Bevezetés az alapokhoz
Korai történelmünk identitásalapozó erejénél fogva nemcsak a tudományos kutatást, hanem a széles nagyközönséget is foglalkoztatja. Ezért ha újszerű, olykor meghökkentő nézetek látnak napvilágot, nem érdektelen, hogy ki milyen felkészültség alapján, milyen szándékból fogalmazza meg azokat. Legutóbb a cambridge-i egyetem oktatója, Berend Nóra közölt angol nyelvű monográfiát Szent Istvánról, amelyben radikális dekonstrukciós tételeit fejti ki. Egyebek között arról, hogy: István nem egyedül alapított államot, sőt akkor még nem is létezett állam; a Koppány-történet XIV. századi koholmány; a Szent Jobb középkori hamisítvány stb. Szakmai és publicisztikai bírálatot egyaránt kiváltottak ötletei. E vita során, mint a korszak egyik kutatója, én is megszólíttattam, ezért úgy érzem illendőnek, hogy a magam álláspontját se hallgassam el; ennek érthetőbb kifejtéséhez néhány évvel korábbra kanyarodom vissza, a történelemtankönyvek körüli vitákhoz.
Cancel culture…
Nincs szerencsém személyesen ismerni Berend Nórát, aki munkásságomat már egy ideje kitüntető figyelemmel kíséri. 2020-ban a közoktatás szolgálatába álltak az 5. és a 9. évfolyamos diákok számára az új Nemzeti alaptanterv szerint készült tankönyvek. Ezek fejlesztésében én is részt vettem, ami nem nyerte el a tetszését. „A tudományos eredményekkel szemben a kitalált legendákat tényként beállító magyar »őstörténet« a könyv, ha lehet ilyen, mélypontja” – írta akkor. Hogy lehet érdemben vitatkozni azzal, aki kutatóként ilyen fogalomzavarban szenved? Legendáik ugyanis a szenteknek vannak. A magyar őstörténetnek mondái vannak. A mondák mítoszokat beszélnek el. A mítosz pedig – Jan Assmann, Hoppál Mihály és Anna-Leena Siikala definícióit alapul véve – identitásalapozó történetté sűrített múlt, a kultúra hosszú távú emlékezete. Ezért egy történelemtankönyvnek a mítoszi hagyományt be kell mutatnia; természetesen mítoszként, s nem oknyomozó történelemként, de ezt mi sem tettük másként. Ha nem ismertetnénk meg fő eredetmondáinkat a tanulókkal, akkor a kultúra eltörlésében vennénk részt, márpedig ennél mi sem állhat távolabb egy alkotó értelmiségitől.
Nem járt szerencsével Berend Nóra akkor sem, amikor a korai, sztyeppei típusú államot nemzetközileg ismeretlen, értelmetlen kategóriának minősíti. Állításával ellentétben ugyanis Walter Pohl osztrák akadémikus egyes sztyeppei birodalmak államiságáról beszél A Non-Roman empire in Central Europe: The Avars című tanulmánya elején. Walter Pohl ekkor a népvándorlás kori Kárpát-medencében fennállt három sztyeppebirodalom, a hunok, az avarok, majd a magyarok által képviselt államtípusról szól mint Európa „nem római” politikai hagyatékának képviselőiről. (Goetz, Hans-Werner – Jarnut, Jörg – Pohl, Walter eds.: Regna and Gentes. The Relationship between Late Antique and Early Medieval Peoples and Kingdoms in the Transformation of the Roman World. Leiden–Boston, 2003. 571–595.) Megjegyzem: korai államisággal nemcsak a medievisztika (akár a konzervatív-jobboldali Hóman Bálint, akár Chris Wickham brit munkáspárti akadémikus) számol nemzetközi színtéren, de a jogtörténet (például Georg Jellinek, Heinrich Mitteis), a történeti szociológia (például lord Walter Garrison Runciman), a szociális/kulturális antropológia (például Henri Claessen) is. Felteszem, Berend Nórát nem a cambridge-i egyetem szerény könyvtára akadályozta meg az elmélyült szakirodalmi tájékozódásban.
…cancel Koppány
Azt a tételt, miszerint Koppány története csak az Anjou-ház hatalmának megerősítésére, politikai okból keletkezett a XIV. században, kizárólag a magyar középkortudomány egy önálló műfajának figyelmen kívül hagyásával lehetett megfogalmazni. Ezt a Berend Nóra által mellőzött műfajt úgy hívják, hogy krónikakutatás. Száz évnél is régebbi tudósaink azon felismerése, hogy a Képes Krónika 1358-ban írni kezdett alapszövege egy szerkesztmény, ami XI–XIII. századi, önállóan fenn nem maradt gesztákat és krónikákat hasznosított. Milyen nyomok árulkodnak a korai szerzőkről? Tudós nemzedékek sora kisebb könyvtárnyi szakirodalmat írt erről, most ízelítőül említek néhány ismérvet, amelyek Árpád-kori írók keze nyomáról árulkodnak. A Képes Krónika nyíltan utal a magyarok legrégebbi történetében megírtakra; váratlan kronológiai áttekintés töri meg a történetmondást; van, hogy egyes szereplőket kétféle beállítottságból értékel; a műfaj sem egységes, mert hol a „mesélős” geszta, hol a szikárabb krónika nyelvezetén adja elő a múltat. Éppen ezért a Képes Krónika minden közlését Anjou-korinak tartani olyan súlyos hiba, amit a szegedi egyetemen már a forrástani alapozó szemináriumon is pontlevonással „jutalmaztak”. Ráadásul a Képes Krónika „többszerzős” mivolta nemcsak a szaktörténészek, hanem a tudományon kívüli érdeklődők számára sem lehet kétséges, már az első mondat láttán. „Az Úr 1358. évében, áldozócsütörtök nyolcadán belüli kedden [május 15-én] kezdődik ez a krónika a magyarok régi és legújabb cselekedeteiről, eredetéről és előmeneteléről, győzelméről és bátorságáról; összegyűjtve különféle régi krónikákból, lejegyezve igazságukat és teljesen cáfolva tévedésüket.”
