Töltőtollat készített a nemzeti ünnepre

Nagyapjától tanulta ki a szakmát Kovács Zoltán töltőtolljavító és -gyűjtő. Csaknem ezer tolla van, mind az ötvenes évek előtti időkből. Mint mondja, mára ő az egyetlen, aki még igazán ért a töltőtollakhoz. Szakértelmének és a tollak iránti szenvedélyének pedig az a csúcspontja, hogy nemzeti forradalmaink emlékére saját írószert készített.

Fotó: Kurucz Árpád

Életünket elárasztja a technika, mindennapjainkban e-mailen, SMS-ben kommunikálunk egymással, talán már szerelmet is üzenetben vallunk. Bevásárlólistánkat, teendőinket is okoseszközön tároljuk. A toll olyan fogyóeszköz lett, mint dohányosnak az öngyújtó, pedig régen a töltőtollnak nemcsak használati, hanem esztétikai értéke is volt. Aki ma töltőtollat gyűjt, javít, értéket ment. Ezt teszi Kovács Zoltán is, aki családjában harmadik generációs tolljavító, Magyarországon talán az egyetlen ilyen szakember. Zotán otthonában fogad minket, azt pedig, hogy ő legalább annyira készült a találkozásra, mint én, bizonyítja az öt-hat doboz töltőtoll, amelyet mutatóba kikészített.

Ahogy kinyílnak a dobozok, mintha a legkülönlegesebb ékszerek világába csöppennénk: a nemesen egyszerű feketétől a sárgán, a zöldön, a kéken át az arany vagy épp ezüst berakásos tollak fekszenek előttünk. Montblanc, Parker, Pelikan, Waterman, Sheaffer — a világ nagy márkáinak látványa lenyűgöző.

– Hány tolla van? – kérdezem ámulva.

– Csaknem ezer. Vannak töltőceruzáim is, de főként tollak, mind az ötvenes évek előtti időkből – mondja, közben kivesz egy apró vékonyka tollat. Nem nagyobb a mutatóujjamnál. – Ezt táncrendíró toll, a hölgyek régen ezzel jegyezték fel a kis füzetbe a táncok és a partnerek sorrendjét. Ez egy unikális, gyűjtői darab – mondja, majd elővesz egy még kisebb tollat. – Ez Astoria márkájú darab, a gyártó a Montblanc egyik alapítója volt, aki, kiválva a nagy cégből, létrehozta ezt a márkát – meséli, miközben a kontraszt kedvéért előkapja egyik legnagyobb tollát. Dávidnak és Góliátnak tűnnek egymás mellett .Ahogy rendezgeti gyűjteményét, érezhetően nagyon büszke minden darabra, szíve szerint mindet megmutatná. Nem töröm le a lelkesedését.

A megmentett esztergapad mellett számtalan korabeli szerszám sorakozik pedáns rendben a falon. Fotó: Kurucz Árpád

Nagyapai örökség 

– Mióta foglalkozik tollakkal? – kérdezem, miközben újabbakat vesz elő, s rendezgeti őket, hogy jól mutassanak. Anjou aranyliliomokra, ezüst betétekre hívja fel a figyelmet, márkákról, tollhegyekről beszél.

– Hivatalosan talán 1991 óta, de a tollak végigkísérték egész gyermekkoromat, hiszem már nagyapám is ezzel foglalkozott. Ő viszont véletlenül csöppent ebbe a világba. Tizenhat évesen munkát keresett, és elszegődött az akkori legnagyobb papír-írószer kereskedőhöz, Szénásy Bélához. Kifutófiúként kezdte 1932-ben. Ott végigment a ranglétrán, teljesen autodidakta módon tanulta ki a szakmát, 1943-ban pedig megnyitotta az első boltját az V. kerületben, az Aulich utcában.

Kovács Zoltán mutatja is a korabeli fotót, amelyen egy saroképület látható, hatalmas ablakokkal. – Fent volt egy galéria, az volt az iroda, hátul pedig a műhely. Tizenkét alkalmazottal dolgozott, ő szállította Horthyéknak a papírt és az írószereket – idézi fel a nagypapától hallottakat.

