A választáson a legtöbb mandátumot a kereszténydemokrata-jobbközép Európai Néppárt (EPP) szerezte. A szocialisták (S&D) és a liberálisok (Renew) bár látványosan meggyengültek, a három pártcsaládnak együttesen elég mandátuma van a parlamenti többséghez, míg a jobboldali pártok (Európai Konzervatívok és Reformerek – ECR, Identitás és Demokrácia – ID) kibékíthetetlen ellentétei és a Néppártnak a radikális jobboldaliakkal való együttműködéstől való elzárkózása miatt nincs esélye a nagy jobboldali tömb kialakulásának.
A szuverenista és euroszkeptikus oldal megerősödése ugyanakkor azt hozhatja magával, hogy az új ciklusban az ECR és ID érdekérvényesítő képessége és hangja növekedhet. Ez azonban nem jelent szükségszerűen jó hírt a nemzeti kisebbségek ügyének. Az ECR és ID tagjai ugyanis az előző parlamenti ciklusban is határozottan felléptek a nemzeti kisebbségek uniós szintű védelme ellen. Jó példa erre a Minority SafePack nemzeti kisebbségi kezdeményezésről szóló EP-állásfoglalásról szóló szavazás 2020-ból. Akkor a baloldali és liberális csoportok, valamint az EPP többsége is támogatta a javaslatot (néhány román, spanyol, francia és szlovák képviselő kivételével), az ID és ECR képviselőinek túlnyomó többsége viszont ellenezte azt, ideértve különösen a lengyel Jog és Igazságosság (ECR), az Olaszország Fivérei (ECR), a spanyol Vox (ECR), a francia Nemzeti Tömörülés (ID) és a német Alternatíva Németországért (ID) pártokat. A javaslat mellett a radikális jobbról csak a Fidesz és az olasz Liga képviselői szavaztak (ráadásul éppen Matteo Salvini az idei EP-választás egyik nagy vesztese; a korábbi 23 helyett csak nyolc képviselőjük lesz).
Hasonló történt Vincze Loránt erdélyi EP-képviselővel az Európai Unió és Európa Tanács közti intézményi kapcsolatról és az uniós szintű kisebbségvédelem előmozdításáról szóló jelentése kapcsán is 2023-ban; a baloldal és középpártok a javaslat mellett, az ECR és ID pedig a javaslat ellen szavaztak vagy tartózkodtak. A nemzeti szuverenitást zászlajukra tűző radikális jobboldali pártok tehát alapvetően – néhány kivétel mellett – ellenzik a nemzeti kisebbségek uniós szintű védelmét. Ennek nyilvánvalóan vannak belpolitikai okai is, hiszen ezen pártoknak nem szerepel hazai napirendjén sem a kérdés. A jelenség azonban azt is jelzi, hogy a szuverenista gondolat némiképpen ellentétben áll azzal az elképzeléssel, hogy az EU kezelje kiemelt figyelemmel a nemzeti kisebbségek ügyét.
A jelenség nagyobbrészt annak tudható be, hogy
a nemzeti kisebbségek jogainak védelme az emberi jogi narratíván nyugszik, és így éppen a nemzeti szuverenitás egyik korlátja.
Az emberi jogi koncepció alapja, hogy az embernek vannak olyan elidegeníthetetlen jogai, amelyeket az államok nem sérthetnek meg, ezért nemzetközi garanciák szükségesek. A nemzeti, etnikai, nyelvi és kulturális kisebbségek védelmének van egy másik, közösségi része is, amely a csoport sajátosságainak fenntartására, a regionális kultúrák, nemzeti sajátosságok – beleértve a nemzeti kisebbségek sajátosságait is – megőrzésére irányul; ez a vetület túlmutat az emberi jogi koncepción, konzervatív ihletésű, azonban az európai konzervatívok láthatóan nem tartják sajátjuknak ezt a megközelítést. A nemzeti kisebbségek védelmét azonban politikai értelemben sokkal inkább meghatározza az emberi jogi megközelítés, amely magával hozta az elképzelést, hogy a nemzeti kisebbségek jogainak uniós szintű védelmet (is) kell nyújtani, mert ha ez nem történik meg, akkor az egyes államok csorbíthatják és csorbítani is fogják a nemzeti kisebbségek jogait – ahogy ez történik a határon túli magyar régiókban vagy a Baltikumban.
A nemzeti kisebbségek védelme egy rendkívül érzékeny kérdés, ami azt is eredményezi, hogy az EU-nak nincs kifejezett hatásköre ezen a területen (bár ez nem jelenti azt, hogy az unió nem tehet semmit). Így amennyiben egyes politikai erők a nemzeti kisebbségek uniós szintű védelmének erősítését szorgalmazzák, a szuverenista erők azzal érvelnek, hogy ez a tagállamok hatásköreibe történő jogellenes behatolás (Románia és Szlovákia már korábban is, és máig ezzel érvel az egyébként magyar ihletésű javaslatokkal szemben).
A nemzeti kisebbségek uniós szintű védelme a mindenkori magyar politika, és így az EP-képviselet számára is kiemelt feladat, alkotmányos kötelezettség. A nemzetpolitikai célok a magyar külpolitika korlátját jelentik – ahogy az emberi jogok is a nemzeti szuverenitásét.
Magyarország a nemzeti kisebbségek uniós szintű garanciáinak legfőbb európai szószólója, ahogy az látszik az ukrajnai kisebbségi jogokkal kapcsolatos sikeres politikai érdekérvényesítésből is. A fenti ellentmondás azonban a magyar politikai jobboldalt is komoly kihívások elé állítja. A nemzeti kisebbségek uniós szintű védelmének előmozdítása nem történhet az EP, és ekképpen az európai politikai realitások figyelmen kívül hagyásával. A magyar politikai jobboldalnak felelőssége és feladata van abban, hogy megtalálja a közös nevezőt a nemzetpolitikai céljai és szuverenista irányvonala között, törekedjen arra, hogy az uniós szintű kisebbségvédelem kikerüljön az európai szuverenista törekvések csapdájából. Ez különösen igaz abban az időszakban, amikor az európai jobboldal hangja felerősödni látszik.
