A 68. szolnoki gyalogezred 1914. július 28-án vonult ki a zimonyi kaszárnyából. A Száva partjára tartott az ezred, hogy útját állja egy esetleges szerb támadásnak, illetve biztosítsa a partszakaszt a később felvonuló nagyobb offenzívához. Egy reggel azonban arra ébredtek, hogy az ellenség hajnalban fölrobbantotta a Monarchiát Szerbiával összekötő hidat. A robbanást mindkét oldalról elszánt puskatűz követte, és e lövöldözéssel az elméleti hadüzenetek után gyakorlatilag is megkezdődött az első világháború.
A tűzpárbajban hamar elfogyott a muníció és ezért parancsnokuk töltényért küldte hátra Kovács Pál és Bíró Gábor közlegényeket. Az utánpótlással megérkező fiúk éppen ugrottak a fedezékbe, amikor mindkettőjüket találat érte. Kovács Pál fejlövést kapott és azonnal meghalt. Bíró Gábort mellbe lőtték. Egy óra múlva halt bele tüdősebébe.
Abádszalókon szobor őrzi az első hősi halott emlékezetét. A fiatalember arcvonásait idéző alkotást Kemény Simon szobrászművész készítette. Mindent a hazáért! – hirdeti az emlékmű talapzatán a felirat, s az a félmillió katona, aki a száztíz esztendeje kezdődött világégésben hősi halált halt, valóban mindenét odaadta értünk.
Hősök voltak.
Hősök, akinek emlékezetét már 1917-ben törvénybe iktatták. Mindjárt össze is állították a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottságot, amelynek feladata lett a települések emlékműállítási programjának lebonyolítása. A központi emlékművet, az összes elesett első világháborús katonára emlékeztető hősök emlékkövét 1929-ben avattak fel a budapesti Hősök terén a Millenniumi emlékmű előtt.
Az első halált 530 ezer másik követte. Félmillióan adták életüket, másfél millióan pedig megsebesülve, karjukat, lábukat, szemüket, vagy éppen hogy egészségüket vesztve hullatták vérüket Magyarország fennmaradásáért, szabadságáért, egységéért, jövőjéért.
És persze életüket adták a hazáért a forradalmak és ellenforradalmak halottjai, a második világháború katonahősei és civil áldozatai, százak, ezrek, milliók.
A hősök emlékünnepét az 1924. évi XIV. törvénycikk rögzítette, mely kimondta, hogy
minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját […] a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.
Természetesen 1945-től, a kommunista időszakban nem tartották meg az ünnepet és 1951-ben az emlékkövet is eltávolították a térről. A rendszerváltás után újra önmagára találhatott az ország és újra szembenézhetett hőseink felfoghatatlan áldozatával. 2001-ben elfogadott LXIII. törvény azonban a korábbi ünnep körét hivatalosan is kibővítette mindenkire, „akik a vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért”.
De azért ez az ünnep mégis csak az első világháborúhoz kapcsolódik. Sok településen a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság által felállított emlékművekre írták föl a második világháború, sőt itt-ott még az ötvenhatos forradalom halottjainak nevét is. Szinte spontán módon lett az első világháborús emlékezetből az, aminek az új törvény szövege is megformálja: főhajtás hősi halottjaink előtt.
Kovács Pál szobrának talapzatán kétszáz másik abádszalóki harcos neve olvasható, de bármelyik faluban, városban járva – keresni sem kell – elénk bukkan az első világháborús monumentum.
A tragédiákat követően, a húszas évektől kezdve szinte minden település megalkotta hősi halottainak emlékhelyét. Egységes arculatú alkotások ezek, legtöbbjüknek művészi értéke sincs, némelyik egyértelműen giccses faragvány, mégis a maguk egyszerűségével, naivitásával, keresetlen őszinteségével a hiteles emlékezés szellemét őrzik. Temetői szobrokra, síremlékekre hajaznak, s ezért a világháborús emlékművek alatt állva nagy fűzfák, porladó sírkövek, szomorú anyókák is körülvesznek minket, akkor is, ha a helyi temető kilométerekkel távolabb található.
A legtöbb szobrot névtelen alkotók készítették, helybéli sírkőfaragók, pallérok, kővágó vagy bronzöntő mesterek. Éppen azok, akik a sírokat faragják évszázadok óta. Másokat képzett szobrászok emeltek. Nem művészek, inkább épületszobrászok, kiknek egy-két jobban sikerült alkotása köztereken is helyet kapott. Vass Viktor vagy Pongrácz D. Szigfrid például – hol együtt, hol külön-külön dolgozva – több tucat szobrot is készített az országban. S munkáikhoz számos anekdota kötődik.
A Jászfényszarun található Hősök szobrát például a korabeli hatalmas infláció miatt nem koronában, hanem természetben fizették meg, így az emlékmű hatvanöt mázsa búzába került a közösségnek. Valamivel ismertebb művész Bory Jenő, akiről tudjuk, hogy 1920-tól a harmincas évekig folyamatosan kapta a megbízásokat első világháborús emlékművek tervezésére és megvalósítására az ország különböző pontjain. Ő az, akinek „vára” ma különös múzeum Székesfehérvár családi házai között, s a boltívek alatt mindenfelé fel-felbukkannak a hősi emlékművek részletei, alakjai. De természetesen a korszak legnagyobbjai, Kisfaludi Stróbl Zsigmond és Zala György is készített ilyen műveket.
A száztíz esztendeje ránkszakadt világháború családok millióinak okozott veszteséget. Mindannyiunknak van nagyapja, dédapja, aki harcolt Isonzónál, a Kárpátokban vagy Przemysl várának poklában. Ezek a férfiak nem idegen érdekekért, hanem Magyarországért küzdöttek.
A trianoni diktátum tragédiája igazolta utólag is harcukat, s mindaz, ami az első világháborút követte – a magyarság számára szörnyűséges XX. század, a forradalmak és ellenforradalmak vérözönével, a második világháborús pusztítással, az újabb terrorhullám rémületével – utólag is a helyére teszi azt, amit hőseink csak rettegve sejtettek: az a háború értünk, mindannyiunkért zajlott, s vereségünk következménye lett a század minden szörnyűsége.
