A közép- és kelet-európai kommunista diktatúrák bukása – s az annak egyik közvetlen következménye, a német egység megvalósulása – idején készült és játszódó német filmszatíra, a Go, Trabi, go! (1991) főszereplője egy, az egykori kommunista Német Demokratikus Köztársaságban élő és dolgozó tanár, aki Goethe Utazás Itáliában (1829) című önéletrajzi művét és szubjektív útleírását bédekkerként használva próbálja meg családostól beutazni Olaszországot. Jó két évtizeddel később a német populáris kultúrában az immár trilógiává bővült Fák jú, Tanár úr! (Fack ju Göhte, 2013) vígjáték címében és a mozi történetének keretét adó intézmény nevében bukkan föl a világirodalom egyik legnagyobb hatású szerzőjének a neve. Hogy ez a német filmipar és kulturális referenciakészlet evolúciójának, vagy éppen devolúciójának a jele, az talán eltörpül amellett, hogy a kétszázhetvenöt éve született Johann Wolfgang von Goethe (Frankfurt am Main, 1749. augusztus 28.–Weimar, 1832. március 22.) mindhárom műnem (líra, dráma, epika) nagymestere volt, s személye és életműve az európai irodalom egyik sarokpontja.
Minden jelentős művész méltatásakor előkerül, s így szinte közhelyszámba megy, hogy polihisztor volt. Pedig Goethe az irodalom mellett foglalkozott művészetelmélettel, képzőművészettel, zenével, természettudományokkal, végzettsége, hivatása és hosszú ideig foglalkozása szerint pedig jogász volt. Művészeti kapcsolatrendszerének és irodalmi ismertségének, s a weimari nagyherceggel kötött barátságának köszönhetően lett az egykori német állam egyik vezető hivatalnoka és egy ideig miniszterelnöke.
Neki köszönhetjük a világirodalom fogalmát, a Franz Schubert által – a szó legteljesebb értelmében – dallá formált, megzenésített Tündérkirály (1782) című verset, az egyéni érzelmeket a középpontba helyező és az állandóan alakuló személyiségszerveződést egyedülállóan bemutató levélregényregényt (Az ifjú Werther szenvedései, 1774) és természetesen a kora újkori gyökerű Faust-történet csodálatos és mára már klasszikussá vált dramatikus elbeszélését, a Faustot (amelynek az első része, évtizedes előmunkálatok után, 1808-ban jelent meg).
Ez utóbbi műve mintegy tucatnyi magyar fordításban érhető el, s nemcsak az egyén és a társadalom, az ember és a környezete kapcsolatának eszmetörténeti értelemben vett „nagy kérdései” kerülnek benne elő, de talán ebben alkotta meg Goethe a legeredetibb és leginkább „emberi” módon a mindannyiunkban a kétely, a bizonytalanság és a félelem magvát elhintő kísértő alakját, amikor megteremtette Mefisztó karakterét. A dráma elején Faustnak a kilétét firtató kérdésére így felel Mefisztó: „Az erő része, mely / örökké rosszra tör, s örökké jót mível.” Majd hozzáteszi: „A tagadás a lényegem! / És joggal az, mert minden születő: / elpusztulást érdemelő; / inkább ne jönne létre semmi. / Mit Bűnnek szoktatok nevezni, / Romlásnak, Rossznak röviden, / az hát sajátos elemem.” (Jékely Zoltán fordítása)
A Faust termékenyítően hatott többek között Thomas Mann, Klaus Mann, Mihail Bulgakov alkotói világára és olyan jelentős zeneszerzőket ihletett meg, mint Liszt Ferenc vagy Hector Berlioz, aki a Faust elkárhozása (1846) című, saját műfaji meghatározása szerint „drámai legendában” a cselekmény egyik helyszínéül Magyarországot választotta, s a műbe a korábban megkomponált és Pesten már nagy sikert aratott Rákóczi-induló dallamait is beépítette. Goethe műveinek motívumai kimutathatók a magyar irodalomban is: mások mellett Kazinczy Ferenc, Kármán József, Kölcsey Ferenc, Bajza József, Madách Imre, Arany János munkásságában.
A magyar művelődéstörténetnek értékes forrása Goethe Költészet és valóság (1812) című önéletrajzi kötetének azon pár sora, amelyben a legendás magyar főúr, Esterházy Miklós hadvezér és birodalmi herceg frankfurti udvartartásáról, s az általa a Goethe szülővárosában rendezett bálokról, fogadásokról, színházi estekről, utcai díszkivilágításokról és tűzijátékokról számol be. Fertőd pompás kastélya, „a magyar Versailles” építtetője ugyanis 1764 tavaszán Mária Terézia – mint cseh uralkodó és egyben német választófejedelem – első követe vett részt a későbbi magyar király, II. József osztrák főherceg német királlyá választásán és megkoronázásán több száz fős kíséretével, amelynek tagja volt egy fekete bőrű alkalmazottja és az udvari törpéje is.
Szerb Antal írta Goethéről a következőket A világirodalom története (1941) című munkájában. „Az európai kultúra még többet köszönhet neki, mint műveit és emberi alakjának gyönyörű emlékét; neki köszönheti a művelődés eszményét is. […] Elsősorban és végérvényesen maga Goethe kapcsolta bele a műveltségfogalomba a tájat, a képzőművészeteket és a történelmet és ő találta meg a művelődés mélyebb értelmét: szellemi élményeink révén építjük ki gazdag és harmonikus személyiségünket. Goethe óta mindenki, aki kultúrembernek tartja magát, kicsiben, saját arányainak megfelelően, Goethe szerepét játssza meg: átélni, megérteni és ha tehetségünk adatott hozzá, kifejezni – ebből áll szellemi életünk.”
KERETBE:
Johann Wolfgang von Goethe: Nemezis
(fordította: Dóczi Lajos)
Ha széltiben dühöng a gyilkos járvány,
Bölcs ember nem megy háza udvarán túl.
Így ment maradtam sok influenzátúl,
Társalkodásból magamat kizárván.
Ámort magát, bár sose hagyott árván,
Hálátlanúl kerültem és galádul –
S így óvakodtam sok kadenciátúl,
Mely nyög a négyes rímsor szörnyű jármán.
De már a bosszú reám feni kését.
S a nemesis földön, vizen keresztül
Követi a kicsinylőt, öklét rázva –
Hallom a fúriák gúnynevetését,
Hogy már egészen kivett az eszembűl
A szerelem és a sonettek láza.
