Gondolatok a badacsonyi örökségről

A két Berger–Brázay-épület és a Három fenyő engem a művelt szőlőhegyre, a szép és keservesen szomorú időszakokra, a nagyszerű életművekre és a politika gátlástalanságára is emlékeztet.

Fotó: Kurucz Árpád

A Kárpát-medencében számos híres történelmi borvidék van, amelyek gazdag hagyományokkal rendelkeznek. A borvidékek képzeletbeli értéktárába a kiváló borok, jellegzetes fajták mellett beletartoznak a kulturális, történeti értékek, a példaként állítható életművek is. A több mint kétezer év során lehullott szőlőlevelek alatt fontos és kevésbé fontosnak látszó, többnyire elfeledett emlékek hevernek.

Időszerűsége végett nekem a Három fenyő körül járnak a gondolataim. 

A messziről jött embereknek semmit sem mondó fenyőfák Badacsony központjától – Bon Vino Hotel, Pláne borozó, Hableány étterem – néhány tíz lépéssel feljebb, a Római út feletti telken állnak. Valahányszor elhaladok előttük (alattuk), mindig félve nézek föl, hogy ott vannak-e, állnak-e még. 

Két évvel ezelőtt, amikor a fenyőfák mögötti ház teraszát bővítették, aggódtam egy kicsit, most pedig a fák törzsétől mintegy három méter távolságban hat-hét méter mélyen kivették és elhordták a földet. Elkezdődött a tervezett borturisztikai fejlesztés, egy új üvegfalú pincesor, így nagyobbnak érzem a fákra leselkedő vagy nagyon is jól látszó veszélyt.

Az egykori Donáti-dűlőbe tartozó terület Badacsony-hegy fénykorában, az 1860-as években Ranolder püspök szőlőterülete volt. A filoxéravészt követően a tönkrement szőlősgazdák birtokait a részben az olcsó olasz borok házasításából meggazdagodott borkereskedők vásárolták fel. Tény, hogy az 1920-as években a nevezett terület és annak szőlőhegyre felnyúló, többszörösen nagyobb környezete Berger Manó és testvére, Berger Vilmos borkereskedők tulajdonában volt. A korabeli leírások a Berger-birtok mintaszerűen művelt oltványszőlőiről, gyümölcsfatelepéről és csodálatos őszibarack-ültetvényéről szóltak. (Ez utóbbiról – pontosan az itt termő őszibarack különleges finomságáról – személyes emlékem is van, hiszen apósom 1942-ben a Berger-birtokkal egykor közvetlen szomszédos Hoffman-szőlőből vásárolt területet, amelyen még az 1970-es években is volt a szőlőtökék között négy öreg „francia barackfa”, mesebeli gyümölcsökkel). A Berger család hatezer hektoliter befogadóképességű korszerű pincészetet épített, négyszáz hold (!) – 230 hektár – szőlő termését dolgozta fel, és szállította a bort Ausztriába, Csehországba, Németországba. Berger Manó halálát követően (1939) Vilmos még egy-két évig folytatta a borászatot – korábban a Badacsony-vidéki Szőlősgazdák Szövetkezetének elnökeként is dolgozott –, ám dolgos élete Auschwitzban szomorú és méltatlan véget ért. 

A ma Brázay-üdülőnek, -villának nevezett – egykor Berger Vilmos tulajdonában álló – épületet az 1890-es évek vége felé építhették, hiszen az 1905-ös keltezésű képeslapon már teljes szépségében látszik. A mellett lévő, Berger Manó által tulajdonolt épületet, amely előtt a három fenyő áll, becslésem szerint az 1910-es években építették. Az biztos, hogy az 1920-as évek végén a Badacsony-hegyről készült légifotókon – madártávlatból készült fényképeken – jól látszik mind a két épület és a Berger Manó ház előtti három fa. A Badacsony 1997 óta a Balaton-felvidéki Nemzeti Park kiemelt értékű területe, nagy kár, hogy a védelem egyáltalán nem lassította a hegy féktelen beépítését. A nemzeti park szerint a Balaton-felvidéki táj szépségét a honos növények gazdagsága adja, így a tájidegen fajok – mint például a fenyők – ültetése feltétlenül kerülendő. Tájrendező mérnökként mélyen egyetértek a honos növények telepítésével, de amikor egy meglévő, több mint százéves, a magyarság és a hegy nagyszerű, valamint tragikus korszakaira, kivételes birtokosaira egyaránt emlékeztető fenyőfákról van szó, akkor az elődök, a múlt iránti tisztelet a mérvadó. 

