Magam sem tudom, hogyan és miért, de 1982-ben magyar mozikban is vetítették a Let There Be Rock (Szóljon a rock) című francia koncertfilmet. Eric Mistler és Eric Dionysius 1979. december 9-én a Pavillon de Paris-ban rögzítette az AC/DC koncertjét, igaz, az interjúk és a show egy részét más francia városokban és Londonban vették fel. A film óriási sikerrel landolt Magyarországon, bámulva néztük, persze nemcsak egyszer, hanem a kor szokásának megfelelően azonnal jegyet vettünk a következő előadásra is. Hatalmas sztárok is a mai napig a film rajongói maradtak, Dave Grohltól Axl Rose-ig egy egész nemzedéket csapott földhöz a látvány és a hangerő. Az AD/DC 1979-ben kétségkívül a csúcsokat ostromolta, szerintem azóta sem játszottak olyan jól és eredeti módon, mint akkoriban, a végéhez közeledő Highway To Hell-turné párizsi állomásán.
Hogy a zene mennyire eredeti és színvonalas, pontosan jelzi, hogy az AC/DC gyakorlatilag máig műsoron tartja a filmben elhangzó dalok kétharmadát. Abból a szempontból is érdemes megnézni ezt a mozit, hogy ráébredjünk: az AC/DC zenei gyökereit a chicagói blues, Chuck Berry, Little Richard és a Free körül érdemes keresni, nem az akkoriban éppen útjára induló – brit eredetű – új heavy metalban. Ennek ellenére a zenekar valósággal letarolt mindent és mindenkit akkoriban, nem utolsósorban két karizmatikus figurája, a tetovált rocker, Bon Scott és az iskolás uniformisban gályázó Angus Young révén. Persze az AC/DC minden tagja óraműpontossággal játszott, Malcolm Young szédületesen ritmusgitározott, Phil Rudd pedig különleges dobjátékával kápráztatott el a maratoni koncerten. A filmben hallható dallista szinte teljes, valamiért azonban a Párizsban elhangzó T.N.T. dal végül kimaradt a filmváltozatból.
Hogy minden idők egyik legjobb koncertfilmjét készítették el a franciák, ma sem kétséges.
Pedig a dübörgő zenei betéteket furcsa amatőr beszélgetések, vallomások szakítják meg, sokszor csak szállodai ágyon heverészve vagy rozsdás ipartelepen kószálva nyilatkoznak a láthatóan másnapos zenészek. Jó kiszólásokban persze nincs hiány. „Mi a véleményed a harmadik világháborúról?” – kérdezi például a riporter, mire Angus Young ezt válaszolja: „Én vagyok a harmadik világháború.” Emlékezetes jelenetekben bővelkedik a színpadi játék is, mára kultikussá emelkedett jelenetek sorakoznak a filmben. Amikor például Bon Scott az elszakadt farmernadrágját mustrálgatja vagy a kimerült Angus Youngot oxigénpalackkal pumpálják a színpad mögött, valamint Phil Rudd féktelen autóversenyzőként nyomul egy mezőn a Walk All Over You közben – mind-mind olyan történet, amelyből nem pusztán üres sztorikat épít az utókor, hanem a rock and roll egyszerűen ott volt, ahol a világ vezető rockbandája éppen színpadra lépett.
A Let There Be Rock filmet gondosan adagolta a kiadó és a jogtulajdonos, először csak a hanganyagot jelentették meg 1997-ben, és egészen 2011-ig kellett várni, hogy DVD-pakkban is életre keljen a hajdani párizsi hadjárat. Amelynek szomorú utóéletéhez hozzátartozik, hogy a felvételek után, már vágás közben érkezett a megdöbbentő hír az alkotókhoz: Bon Scott életét veszítette egy átmulatott londoni éjszaka után. Az utolsó, kimerevített filmkocka így valósággal beleég a nézőbe, a filmet végül Bon emlékének ajánlották. Rocktörténelmi pillanat kétségtelenül, sőt talán még annál is több. Egy egész nemzedék feleszmélése a gyermekkorból a felnőttkorba, szomorú bizonyság, hogy az élet sokkal komolyabb játék annál, mint ahogyan azt a hajdani frontember megélte. A filmet videómegosztón, DVD-n, mindenféle hordozón eléri, aki kíváncsi rá. Szerintünk kötelező mozi a rock and roll szerelmeseinek.
(Let There Be Rock, francia film, 1980. 95 perc, rendezte: Eric Mistler és Eric Dionysius)
