A posztmodern korban egyre kevésbé központi kérdés Trianon

Napjainkban sokféle értelmezési lehetőséget és kérdést is felvethet a több mint egy évszázaddal ezelőtti trianoni békediktátum. A történeti téma- és problémafölvetésen túl része lehet-e napjaink közbeszédének, diskurzusainak? Mit kezdjünk a határon túli magyarokkal? Hogyan értékeljük azokat a gazdasági és szellemi értékeket, amelyek évezredes múlttal a magyar történelem részét képezik, de immáron évszázados múlttal valamelyik szomszédos állam területéhez tartoznak? Egyáltalán: a mindennapjaink része a trianoni trauma a posztmodern korban?

A Trianon 100 nevû virágkocsi az 51. Debreceni Virágkarneválon 2020. augusztus 20-án. Fotó: Czeglédi Zsolt

A posztmodern fogalmának többféle megközelítése létezik. Gazdaság- és társadalomtörténetileg a modern kor utáni időszakot nevezzük így, amelynek alapvető értéke nem is annyira a gazdasági erőforrás (például tőke, technológia, nyersanyag, késztermék, értékesítést biztosító piac), hanem az információ. A posztmodernitás az információs társadalom kora, amelyben a gazdasági térben jelenlévő termékek és szolgáltatások napról napra jelentősebb része (legyen az okostelefon, táblagép, hordozható számítógép vagy éppen szoftver, applikáció) az információ megszerzését biztosítja az ezeket megvásárló, illetve igénybe vevő fogyasztó számára.

A történelmi Nagy-Magyarország területén elő nemzetiségek viseleteit bemutató installáció az Összetartozás Házának Trianon-emlékkiállításán (Fotó: MTI/Máthé Zoltán)

A harmadik évezredre „behálózottság” jellemzi az egész világot. Hiszen az éppen bennünket érdeklő, számunkra fontos vagy hasznos információhoz a világhálón keresztül néhány kattintással életünk bármely pillanatában hozzájuthatunk. Sőt, válogathatunk a minket érdeklő tartalmak közül. Tematikusan kereshetünk, a készülékünk „vezet” is bennünket. Az információs társadalomnak és a hálózati struktúráknak – ilyen értelemben mint a posztmodernitás velejáróinak – számos kutatója van, köztük az egyik legjelentősebb az erdélyi magyar származású Barabási Albert László.

Az informatikailag (is) „behálózott” társadalomban, érezhetjük, talán kevésbé fontos Trianon, hiszen nem lényegesek az országhatárok és nem fontosak a kontinentális – akár interkontinentális – távolságok sem. Azok ugyanis az online bekötöttségünkkel (ezt a koronavírus idején, a karanténkorszakban megtanulhattuk) leküzdhetők és a szakmai, üzleti, emberi kapcsolatok az online térben – ha nem is úgy, mint a személyes és interperszonális „valóságban”, de – működnek.

A trianoni békediktátumhoz történetileg hosszú út vezetett. Ezt a megállapítást közhelyszerűen írják a szakirodalmi és tudományos művek éppúgy, mint a publicisztikák, vagy éppen – ha már az imént az online világról ejtettem szót – a közösségi média különböző felületeinek szereplői. Természetesen van (és kell is, hogy legyen) különbség egy kvalifikált történész szakember és egy „laikus” véleménye között.

Trianon szimbólum. A francia királyok versailles-i kastélyegyüttesének egyik épülete a Grand Trianon, amely 1920. június 4-én egy tragikus történelmi esemény színhelye volt, ahol a kissé szedett-vedett magyar békedelegációt – élén a békeszerződést végül kézjegyével ellátó Drashe-Lázár Alfréddal és Benárd Ágosttal – megalázó körülmények között lényegében arra kényszerítették, hogy írja alá a békeegyezményt. Emiatt lett aztán a Trianon szó a magyarság huszadik századi, sőt akár az egész ezerszáz éves Kárpát-medencei történelem legnagyobb traumájának a jelképe.

Trianon mint metafora az egyszer küzdő és elbukó, míg máskor harcoló és győzedelmes magyarság konnotációját hordozza. Azt a különös sorsküldetést, hogy a magyaroknak (erre egész történelmünk bizonyság) folyamatosan küzdeniük kell az őket körülvevő államokkal, és meg kell találniuk újra, időről időre meg kell fogalmazniuk a helyüket és szerepüket ebben a köztes-európai régióban. Ahol a magyarok – Kelet és Nyugat között – megtalálták a helyüket és ahol kissé tétován élnek. Hiszen Nyugaton keletinek, Keleten nyugatinak tartanak bennünket.

Trianon előzményeként szokás emlegetni a nemzetiségi kérdést. Tudjuk jól, hogy a modern korban csak 1910-re került a magyarság többségbe a történelmi Magyar Királyság területén. Magyarország Trianonig soha nem volt homogén nemzetállam. Honfoglaló elődeink bolgár szláv eredetű népességet, valamint avar és frank gyökerű populációt egyaránt nagy számban találtak a Kárpát-medencében, ahová már itteni jelenlétünk első századaiban – Szent István király államalapító tevékenységétől kezdve – érkeztek „idegenek”. Nyugatról elsősorban német és francia földről, valamint Itáliából, hogy a tudomány és a technika (például az építészet, a kézművesség, a folyógazdálkodás), valamint az egyházigazgatás és a közigazgatás európai világába vezessenek minket. Keletről pedig például kunok, besenyők, jászok, akik – a magyarokhoz hasonló – akár több évszázados styeppei vándorlásuk utolsó állomásaként érkeztek ide, és aztán hosszú folyamat eredményeképpen integrálódtak a magyarságba.

