Szőcs László: Augiász istállójában

A jövő héten Horvátországban tartanak parlamenti választásokat.

Zoran Milanovic és Andrej Plenkovic. Fotó: AFP

Milanovicot mindenesetre jól ismerjük a 2015-ös migrációs válság óta, amely Németországot is megrengette. 

– Könnyű felhúzni egy drótkerítést, Horvátország két hét alatt elkészülne vele, de én nem akarok ilyen Európában élni

– mondta akkor, a XXI. század legnagyobb szégyenének nevezve a magyar határkerítést, majd fokozatosan hátrálni kényszerült. 2022-ben már együtt vacsorázott a szabadságát töltő Orbán Viktorral, majd a legutóbbi kampányban már úgy fogalmazott, a mostani migránsok már nem olyanok, mint kilenc évvel ezelőtt. A horvát határok „szentek”, amelyekért a délszláv háborúban emberek haltak meg, hangoztatta, hozzátéve: a migránsok most már a szociális ellátásra hajtanak. Változnak az idők, és a jelek szerint velük változunk mi is…

A helyzet ennél persze némiképp bonyolultabb, ugyanis egyesek az oroszpárti táborba sorolják Milanovicot is, azaz az ukrajnai békekötést sürgetők közé. A horvát elnök rólunk azt nyilatkozta: 

ameddig Magyarországon nem indítják be a tankokat, nem érdekli, hogyan élnek, miként kell keresztet vetniük, milyen cipőt hordanak, és az sem, mire szeretnék a gyerekeiket tanítani az iskolában, amíg nem a gyűlöletre.

Hogy ez toleranciának számít-e vagy sem, mindenki döntse el saját maga. De a Jutarnji List horvát lap beszámolója szerint Milanovic mindenesetre úgy véli, az Európai Unió azért jött létre, hogy a nagyok pénzt kereshessenek.

Zsurnaliszták már a horvát Trumpról beszélnek. 

De hogy van-e a horvátoknak egyáltalán szükségük erős emberre vagy sem, ezt nekik kell eldönteniük. Közép-Európának mindenesetre nagy szüksége lenne olyanokra, akik erősítik térségünk közös hangját az európai fősodor migráció-, háború- és genderpárti ideológiájával szemben. Van ugyanis közös nevező, amelyre alapozhatunk. Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész idézi egy tanulmányában Lőkös Isvánt: horvát szomszédainkkal való együtt lélegzésünk „valóban társadalom- és tudatformáló, alkotó együttélés volt, benne megannyi kötődés, összefonódás a nyelvben, a literatúrában, az életvitelben, a mentalitásban”. E sorok írója egy eszéki lakossági fórumon járt arrafelé utoljára, amelynek témája a paksi atomerőmű bővítése volt. Mindenesetre ott nagyobb megértésre találtunk, mint a klímaaktivisták által uralt hasonló bécsi ankéton.

Sorsunk jobban összenő a horvátokkal, mint – állítom kissé szomorúan, burgenlandi osztrák nagyanya unokájaként – az osztrák sógorokkal. Burgenlandban például az orrát fennhordó osztrákkal szemben a horvát a magyarral együtt kisebbségi, a fősodor ellenzője. A horvátok büszkesége, a Zágrábban született és meghalt Miroslav Krleza (1893–1981) irodalomtörténészek szerint az egyetlen olyan világirodalmilag is jelentős nem magyar alkotó, aki nemcsak alkalomszerűen, hanem állandó figyelemmel és érdeklődéssel fordult a magyar kultúra jelenségei felé. 

Láttatik, hogy az tüz száll keresztyénekre / Penig inkább ráhull pogány törökökre / Szerecsent és tatárt, törököt veszélyre / Mind egyaránt elhajt Istennek tetszése

 – ezt pedig Zrínyi írja a Szigeti veszedelemben (1651). Mutadis mutandis: a „nagy népességcsere” idején vajon messze vagyunk-e ettől a XXI. század első negyedének végén?