A mohácsi csatavesztés emléke, főleg a XIX. századi romantikus historizmus hatására, mint a nemzetet ért minden későbbi sorcsapás eredője élt és él még ma is a magyar történelmi köztudatban. A Moháccsal kapcsolatos legnépszerűbb toposzok a Jagelló-kor romlottságát, a széthúzást, a pártoskodást, a nemesség önzését, II. Lajos határozatlanságát, valamint a királyi hadsereg kis létszámát és rossz vezetést teszik meg a csatavesztés legfőbb okának. De ugyancsak makacsul tartja magát az a mohácsi vészhez fűződő legenda is, hogy Szapolyai János erdélyi vajda és serege szándékosan késett el a csatából, mivel Szapolyai ekkor már a saját uralkodói ambícióit dédelgetve, egyenesen a király bukásában volt érdekelt.
Mohács máig élő hamis mítosza
A Duna mocsaras ártere és a baranyai dombság között fekvő mohácsi síkon nem csupán a magyar királyi had és az oszmán sereg, hanem a terjeszkedő iszlám és az európai kereszténység csapott össze 1526. augusztus 29-ének forró és fülledt délutánján. A csata, ami egészen a XVI. század végéig a késő középkor, illetve a korai újkor Európájának a legnagyobb ütközete volt, éppen ezért túlmutat önmagán.
II. Lajos király seregének súlyos csatavesztése annak a nagy és máig velünk élő történelmi traumának is a kezdete, ami köré további Mohácsok egész sora épült ki, hogy a vereségben találja meg minden későbbi romlás legfőbb eredőjét.
Ezért sem véletlen, hogy a Mohácsra és következményeire felépült mitológiában a résztvevők sem maradhattak egyszerű történelmi szereplők, hanem vagy héroszokká, vagy pedig aljas cselszövőkké, hazaárulókká, esetleg kegyetlen gyilkosokká váltak. Míg a csatában elesetteknek a mártíromság dicsfénye jutott, ezzel szemben a csatavesztésért kikiáltott felelősöknek a démonizálás és az utókor megvetése lett az osztályrésze. A történelmi köztudatban a mohácsi csata így alakult át valós eseményből mitikus történetté, amiben már nem a valóság, hanem csak a szimbolikus tartalom számított. Ahhoz, hogy a maga valóságában lássuk az ország és akkori vezetőinek reális lehetőségeit, és végre „sine ira et studio” értékeljük a szerepüket is, felül kell emelkednünk a Mohácshoz fűződő és máig élő hamis mítoszokon.
Semmi sem igaz a Jagelló-kor züllöttségéről
A mohácsi vereség okai közül az első népszerű legenda a Jagelló-kor (1490–1526) uralkodóinak tehetetlenségéhez, rossz, az országot az anarchia szélére sodró és elszegényítő kormányzásának mítoszához kötődik. Hunyadi Mátyás 1490. áprilisi halála után II. Ulászló cseh királyt választották meg a magyar rendek törvényes uralkodónak. Ulászló, népies gúnynevén „Dobzse Laci” személye úgy maradt fenn az utókor emlékezetében, mint akinek gyengekezű uralkodása terítette le a szőnyeget az oszmán hódítás előtt. Terhére róják a kincstár kiüresedését, az ország védelmének elhanyagolását és a rendi széthúzással szembeni erélytelenségét. Az elmúlt évek új szemléletű forráskritikai kutatásai azonban e toposzoktól eltérő és teljesen új megvilágításban mutatják be a Jagelló-kort. II. Ulászló, amikor trónra lépett, gyakorlatilag kiürült kincstárat örökölt meg elődjétől, Hunyadi Mátyástól
Ulászló a korabeli számadáskönyvek tanúsága szerint igen körültekintően szervezte újjá az udvar bevételi forrásait, amiből még arra is jutott, hogy Mátyás néhány nagy, de félbehagyott építkezését az ő uralkodása alatt fejezzenek be.
II. Ulászló szintén felismerte a terjeszkedő iszlám jelentette fenyegetést, de azzal is tisztában volt – Hunyadi Mátyáshoz hasonlóan –, hogy az ország egymaga képtelen az oszmán hatalom visszaszorítására, amire egyébként már Luxemburgi Zsigmond kora óta nem volt reális lehetősége a Magyar Királyságnak. Éppen ezért 1511-ben I. (Yavuz) Szelim oszmán szultánnal meghosszabbította azt a megnemtámadási szerződést, amit még Hunyadi Mátyás kötött meg 1483-ban II. Bajezid szultánnal, további évekre biztosítva így a békét az országnak. II. Ulászló ugyancsak folytatta a déli végvári rendszer megerősítését. Amikor 1516-ban meghalt, tehát egyáltalán nem egy anarchikus és szétesett állapotban lévő országot hagyott a fiára, II. Lajosra.