Brázay Zoltán nagyvállalkozó, kereskedő, nagyiparos a zsidótörvények után vásárolta meg a ma Brázay névvel illetett házat – most Istvándy Borműhely – és a körülötte lévő szőlőterületet. Édesapja, Brázay (Brazovics) Kálmán Kiskunhalason született szegény, tizenkét gyermekes családban. Élete népmesei gazdagságú. Üres zsebbel, tizenhét évesen indult el a nagyvilágba. Gyalog ment Bécsig, ahol kereskedősegédnek állt. Végigdolgozta Európát, és amikor hét év után hazajött, hamarosan önálló gyarmatáru-kereskedést alapított. A kiegyezést követő fellendülés, nyugati kapcsolatai és kereskedelmi ismeretei révén a legjobb kereskedők közé került, sósborszesz- és illatszergyárai termékeiből hamarosan meg is gazdagodott. Pellérden földbirtokot vett, és gazdag nagyvállalkozóként, nemes emberként halt meg. El nem múló érdeme, hogy Kossuth Lajos halála után a húgát, Kossuth Lujzát magához vette, aki haláláig Brázay Kálmán Múzeum körúti házában lakott.

Zoltán fiának már életében, 1895-ben átadta vállalkozásait, aki apjához hasonló életutat futott be. Ő is volt több cikluson keresztül országgyűlési képviselő, és magyar királyi kormányfőtanácsosként számos országos szervezet és pénzintézet igazgatótanácsában dolgozott. Vállalkozásai az illatszertől a csokoládéig, a gyógyvíztől a fegyverekig többféle terméket állítottak elő. A leghíresebb cégek, amelyek alapításában, irányításában részt vett: az édesapja nevét viselő Brázay Kálmán Vegyészeti Gyár Rt., a Nikotex Rt., a Villanyosgyújtó Gyár Rt., a Chinoin Gyógyszer és Vegyészeti Termékek Gyára, a Pestvidéki Kertgazdasági Rt., valamint az 1920-ban alapított Vadásztöltény, Gyutacs és Fémárugyár Rt., amelyet 1939-ben telepítettek Székesfehérvárra.

A leggazdagabb magyar emberek közé tartozó Brázay Zoltán gyermekkora óta szerette a Balatont és a kerteket. 

1938-ban megvette a váratlanul meghalt Baradlai Jenő (sz. Steiner Aurél) örököseitől az ismert borász arácsi szőlőbirtokát. Itt Máthé János főkertész segítségével híres kertészetet, 64 hold nagyságú gazdaságot hozott létre, miközben elvállalta a Balatoni Gyümölcstermesztők Egyesületének elnöki tisztét is. Tevékenységével nagymértékben segítette a balatoni szőlészet, a gyümölcstermelés és a gyógynövénykultúra fejlesztését. Az 1940-es évek elején vásárolta meg a már említett Berger Manó és Vilmos borkereskedők badacsonyi birtokait. Az épületeket leánya, Pellérdi Brázay Ilona – második férje után Tóth Lajosné – nevére íratta. Ennek volt köszönhető, hogy amikor minden vagyonától megfosztották, Brázay Zoltán, felesége és leánya itt, Badacsonyban folytatni tudták az életüket. A gyümölcsös és a szőlő jövedelméből éltek, és borozót nyitottak. A Három fenyőfához címzett borozó az üdülési szezonban hozott némi hasznot a családnak.

Hetven év felett is próbált vállalkozni Brázay Zoltán, de az államosítás megszüntetett minden lehetőséget. A család Magyarországon maradt része a nagy hírű badacsonyi Ibos családhoz hasonló tragikus sorsra jutott. 1951 márciusában meghalt Brázay Zoltánné, májusban a családfő, Pellérdi Brázay Zoltán, majd novemberben leányuk, Ilona is végleg elköszönt az élettől. Az épületek és a szőlők az állami gazdaság tulajdonába kerültek, amely több mint harminc évig működtetett itt borozót. Higgyük, hogy az elődök iránti tiszteletből Három fenyő néven, és az épületet Brázay-üdülőnek nevezték.

A két Berger–Brázay-épület és a Három fenyő engem a művelt szőlőhegyre, a szép és keservesen szomorú időszakokra, a nagyszerű életművekre és a politika gátlástalanságára is emlékeztet. Vigyázzunk rájuk! Amennyiben pedig áldozatul esnének az idő könyörtelenségének, akkor ültessünk a helyükre újabb fenyőfákat, hogy a három fenyő és mindaz, amit Badacsonyban jelentenek, fennmaradjon.

Még annyit, hogy a Brázay Ilona – azaz Tóth Lajosné – által írt, a Három fenyőfához elnevezésű borozó hívólapján olvasható szöveg kiszolgáltatott, reménytelen helyzetükben az emberi lélek, az emberi méltóság kivételes megnyilatkozása volt.

„Ne dobja el, jegyezze fel, adja tovább!

Megoldjuk a problémáját,

Felejtse el búját-baját,

Győződjön meg igazunkról,

Nem fáj feje a borunktól.

Ne kapkodjon fűhöz-fához, csak a Három fenyőfához,

Nagyon olcsók árai,

Mert borozónk: a BRÁZAY.

Pontos kiszolgálás! Gyönyörű kilátás!

Tánc! Zene! Kitűnő hangulat!”