk szigetére üdülni, fürödni, halvacsorát elkölteni, esetleg válogatott labdarúgónk, a Hajduk Splitben – a történelmi Spalato csapatában – játszó Kleinheisler László meccsét megnézni, hogy akár pillantást is vessünk a horvát közéletre. Pedig nagyon nem mindegy, mi zajlik Zrínyink – és az ő Zrínyijük – országában, ahol mintegy tízezer őshonos magyar is él. Különösen az 1990-es évek mintegy 140 ezer halálos áldozatot és egymillió földönfutót követelő délszláv háborúi után, amelyek a XX. században már másodszor bizonyították, hogy a Balkán Európa puskaporos hordója.
Most nem ilyen ijesztő a helyzet. Világunkat másutt, Ukrajnában és a Közel-Keleten terheli meg két nagy konfliktus. Annyira nagy háborúkról van szó e globális gócpontokon, hogy egyszerre egyik is elég lenne közülük. De a Nyugat-Balkánon, a volt Jugoszlávia utódállamaiban lappangó feszültséget már csak azért sem érdemes kézlegyintéssel elintéznünk, mivel nemcsak Szerbia vagy Horvátország, de Bosznia-Hercegovina is csak pár óra autóútra fekszik tőlünk. A jövő héten Horvátországban tartanak parlamenti választásokat. Ennek kimenetele Bosznia szempontjából is érdekes: Zágráb és a horvát közösség a szarajevói politika aktív befolyásolója, a horvátok ennek az európai égisz alatt ácsolt és azóta is tákolmányként fenntartott balkáni országnak államalkotó közössége és formálói.
A választás egyik főszereplője Zoran Milanovic, az ország 57 éves balközép elnöke, aki alighanem elunhatta az államfői hivatalt, mert most az annál izgalmasabb miniszterelnöki székre pályázik, pedig újabb elnöki ciklust is célba vehetne, mielőtt jövőre lejárna a mandátuma.
Mint mondta, azért száll harcba, hogy kitakarítsa Augiász istállóját. Ezzel szemben azonban nemcsak a szinte színtiszta katolikus országban igen befolyásos püspöki kar fejezte ki a neheztelését, de a zágrábi alkotmánybíróság is, mondván: Milanovicnak előbb le kellene mondania jelenlegi pozíciójáról. Lehet persze, hogy az élet maga rendezi ezt a kérdést. Andrej Plenkovic mostani miniszterelnök konzervatív Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) nevű pártja áll az élen a felmérésekben a jövő heti megméretés előtt. A HDZ Franjo Tudjman elnök (1922–1999) óta nem adott hozzá fogható erős embert a horvát politikának, miközben Alekszandar Vucsics személyében a rivális Szerbia egyértelmű vezetőre lelt. De Tudjman és a délszláv háború helyett sokan békésebb időszakot is el tudnának képzelni a horvátoknál.
Milanovicot mindenesetre jól ismerjük a 2015-ös migrációs válság óta, amely Németországot is megrengette.
– Könnyű felhúzni egy drótkerítést, Horvátország két hét alatt elkészülne vele, de én nem akarok ilyen Európában élni
– mondta akkor, a XXI. század legnagyobb szégyenének nevezve a magyar határkerítést, majd fokozatosan hátrálni kényszerült. 2022-ben már együtt vacsorázott a szabadságát töltő Orbán Viktorral, majd a legutóbbi kampányban már úgy fogalmazott, a mostani migránsok már nem olyanok, mint kilenc évvel ezelőtt. A horvát határok „szentek”, amelyekért a délszláv háborúban emberek haltak meg, hangoztatta, hozzátéve: a migránsok most már a szociális ellátásra hajtanak. Változnak az idők, és a jelek szerint velük változunk mi is…
A helyzet ennél persze némiképp bonyolultabb, ugyanis egyesek az oroszpárti táborba sorolják Milanovicot is, azaz az ukrajnai békekötést sürgetők közé. A horvát elnök rólunk azt nyilatkozta:
ameddig Magyarországon nem indítják be a tankokat, nem érdekli, hogyan élnek, miként kell keresztet vetniük, milyen cipőt hordanak, és az sem, mire szeretnék a gyerekeiket tanítani az iskolában, amíg nem a gyűlöletre.
Hogy ez toleranciának számít-e vagy sem, mindenki döntse el saját maga. De a Jutarnji List horvát lap beszámolója szerint Milanovic mindenesetre úgy véli, az Európai Unió azért jött létre, hogy a nagyok pénzt kereshessenek.
Zsurnaliszták már a horvát Trumpról beszélnek.
De hogy van-e a horvátoknak egyáltalán szükségük erős emberre vagy sem, ezt nekik kell eldönteniük. Közép-Európának mindenesetre nagy szüksége lenne olyanokra, akik erősítik térségünk közös hangját az európai fősodor migráció-, háború- és genderpárti ideológiájával szemben. Van ugyanis közös nevező, amelyre alapozhatunk. Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész idézi egy tanulmányában Lőkös Isvánt: horvát szomszédainkkal való együtt lélegzésünk „valóban társadalom- és tudatformáló, alkotó együttélés volt, benne megannyi kötődés, összefonódás a nyelvben, a literatúrában, az életvitelben, a mentalitásban”. E sorok írója egy eszéki lakossági fórumon járt arrafelé utoljára, amelynek témája a paksi atomerőmű bővítése volt. Mindenesetre ott nagyobb megértésre találtunk, mint a klímaaktivisták által uralt hasonló bécsi ankéton.
Sorsunk jobban összenő a horvátokkal, mint – állítom kissé szomorúan, burgenlandi osztrák nagyanya unokájaként – az osztrák sógorokkal. Burgenlandban például az orrát fennhordó osztrákkal szemben a horvát a magyarral együtt kisebbségi, a fősodor ellenzője. A horvátok büszkesége, a Zágrábban született és meghalt Miroslav Krleza (1893–1981) irodalomtörténészek szerint az egyetlen olyan világirodalmilag is jelentős nem magyar alkotó, aki nemcsak alkalomszerűen, hanem állandó figyelemmel és érdeklődéssel fordult a magyar kultúra jelenségei felé.
Láttatik, hogy az tüz száll keresztyénekre / Penig inkább ráhull pogány törökökre / Szerecsent és tatárt, törököt veszélyre / Mind egyaránt elhajt Istennek tetszése
– ezt pedig Zrínyi írja a Szigeti veszedelemben (1651). Mutadis mutandis: a „nagy népességcsere” idején vajon messze vagyunk-e ettől a XXI. század első negyedének végén?