Szulejmáni ajánlat
A tizenegy éves korában trónra lépett II. Lajos 1519-ben ismét meghosszabbította a török–magyar megnemtámadási szerződést. Csakhogy 1520. szeptember 23-án váratlanul meghalt I. Szelim, akit a fia, I. (Nagy vagy Kanúni) Szulejmán követett az Oszmán Birodalom élén, és már nemcsak mint egyszerű szultán, de úgy is, mint az iszlám világ kalifája. Szulejmán gyökeresen szakított apja hódító politikájával, amely alig nyolc év alatt tette a török impérium részévé Szíriát, Palesztinát, Mezopotámiát és Arábiát, valamint Egyiptomot, megszerezve az iszlám szent városai, Mekka, Medina, valamint a Jeruzsálem feletti felügyeletet is. Az ulema (az iszlám vallástudósok gyülekezete) nehezményezte Szelim muszlimokkal szemben folytatott hódító háborúit, és ehelyett a hitetlenek, vagyis az európai keresztény államok elleni szent háborút szorgalmazta. Szulejmán ezt a vallási indíttatású felfogást tette meg a saját új hódító politikája sarokkövének. Az 1520. szeptember 30-án trónra lépett ifjú szultán a kor legerősebb európai nagyhatalma, a Habsburg Birodalom megtörésére tette fel egész uralkodását, amelynek első lépéseként az ausztriai császárváros, Bécs ormaira akarta kitűzni a próféta zöld zászlaját. Bécshez azonban a Magyar Királyságon át vezetett az út.
Szulejmán Budával szemben először diplomáciai megoldást keresett, hogy minden erejét a Habsburg-hatalom ellen fordíthassa. Ezért még 1520 decemberében küldöttséget menesztett Budára, Beráhm csausz vezetésével. Noha nem sok mindent nem tudunk e tárgyalások részleteiről, de annyi bizonyos, hogy a szultán már jóval többet követelt, mint az 1511-es, illetve az 1519-es megnemtámadási szerződések meghosszabbítása. A Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom közötti új békeszerződés koncepciója alapján ugyanis II. Lajosnak át kellett volna engednie az oszmán hadsereget az ország területén, hogy Bécs alá vonulhasson, ezenkívül pedig még éves adófizetésre is kötelezettséget kellett volna vállalnia, vagyis önként tette volna magát török vazallussá. Ezt a nyílt Habsburg-ellenes alávetettséget II. Lajos nyilván nem fogadhatta el, már csak azért sem, mivel felesége, Mária királyné Európa leghatalmasabb ura, Habsburg V. Károly német-római császár lánytestvére volt. Az ajánlat visszautasítása pedig egyet jelentett a háborúval. Szulejmán ezért a legelső hadjáratát 1521 tavaszán Magyarország ellen vezette, és ami nem sikerült nagy hírű elődjének, Konstantinápoly meghódítójának, II. (Fatih) Mehmednek, azt ő vitte sikerre Nándorfehérvár elfoglalásával. Nándorfehérvár eleste súlyos lyukat ütött a déli védelmi rendszeren, és nyilvánvalóvá tette, hogy II. Lajos csak két lehetőség közül választhat; vagy a török alávetettség, vagy pedig a oszmán terjeszkedés feltartóztatását megkísérlő fegyveres harc között. A fiatal király ez utóbbi mellett kötelezte el magát.
A kis sereg
A másik népszerű toposz, hogy a királynak az udvar pénztelensége és a saját erélytelensége miatt nem sikerült kellően ütőerős hadsereget kiállítania a várható török invázióval szemben. Egy-egy korabeli hadsereg létszáma legnagyobb részt az afelett diszponáló uralkodók anyagi lehetőségeinek volt a függvénye. Ezért érdemes összehasonlítani, hogy ebből a szempontból mik voltak a valós lehetőségei a török portának, továbbá a kor legnagyobb európai uralkodóinak és a magyar királynak. Szulejmán saját éves személyes bevétele négymillió arany körül mozgott az 1520-as években, és ehhez jött még az a további hatmillió arany, ami az oszmán kincstárat illette. A korabeli Európa leghatalmasabb uralkodója, V. Károly német-római császár és spanyol király, aki ekkor már az újvilági spanyol gyarmatok felett is diszponált, valamivel több mint négymillió arany felett rendelkezhetett. Európa második nagyhatalmának, a Francia Királyság uralkodójának, I. Ferencnek pedig éppen hogy elérte az egymillió aranyat az éves bevétele.