A történet folytatása nem meglepő, 1948-ban a kommunisták elvették az üzletet. – Ő már tudta, mi fog történni, így mire a bőrkabátosok megjelentek, az esztergapadot, és a szerszámoka kimentette, hazavitte, és hátul a fáskamrába rejtette el. – Ezzel az esztergagéppel dolgozom a mai napig – húzza ki magát büszkén.

– És hol van ez a pad? – kérdezem reménykedve.

– Itt, a ház alatti műhelyben – feleli cinkos mosollyal, nekünk pedig több sem kell, azonnal látni szeretnénk a csaknem nyolcvanéves eszközt. A kis helyiségben a megmentett esztergapad mellett számtalan korabeli szerszám sorakozik pedáns rendben a falon, a polcokon dobozok, mindegyikben különböző alkatrészek, márkánként szétválogatva.

– A magyar töltőtollgyártásnak van múltja?

– A legnagyobb magyar gyártó Turcsány Antal volt, ő is az államosításig működött. De ha már a nemzeti vonalnál tartunk – mondja csillogó szemmel –, a híres Parker 51-es toll tervezésében a nagy bauhausos, Moholy-Nagy László is részt vett, ő irányította a gyártást. A Pelikan dugattyúját szintén egy magyar mérnök, Kovács Tivadar fejlesztette ki, a Pelikan pedig a mai napig ezt a szisztémát használja – sorolja, miközben elő is kap eredeti dobozából egy tollat, ami olyan mint egy ékszer: klasszikus zöld-fekete, a Pelikan jellegzetes színvilága. – Kovács Tódor nemcsak a dugattyúját fejlesztette ki, hanem a tintatartóját is. Zseniális, hogy jobbat azóta sem tudtak kitalálni – áradozik Kovács Zoltán, aki szerint nyugodtan elmondhatjuk: a magyarok a töltőtollkészítésből is kivették a részüket.

– A javítás mennyire áll messze a tollkészítéstől?

– A toll javításánál a hiányzó alkatrészeket magam gyártom le, megvannak hozzá a megfelelő korabeli alapanyagok és szerszámok is. Így merült fel bennem, hogy alkatrészben már számtalan tollat összeraktam, kellene csinálni egy teljesen önálló darabot – idézi fel az első saját toll készítésének kezdetét. – Így jutottam oda, hogy csináljak egy tollat, a saját kezemhez méretezve mint egy úri szabó. Első saját gyártású töltőtollamat korabeli technológiával és régi anyagokból készítettem – mondja, elénk téve a remekművet. Tényleg az: az 1930-40-es évek klasszikus formavilágát idézi. A szürkés, gyöngyház hatású test és a kupak celluloidból, a fekete részek keménygumiból készültek. – Szerettem volna valamivel feldobni, különlegessé, egyedivé tenni. Márciust írtunk épp, így bevillant: a nemzeti ünnepet is megjeleníthetném a tollon, így került kokárda a tetejére, a forradalom emlékére – mutatja a kupak tetején lévő trikolórt, ami valóban egészen különlegessé teszi az amúgy is fantasztikus darabot. Kovács Zoltán, felbuzdulva első sikerén, az 1956-os forradalom emlékére is tervezett egy töltőtollat, amelynek a klipsz feletti részét lyukas zászló fogja körbe, a kupak tetejére pedig töltényhüvely került, a véres események jelképeként. – A szisztéma ugyanaz mindkét tollnál, de ebbe egy amerikai tollhegyet tettem, az ő forradalom alatti szerepvállalásukra utalva – teszi hozzá.

Egy Parker True Blue-val kezdődött 

– Mi volt az első gyűjtői darab, amire szert tett?

– Egy Parker True Blue – feleli kis gondolkodás után. Feláll, hogy kikeresse ezt a darabot is. – Emlékszem, kimentem a PeCsába CD-ket venni. Ott járkálva láttam meg ezt a Parkert, és háromszáz forintért megvettem. Akkor persze más értéke volt háromszáz forintnak, de aranyhegyű tollról beszélünk, szóval megérte. Ötezer forint volt a heti fizetésem, egy sör egy százasba került, így három sör áráért enyém lett a Parker True Blue – nevet fel. – Lelkesen vittem haza nagyapámnak, gondoltam, rendbe hozom és eladom, de annyira megtetszett, hogy megtartottam — teszi hozzá.

