Magyarország nyugati ország, társadalmában, kultúrájában, történelmében, a keresztény magyar állam létrejötte, Szent István óta. Ez nem kérdés. Az viszont az, hogy ennek pontosan mit kell jelentenie a magyar külpolitika alakításakor a mai nagyon bizonytalan időkben. Hogyan érdemes viszonyulni Washingtonhoz, Berlinhez vagy éppen Párizshoz? Hogyan érdemes kapcsolatainkat kezelni Pekinggel, Újdelhivel vagy éppen Moszkvával? Az is nagy kérdés, hogyan viszonyuljunk az Európai Unió jövőjéhez? Az nem lehet vita tárgya, hogy az európai uniós tagság alapvető, de magyar érdek-e a további politikai integráció? Mennyit lehet még feladni szuverenitásunkból anélkül, hogy teljesen kiszolgáltatnánk magunkat?
A sajnálatos helyzet az, hogy alig van közös nevező a fenti fontos kérdésekben. Még a mai globális bizonytalanság legfőbb okában is eltérnek a vélemények. Pedig itt számszerűsíthető tényekről van szó. Két önhiba, a két rettenetes világháború, és a harmadik világ természetes felemelkedése miatt a világot már nem a Nyugat dominálja, sőt súlya folyamatosan zsugorodik. Ezt minden fontosabb adatsor alátámasztja: a csökkenő gazdasági súly, az elillanó katonai előny, a nagyon rossz demográfia.
Nincs közös nevező a migráció kérdésében sem. Pedig mindenki számára látható, aki látni akarja: nem működik a nyugati modell, nincs beilleszkedés, nem a Közel-Keletből lesz Európa, hanem egyre inkább Európából a Közel-Kelet. Ezt ott már látják, Németországban, Svédországban, Olaszországban, Hollandiában, Franciaországban – ami itt sokaknak még propaganda. A jelen trendek maradása esetén Svédország 2100-ra több mint 13 milliós ország lesz, de ennek a számnak jó, ha fele svéd származású. Egy kisebbség hogyan integrálja a többséget? A Nyugat aktuális irányában egyre többen nem hisznek már Nyugaton sem, ezt jelzi szinte minden választás. Lehet felháborodni, de mi a jelenség oka? Marine Le Pen győzelme nem valami anomália, hanem a nagyon mély elégedetlenség jele nem csak a francia, hanem a teljes nyugati uralkodó elittel, a politikájukkal, a narratíváikkal szemben. A franciák jelentős része tart a polgárháborútól, a belső meghasonlástól, ez nem csak Macron elnök választás előtti riogatása volt. Tartanak attól, hogy lassan nem ismernek rá az országukra.
Németországban politikai földrengés jön politikai földrengés után. Olaf Scholz a bűnelkövető migránsok deportálásának felgyorsításáról beszél, még akkor is, ha Szíriából vagy Afganisztánból jöttek. Ezt egy német szociáldemokrata kancellár mondja? Nos, kinek volt igaza 2015-ben?
Európa ipari centrumának gazdasága szenved, a németek olyan büszkeségei küszködnek, mint a Volkswagen vagy a BASF. Szembesül Magyarországon minden politikai oldal azzal, hogy mi ennek az oka? Mert kint megmondják: az erőltetett zöldpolitika, a magas energiaárak, és a rossz migrációs és szociális politika.
Németországban bizonyos munkakörökben alig éri meg dolgozni a szociális segélyhez képest a bevándorlóknak. Akik pedig mégis dolgoznak, gyakran kitanulják a szociális rendszer egyéb kiskapuit: lehet például újra és újra beteget jelenteni, mégis másfél hónapig jön a fizetés százszázaléka. Ezek a „vívmányok” mélységes polarizációt hoztak a német társadalomba – mitől lenne ez az ország bárki számára példakép? Mégis vannak Magyarországon, akik állandóan arra mutogatnak.
Érdemes lenne szembenézni a realitásokkal. Fareed Zakaria, aki az egyik legélesebb szemű liberális kommentátor, CNN-sztár újra meg újra megteszi. Persze becsomagolja a „populizmus” kritikájába, de újra és újra felhozza a realitásérzék elvesztését Nyugaton. Ben Rhodes, aki komoly pozíciót töltött be az Obama-adminisztrációban és szintén a liberális elit része, az írja a Foreign Affairs lapjain, hogy a vágyvezérelt, ideologikus politika nem lehet más, csak kudarc. A világot ugyanis úgy kell nézni, amilyen, és nem amilyennek látni kívánjuk. Mark Milley tábornok, aki Donald Trump elleni kiállása miatt a liberális elit kedvence, szintén a Foreign Affairsben elég világosan kifejti, mennyire gyenge lábakon áll katonailag is a Nyugat. Milley egyben már 2022 őszén felhívta a figyelmet, hogy Ukrajnának békére van szüksége, mert katonailag a csúcson van, többet nem tud elérni. Olvassák ezt Magyarországon bizonyos körökben? Nem úgy tűnik.
Hol van az európai hadiipar újjáélesztése, hogy állnak az EU Ukrajnának tett vállalásai? Hol van bármiféle siker, amit a nyugati külpolitika magáénak tudhat? Irakban, Afganisztánban, Líbiában, Ukrajnában vagy éppen Afrikában?
A hosszan sorakozó tények ellenére a magyar baloldali-liberális gondolkodás fővonalának receptje továbbra is elég egyszerű: az igazság, a tudás Nyugaton van, semmi más dolgunk nincs, mint kiszolgálni a nyugati politikát, a lehető legnagyobb mértékben. Bármi jön Nyugatról, tanács, intés, recept, azt át kell venni. Tagságaink a nyugati integrációs szervezetekben „ajándékok”, amiket megfelelő és állandó lojalitással kell megköszönni. Ezek persze nagyon régi reflexek, nem most, és nem is 1990-ben kezdődött ez. De régen még tényleg volt mit csodálni Nyugaton. Ma egyre kevesebb dolog van. Ha van is még „nyugati fény”, az nagyon pislákol.
Mondhatjuk persze, hogy nagyobb a prosperitás, jobbak a fizetések – ez igaz. De merre mennek? Nyugat-Európa nagy része stagnál gazdaságilag, és közben egyik társadalmi sokkból esik a másikba. Mi van, ha mégis ők tévednek, tegyék fel ezt a kérdést csak gondolatkísérletként…
A külpolitika hagyományos célja egy ország érdekeinek minél teljesebb érvényesítése. Nem kell egyetérteni az eszközökben, sőt az irányokban sem.
De talán fel kellene ismerni olyan alapvető dolgokat, hogy például az EU nem ad, hanem jár, Magyarország nem alkalmazott egyik nyugati integrációs szervezetben sem, hanem tulajdonos.
Nem okosabbak nálunk, ezt bizonyítják minden nap. Lehet véleményünk, nem kell mindig követő üzemmódba kapcsolni, saját gondolatnak azért nem ártana lenni. A szolgai másolás, megfelelés, külső, ráadásul sikertelen receptek kritikátlan lefordítása sehova sem vezet.
Borítókép: Migránsok táboroznak a Kanári-szigeteken (Fotó: AFP/Andres Gutierrez)