II. Lajos udvara évi 500 ezer arany jövedelemmel számolhatott, ami megfelelt egy akkori európai középhatalom éves bevételének, tehát szó sincs arról, hogy a budai Vár valamiféle szegényház lett volna.
Más kérdés, hogy ebből a bevételből mekkora hadsereget lehetett reálisan kiállítani. Azt a hadtörténeti tényt sem árt figyelembe venni, hogy a XVI. század elején mind létszámában, mind felszereltségében, fegyelmében és vezetettségében is az oszmán haderő volt az akkori világ legerősebb hadserege. Az oszmánok rendelkeztek először állandóan fegyverben tartott hivatásos seregtestekkel, aminek a janicsárság, ez a szigorú fegyelem alatt tartott, fanatizált és rendkívül jól kiképzett gyalogos hadtest alkotta a gerincét. A XVI. század eleji viszonyokhoz képest az oszmán hadseregnek az európai seregekkel összehasonlítva kiemelkedően jó volt a kézi tűzfegyverekkel való ellátottsága és messze földön híres volt a rendkívül hatékony ostrom, illetve tábori tüzérsége. Egy-egy nagyobb hadjáratra a szultán 60-80 ezres hadsereget tudott mozgósítani. Az 1520-as években a német-római császár hadserege sem haladta meg sokkal a 30 ezres létszámot, ezért az 1526 augusztusában a mohácsi síkon összegyűlt 25-27 ezer fős magyar királyi had európai összehasonlításban jelentős létszámú seregnek számított. Más kérdés, hogy Szulejmán szultán és Ibrahim pasa, nagyvezír 70-80 ezres seregével szemben II. Lajos király hadserege tetemes létszámhátrányban volt, továbbá arányait tekintve is sokkal kevesebb tűzfegyverrel rendelkezett, mint az oszmán haderő.
Szapolyai aggodalma
Szintén népszerű mítosz, hogy a magyar királyi sereget rosszul vezették a mohácsi csatában, a haditerv alkalmatlan és eleve kudarcra ítélt volt, ráadásul az első roham után a sereg gyáván meg is futott. Ezek szintén egytől egyig igaztalan és a Mohácsnál elesett hősök emlékét sértő hamis legendák. II. Lajos 1526. július 18-án vonult ki Budáról, és a Duna vonalát követve, több helyen tábort verve haladt dél felé a seregével. A királyi hadhoz dél felé vonulása közben újabb és újabb csapatok csatlakoztak, ezért a legújabb kutatások szerint a sereg létszáma a mohácsi táborban már elérte a 25-27 ezer gyalogos és lovas harcost. A király eredetileg Szapolyai János erdélyi vajdát szemelte ki a sereg fővezérének, ám János vajda az erdélyi hadtestével már nem tudott időben egyesülni a királyi hadakkal.
Ezzel kapcsolatban is célszerű megcáfolni egy igaztalan történelmi vádat, miszerint Szapolyai szándékosan késett el a csatából II. Lajos vesztére bazírozva és saját királyi ambícióit ápolva. A valóság ezzel szemben az, hogy amikor Lajos király hírt kapott a török haderő Drinápoly (ma Edirne, Törökország) alatti elindulásáról, azt a parancsot küldte Szapolyainak, hogy az erdélyi hadtesttel törjön be mélyen a török területekre, égessen fel falvakat, vegyen be kisebb erősségeket, mintegy magára vonva ezzel Szulejmán felvonuló főerejének figyelmét. A királynak az volt az elképzelése, hogy ezzel a hadművelettel sikerül eltéríteni a török hadat a Dráva irányából, de legalábbis időt nyerni a Csehországból és Horvátországból érkező erősítések beérkezéséhez. Később azonban visszavonta ezt a parancsot, és Szapolyait a királyi sereggel való egyesülésre szólította fel. Az egymásnak ellentmondó királyi parancsok, illetve az erdélyi hadtest sajátos mozgósítási szabályai voltak tehát az alapvető okai annak, hogy amikor a döntő összecsapás lezajlott a mohácsi síkon, Szapolyai serege még Szegednél járt. A vajda jóhiszeműségét a korabeli források is megerősítik. Amikor arról értesült, hogy a király már Mohácsnál vert tábort, futárt küldött az uralkodóhoz, azt kérve Lajostól, hogy mindaddig térjen ki a törökökkel való összecsapás elől, amíg ő meg nem érkezik a 10-12 ezres erdélyi hadtestével. II. Lajos feltehetően azért ódzkodott ettől, és nem akart visszavonulni, hogy az ország fővárosától minél távolabb ütközzön meg a szultáni haddal. A király az eredeti tervét feladva ezért állította a sereg élére Szapolyai György szepesi grófot, János vajda öccsét, valamint Tomori Pál kalocsai érseket. (Tomori korábban a déli végeken szolgált katonaként, jól ismerte a törökök harcmodorát, kalocsai érsekként pedig a déli végvári védővonal megerősítésén munkálkodott, és hadi kérdésekben járatos ember volt.) Mivel nem sikerült megakadályozni a törökök átkelését a Dráván, a királyi haditanácson az a döntés született, hogy a mohácsi síkon felveszik a harcot az iszlám sereggel, megkísérelve Szulejmán hadainak feltartóztatását.