A tizenhatodik–tizenhetedik századi török pusztítást követően – elsősorban a történelmi magyar állam középső részén – újra kellett telepíteni, alapítani és szervezni az itteni falvakat és városokat. Ennek keretében a Felvidékről szlovákok, a Német-Római Birodalom (ami akkor már csak névleg létezett egyéges államként) tartományainak területeiről németek, valamint franciák, spanyolok, bolgárok érkeztek ide. De tömegesen vándoroltak be Délről, a török uralom elől szerbek és áramlottak be folyamatosan a Balkánról Erdély területére a románok is.  

A magyarságnak – kulturális értelemben – hihetetlenül nagy és mai értékrendünkkel szinte fölfoghatatlanul jelentős asszimilációs ereje volt a tizenkilencedik században. 

Petőfi Sándor – aki a magyar költészet egyik legnagyobb alkotója – szlovák származású, a kiskőrösi (latin nyelven vezetett) evangélikus születési anyakönyvben a neve Alexander Petrovics alakban olvasható. Szlovák eredetű emberből lett a magyar lírai nyelv egyik legnagyobb mestere. Hasonló utat járt be néhány évtizeddel később Herczeg Ferenc is, aki Franz Herzog néven született Versecen és vált a huszadik századi magyar irodalom egyik nagy, Nobel-díjra is jelölt alakjává. És akit fiatalon az édesapja a német nyelvi környezetből a szegedi piaristák gimnáziumába küldött (a dél-alföldi város lakosságának több mint kilencven százaléka magyar volt a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján), hogy megtanuljon magyarul.  

Trianon szimbólum. Kifejezi egy korszak végét, magában hordozza a történelmi magyar állam megszűnésének tragédiáját. Fölmerül a kérdés, van-e, lehet-e Trianonnak „pozitív olvasata”. A trianoni békediktátum okozta veszteségek szörnyű számai jól ismertek. Azonban egy nagyon fontos és – igaz, tragikus körülmények között született – pozitív következménye volt a Monarchia első világháborús vereségének és Trianonnak. 1918 novemberétől ugyanis – és ezt az 1920-as ránk kényszerített békeszerződés is elismerte – Magyarország csaknem négy évszázados Habsburg elnyomás után ismét önálló, független és szuverén állam lett. 

Ennek jegyében szerveződött a modernitásban első ízben az önálló magyar külügyminisztérium és diplomáciai hálózat. De ekkor vált kultúrdiplomáciai programmá a magyarság tudományos, kulturális és művészeti függetlenségének hangsúlyozása és igazolása is. Hiszen az Elbától, Nyugatról nézve a magyarságra mint a germán, vagy a szláv kultúrkör részére tekintettek. Ennek ellenkezőjének a bizonyítására hívta életre, illetve erősítette meg gróf Klebelsberg Kunó, az 1920-as évek kultuszminisztere a magyar intézetek és a Collegium Hungaricumok hálózatát.

Mivel a békediktátum hazánk biztonságpolitikai kiadásait és haderejének volumenét egyaránt korlátozta, ezért nagymértékű forrást volt lehetősége a magyar költségvetésnek az oktatási kiadásokra biztosítani. Így valósult meg Klebelsberg legendás népiskolaépítési projektje. Ennek eredményeként az interbellikus időszak végére minimálisra csökkent az analfabéták aránya a magyarországi lakosságon belül.

Trianon a kortárs magyar közvélemény bizonyos rétegeinek markáns érdeklődési területe. Ez aztán mind a történészi szakmának, mind a kereskedelemnek ad lehetőségeket, megfigyelhető egyfajta „Trianon-biznisz”. A Nagy-Magyarországot ábrázoló pólók, övcsatok, autómatricák bevételi forrást jelentenek éppúgy, mint a roppant eltérő színvonalú, de a plázáktól az alternatív könyvesboltokig mindenhol elérhető Trianon tematikájú könyvek.

A posztmodern korban, az információs társadalom világában az államhatárok egyre kevesebbet jelentenek. A második millennium után születettek történelmi ismeretei, nemzeti hovatartozása, származása, nyelve nem képezi annyira identitásuk részét, mint az idősebb nemzedékeknek. Így aztán, ahogy telik az idő, és ahogy az interperszonális kapcsolataink egyre inkább az online térbe kerülnek – annak minden (és sok esetben negatív) szocializációs és szociálpszichológiai hatásával együtt – úgy egyre kevésbé lesz központi kérdése az ebben a világban élő „digitális bennszülötteknek” a Trianon-problematika.

Közös felelősségünk, hogy a jövőben a mindenkori fölnövekedő nemzedékek tagjai minél több reális információt szerezzenek Trianonról. Legyenek tisztában azzal, hogy a magyar történelemnek az 1526-os mohácsi csatavesztéssel egyenértékű tragédiája, amelyet azonban vélhetően már soha orvosolnak.