Rátérve Koppányra, a nyelvtörténet is nevének korai lejegyzését bizonyítja: a Képes Krónika a somogyi vezér nevét Cupan formában hozza, ami XI. századi archaizmus, mert 1358-ban Koppan változatban rögzítették volna ezt a nevet: addigra a magánhangzók jellemzően nyíltabbá váltak. (Aki a Halotti beszéd vagy az Ómagyar Mária-siralom szövegét olvassa, annak is szemébe ötlik a zárt hangzók túlsúlya.) Mármost ezt egy Szent István-monográfia szerzőjének szakmai kötelessége tudni, ha máshonnan nem, Szabó Dénes, Magyar Zoltán, Perényi Károly publikációiból.
De nemcsak Koppány neve, hanem személye is valós volt. „Koppány Tar Szerind fia volt, aki már Szent István király atyja, Géza fejedelem életében vezérséget birtokolt. Géza fejedelem halála után Koppány vezér Szent István király anyját vérfertőző házassággal kívánta magához kötni, Szent Istvánt meg akarta ölni, fejedelemségét pedig a saját hatalma alá hajtani. Ő somogyi vezér volt.” A Képes Krónika eme közlése két kulcsmozzanatot tartalmaz. Egyrészt azt, hogy a főhatalomért csak az uralkodóház tagja szállhatott harcba (ezt bizánci és hazai forrásból tudjuk). Másrészt azt, hogy „vérfertőző” házassági szándéka valójában egy olyan elterjedt sztyeppei szokás volt, amit már Sima Qian (Kr. e. 145–86) kínai történetíró is feljegyzett az ázsiai hunokról. „Szokás szerint az apa halála után a fiú veszi feleségül a mostohaanyját. Ha egy fivér elhal, fivérei feleségül veszik az özvegy sógornőket.” A hunok „csak azért veszik feleségül mostohaanyjukat és özvegy sógornőjüket, mert nem akarják, hogy a had kihaljon”. Tudtommal egyik krónikásunk sem utazott Kínába, hogy ókínai forrásokból bogarásszon motívumokat egy képzeletbeli Koppány-portré megalkotásához.
Cancel István?
Koppányt 997-ben győzte le István, akinek nem csupán kései krónikákból és legendákból, hanem korabeli külhoni kútfőkből is megismerhető a sorsfordító jelentősége. Az 1018-ban elhunyt Thietmar merseburgi püspök a keresztény magyar államalapítás kulcsmondatát hagyta ránk: III. Ottó „császár kegyéből és biztatására a bajorok hercegének, Henriknek a sógora, a saját országában püspöki székeket létesítő Vajk, koronát és áldást kapott”. Jóllehet nem szól a koronát küldő II. Szilveszter pápáról, de hiányos mondatából így is egy szuverén keresztény uralkodó tűnik elénk, aki tudatosan készült az államformaváltásra, amit a katolikus világ legmagasabb szintű elismerésével hajtott végre. Ezt a közlést független hazai és külföldi feljegyzések egészítik ki egy hiányosságában is átütő erejű királyportrévá. Az írott kútfők mellé olyan fontos tárgyi adatok is felsorakoznak, mint István dénárjai vagy a Prágában őrzött ún. Szent István-kard, amelynek markolata egy kis kezű tulajdonost sejtet: olyan kis férfikézét, mint amilyen ép és élő korában a Szent Jobb lehetett.
Kivezetés
Korai történelmünkről világnyelven, tudományos formában szólni mindenkor nagy lehetőség és nagy felelősség. Minden kutatónak joga, hogy saját felfogásában dolgozza fel a történelmet. Ugyanakkor minden kutatónak kötelessége, hogy a források, a szakirodalom és a bevett tudományos módszerek alapján alkosson. Ezek nélkül nem tudományt szolgál, hanem propagandát szolgál ki. Innentől kezdve mindegy, hogy a sumér–magyar turbótanok vagy a destruktív hiperkritika szélsősége felé billen az egyensúly, mert mindkét véglet a „cancel culture” ideológiáját táplálja a hamis identitás építésével. Ám ezzel azért sem jó játszani, mert az emberi műveltség van annyira tartós szellemi kincs, hogy aki a kultúrát akarja eltörölni, annak ténykedését maga a kultúra fogja eltörölni.
A szerző történész, a Magyarságkutató Intézet László Gyula Kutatóközpont és Archívum igazgatója, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történésze, a Szent István Király Múzeum történész tanácsadója