Igazi hősök voltak
1526 nyara szokatlanul esős volt. A rengeteg csapadék miatt feláztak a földutak, ami jelentősen megnehezítette az oszmán had felvonulását. II. Lajos és a királyi sereg előbb érkezett be a Mohács alatti síkra mint Szulejmán és Ibrahim hada, ezért a török közeledésének hírére 1526. augusztus 29-én már a kora reggeli órákban teljes csatarendbe állt fel. Az első oszmán előőrsök dél körül bukkantak fel, de a ruméliai hadtest még a kora délutáni órákban is a megáradt Karasica patak ingoványos talaján küszködve igyekezett beérni az anatóliai seregtesteket. Éppen ezért a szultán úgy döntött, hogy aznap már nem ütköznek meg, így a beérkező egységeknek táborverést rendelt el. Ezt észlelve Tomori azt javasolta a királynak, hogy ne vonuljanak ők is vissza a táborba, hanem azonnal indítsanak rohamot. Tomori terve az adott körülmények között a legjobbnak volt mondható; ugyanis a még felvonulásban lévő, illetve részben táborverésre készülő oszmán sereg megtámadása jelentősen mérsékelhette a török oldalon mutatkozó erőfölényt. A törököket váratlanul ért támadás délután fél három körül a királyi had két szárnyán felállt nehézlovasság rohamával kezdődött el. Középen a gyalogság állt, a második vonalban pedig a tartalék, közepén a királlyal és ezer nehézlovassal.
A lovassági roham elsöprő erejűnek bizonyult, a táborveréssel elfoglalt és a váratlan támadástól megzavarodott törökök először meginogtak, majd futni kezdtek. Az eszéki hadiút feletti magaslaton felállított oszmán tábori tüzérség túl magasan volt, ezért ellőtt a rohamozó királyi lovasság feje felett. A zűrzavar azonban csak átmenetinek bizonyult; a kemény fegyelem alatt tartott török katonaság gyorsan rendezte a sorait, Ibrahim pasa a csatateret kettéválasztó magaslatról leereszkedő ruméliai hadteste pedig menetből szállt be a csatába. A magaslat előtt felállított janicsárság sortüzei megakasztották, majd visszanyomták a királyi lovasságot. Az időközben beérkezett keresztény gyalogság ezért harapófogóba került, akiket a szpáhik, a török lovasság kerített be, és kétségbeesett véres kézitusában legnagyobb részüket lemészárolta. Az időközben kitört heves zivatar és az erőteljes török ellentámadás végleg szétszórta, és menekülésre kényszerítette a csata túlélőit. Azt, hogy II. Lajos és serege milyen hősiesen küzdött, jól szemléltetik a szörnyű veszteségadatok is. A csatában hősi halált halt a király, mindkét fővezér, Szapolyai György és Tomori Pál, továbbá Szalkai László esztergomi érsek és öt másik püspök, valamint tizenhat zászlósúr. A királyi sereg teljes vesztesége 15 ezer fő lehetett halottakban.
E megrendítő veszteség a legjobb történelmi cáfolata a Moháccsal kapcsolatos igaztalan vádaknak, hiszen ez a hadsereg annak tudatában vette fel a küzdelmet az akkori világ legerősebb seregével, hogy vajmi kevés reményük volt a győzelem kivívására. Mégis bátran és nagy elszántsággal vették fel a harcot nemcsak Magyarország, hanem a keresztény civilizáció védelméért is.
Áldozatvállalásuk éppen ezért a királytól kezdve az utolsó elesett közkatonáig a legnagyobb tiszteletet és megbecsülést kell, hogy kiérdemelje az utókor részéről.
Borítókép: II. Lajos király halála (Forrás: Wikipédia)
