Vereségünk következménye lett a század minden szörnyűsége

Abádszalókon rendszeresen megemlékeznek az első világháború első áldozatáról, aki történetesen magyar volt, és történetesen Abádszalókról származott. A 68. szolnoki gyalogezred katonája volt és huszonkét évesen halt hősi halált. Még neve is pontosan úgy cseng, mintha csak az ismeretlen katonának adták volna kellően általános, a sokaságot találóan kifejező névként. Úgy hívták: Kovács Pál.

Kovács Pál emékműve Abádszalókon. Fotó: Facebook

De azért ez az ünnep mégis csak az első világháborúhoz kapcsolódik. Sok településen a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság által felállított emlékművekre írták föl a második világháború, sőt itt-ott még az ötvenhatos forradalom halottjainak nevét is. Szinte spontán módon lett az első világháborús emlékezetből az, aminek az új törvény szövege is megformálja: főhajtás hősi halottjaink előtt.  

Kovács Pál szobrának talapzatán kétszáz másik abádszalóki harcos neve olvasható, de bármelyik faluban, városban járva – keresni sem kell – elénk bukkan az első világháborús monumentum.

A tragédiákat követően, a húszas évektől kezdve szinte minden település megalkotta hősi halottainak emlékhelyét. Egységes arculatú alkotások ezek, legtöbbjüknek művészi értéke sincs, némelyik egyértelműen giccses faragvány, mégis a maguk egyszerűségével, naivitásával, keresetlen őszinteségével a hiteles emlékezés szellemét őrzik. Temetői szobrokra, síremlékekre hajaznak, s ezért a világháborús emlékművek alatt állva nagy fűzfák, porladó sírkövek, szomorú anyókák is körülvesznek minket, akkor is, ha a helyi temető kilométerekkel távolabb található.

A legtöbb szobrot névtelen alkotók készítették, helybéli sírkőfaragók, pallérok, kővágó vagy bronzöntő mesterek. Éppen azok, akik a sírokat faragják évszázadok óta. Másokat képzett szobrászok emeltek. Nem művészek, inkább épületszobrászok, kiknek egy-két jobban sikerült alkotása köztereken is helyet kapott. Vass Viktor vagy Pongrácz D. Szigfrid például – hol együtt, hol külön-külön dolgozva – több tucat szobrot is készített az országban. S munkáikhoz számos anekdota kötődik. 

A Jászfényszarun található Hősök szobrát például a korabeli hatalmas infláció miatt nem koronában, hanem természetben fizették meg, így az emlékmű hatvanöt mázsa búzába került a közösségnek. Valamivel ismertebb művész Bory Jenő, akiről tudjuk, hogy 1920-tól a harmincas évekig folyamatosan kapta a megbízásokat első világháborús emlékművek tervezésére és megvalósítására az ország különböző pontjain. Ő az, akinek „vára” ma különös múzeum Székesfehérvár családi házai között, s a boltívek alatt mindenfelé fel-felbukkannak a hősi emlékművek részletei, alakjai. De természetesen a korszak legnagyobbjai, Kisfaludi Stróbl Zsigmond és Zala György is készített ilyen műveket.

A száztíz esztendeje ránkszakadt világháború családok millióinak okozott veszteséget. Mindannyiunknak van nagyapja, dédapja, aki harcolt Isonzónál, a Kárpátokban vagy Przemysl várának poklában. Ezek a férfiak nem idegen érdekekért, hanem Magyarországért küzdöttek. 

A trianoni diktátum tragédiája igazolta utólag is harcukat, s mindaz, ami az első világháborút követte – a magyarság számára szörnyűséges XX. század, a forradalmak és ellenforradalmak vérözönével, a második világháborús pusztítással, az újabb terrorhullám rémületével – utólag is a helyére teszi azt, amit hőseink csak rettegve sejtettek: az a háború értünk, mindannyiunkért zajlott, s vereségünk következménye lett a század minden szörnyűsége.