– Sokan foglalkoznak töltőtolljavítással Magyarországon?

Magas színvonalon, azt gondolom, csak én. Európában is alig van, aki ilyen szinten tud tollat rendbe hozni

– vallja be minden önteltség nélkül.

– Meg lehet belőle élni? – teszem fel a költői kérdést.

– Régen mindenkinek volt egy tolla, ha elromlott, elvitték, megcsináltatták. De ma már olcsó tollakkal ír mindenki. Még a politikusok is. Göncz Árpád egy teljesen egyszerű, száz forintos tollal írta alá a hazánk NATO-csatlakozásáról szóló szerződést, ami számomra szégyen. Szoktam nézni a közvetítéseknél, ki milyen tollat tart a kezében, ez szakmai ártalom. Vlagyimir Putyin ad magára. A legdrágább, legnagyobb Montblanc 149-es Meisterstück tollal jegyzi a megállapodásokat, az asztalán ott van a teljes szett, eredeti tintatartóval. Ő ad magára. Pintér Sándor belügyminiszter ugyancsak Montblanc-t használ. De Donald Trump például a beiktatásán egy hatalmas filccel írt, ami azért is elképesztő, mert kiváló amerikai márkák vannak, és az USA-ban igen komoly hagyományuk van a tollaknak.

Donald Trump filctollal írt alá elnöki beiktatásának napján. Fotó: Anna Moneymaker / Getty Images  

– Mi volt a legutóbbi nagy fogása?

– Pár hete egy Parker 51-es szettet találtam, márványtalppal, ráadásul a toll is hosszított formájú, így gyűjtői darabnak számít. Néha még lehet jó tollat találni, de egyre ritkábban.

– Melyik a legrégebbi tolla?

– 1895-ből való egy Eagle márkájú amerikai tollam. Kinézetre egyszerű, de érdekes, mert megelőzte a korát – mondja, elém téve egy szép fekete darabot. – Akkoriban a tollak még úgy működtek, hogy a tintát belecsepegtették a tartályba – magyarázza, egy Watermanen illusztrálva az eljárást. – 1884-től számítjuk a töltőtoll létét, ekkor alkotta meg a Waterman a tökéletes töltőtollat azzal, hogy a tintavezetőjét felsliccezte, kapilláris módon teremtve meg tinta és levegő folytonosságát. A ’95-ös Eagle nem csepegtetős volt, hanem egy üvegcsében készen kapható tintát helyeztek bele. Olyan volt, mint a mai patron, amit egyébként a Waterman talált fel 1954-ben. Addig a dugattyús, az oldalt emelőkaros, a gumizsákos és a pipettás megoldás dívott – sorolja.

Pelikan, de nem a gátőr 

– Melyik a legjobb márka?

– Nem márkákra esküszöm, inkább modellekre, típusokra, mint a Montblanc 146-os, illetve a Pelikan 600-as és 800-as.

– Miért?

– Mert dugattyús, nem patronos. A Pelikan a mai napig a Kovács Tivadar-féle szívószerkezetet használja.

– Melyik a legkedvesebb tolla?

– A legközelebb egy töltőceruza áll hozzám – mondja, s rögtön érte is indul. Apró tárgyat hoz, nyakán egy elefánttal, amelynek ormánya a ceruza klipsze. –

Semmi pénzért nem adnám! Ez egy A. W. Faber ceruza. Amikor nagyapám elkezdett dolgozni Szénásynál, azt mondta neki a főnöke, válasszon egy ceruzát, amivel a megrendeléseket fogja írni. Ez az a ceruza. Mindig kint volt a műhelyben az esztergapolcon. Már akkor is nagyon tetszett az elefántorrcsíptetője, valamiért elvarázsolt

– vallja be mosolyogva. Nagyapja mindig azt mondta, „na, majd ha meghalok, úgyis a tiéd lesz”. Ma már ez a ceruza az ő polcán fekszik, talán a gyermekei is hasonlóképpen tekintenek rá, mint anno jómaga.

Kovács Zoltán az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére készített tolla. Fotó: Kurucz Árpád

Borítókép: Kovács Zoltán töltőtolljavító és -készítő március 15-ére is ötlettel állt elő (Fotó: Kurucz Árpád)