Van saját gondolat Európában, hogyan tovább?

Meddig lehet elmenni a saját országunk érdekeinek érvényesítésében?

Las Raices Camp in Tenerife Island Fotó: AFP/ANDRES GUTIERREZ

Németországban bizonyos munkakörökben alig éri meg dolgozni a szociális segélyhez képest a bevándorlóknak. Akik pedig mégis dolgoznak, gyakran kitanulják a szociális rendszer egyéb kiskapuit: lehet például újra és újra beteget jelenteni, mégis másfél hónapig jön a fizetés százszázaléka. Ezek a „vívmányok” mélységes polarizációt hoztak a német társadalomba – mitől lenne ez az ország bárki számára példakép? Mégis vannak Magyarországon, akik állandóan arra mutogatnak.

Érdemes lenne szembenézni a realitásokkal. Fareed Zakaria, aki az egyik legélesebb szemű liberális kommentátor, CNN-sztár újra meg újra megteszi. Persze becsomagolja a „populizmus” kritikájába, de újra és újra felhozza a realitásérzék elvesztését Nyugaton. Ben Rhodes, aki komoly pozíciót töltött be az Obama-adminisztrációban és szintén a liberális elit része, az írja a Foreign Affairs lapjain, hogy a vágyvezérelt, ideologikus politika nem lehet más, csak kudarc. A világot ugyanis úgy kell nézni, amilyen, és nem amilyennek látni kívánjuk. Mark Milley tábornok, aki Donald Trump elleni kiállása miatt a liberális elit kedvence, szintén a Foreign Affairsben elég világosan kifejti, mennyire gyenge lábakon áll katonailag is a Nyugat. Milley egyben már 2022 őszén felhívta a figyelmet, hogy Ukrajnának békére van szüksége, mert katonailag a csúcson van, többet nem tud elérni. Olvassák ezt Magyarországon bizonyos körökben? Nem úgy tűnik.

Hol van az európai hadiipar újjáélesztése, hogy állnak az EU Ukrajnának tett vállalásai? Hol van bármiféle siker, amit a nyugati külpolitika magáénak tudhat? Irakban, Afganisztánban, Líbiában, Ukrajnában vagy éppen Afrikában?

A hosszan sorakozó tények ellenére a magyar baloldali-liberális gondolkodás fővonalának receptje továbbra is elég egyszerű: az igazság, a tudás Nyugaton van, semmi más dolgunk nincs, mint kiszolgálni a nyugati politikát, a lehető legnagyobb mértékben. Bármi jön Nyugatról, tanács, intés, recept, azt át kell venni. Tagságaink a nyugati integrációs szervezetekben „ajándékok”, amiket megfelelő és állandó lojalitással kell megköszönni. Ezek persze nagyon régi reflexek, nem most, és nem is 1990-ben kezdődött ez. De régen még tényleg volt mit csodálni Nyugaton. Ma egyre kevesebb dolog van. Ha van is még „nyugati fény”, az nagyon pislákol.

Mondhatjuk persze, hogy nagyobb a prosperitás, jobbak a fizetések – ez igaz. De merre mennek? Nyugat-Európa nagy része stagnál gazdaságilag, és közben egyik társadalmi sokkból esik a másikba. Mi van, ha mégis ők tévednek, tegyék fel ezt a kérdést csak gondolatkísérletként…

A külpolitika hagyományos célja egy ország érdekeinek minél teljesebb érvényesítése. Nem kell egyetérteni az eszközökben, sőt az irányokban sem. 

De talán fel kellene ismerni olyan alapvető dolgokat, hogy például az EU nem ad, hanem jár, Magyarország nem alkalmazott egyik nyugati integrációs szervezetben sem, hanem tulajdonos. 

Nem okosabbak nálunk, ezt bizonyítják minden nap. Lehet véleményünk, nem kell mindig követő üzemmódba kapcsolni, saját gondolatnak azért nem ártana lenni. A szolgai másolás, megfelelés, külső, ráadásul sikertelen receptek kritikátlan lefordítása sehova sem vezet.

Borítókép: Migránsok táboroznak a Kanári-szigeteken (Fotó: AFP/Andres Gutierrez)