Jakarta? Oda aztán nem megy turista, hagyd az egészet a fenébe. Bali? Az igen, az Istenek szigete, ahol tort ül a tömegturizmus, de azért menjél, mert jó a kaja, jó a tenger. Hogy kissé szemetes? Istenem, valamit valamiért. Karimunjawa? Na, erről még semmit sem hallottam. Indonézia? Csoda lesz, meglátod.
(Fotó: Lantos Gábor)
Indonézia: a világ talán legkétarcúbb országa
Nagyjából így zajlottak a budapesti párbeszédek indonéziai utazásom előtt. Megmaradtak a közhely szintjén. De ha azt mondom, soha nem jutottunk el Karimunjawára, ha azt írom, hogy Indonézia ma már WhatsApp-ország lett, s ha hozzáteszem, hogy az ezerszer elparentált Jakartában is vannak érdekességek, akkor talán érdemes tovább olvasni a dolgot.
Eredetileg tényleg Karimunjawára készültünk.
Ez a pici sziget Indonézia egyik olyan gyöngyszeme, ahol komolyan próbálják venni a küzdelmet a világot egyre jobban elárasztó műanyag szeméttenger ellen.
Ez a harc meglehetősen egyoldalú, de a helyiek pénzzel mindent megoldanak – legalábbis ezt gondolják. Máskülönben miért szednének be naponta és személyenként – indonéz és nem indonéz szemmel is nézve – nagyon magas adót (ők belépődíjnak nevezik) azoktól, akik megérkeznek ide.
A ramadán dermedt nappalai
Karimunjawán bezárták a repülőteret, így a sziget jelenleg csak hajóval közelíthető meg. Ezek a hajók Jepara városából indulnak el minden nap. Már Jepara megközelítése is felért egy kisebb kihívással. Az indonéz fővárosig, Jakartáig egy átszállással (Isztambul) simán eljutottunk. Onnan Semarang városába kellett továbbrepülni. A következő kihívást a pénzváltás jelentette, de az az ember, aki autóval Semarang és Jepara között fuvarozott bennünket, ezt is megoldotta. Vasárnap ide, ramadán oda, megtaláltuk Semarang egyik pénzváltóját.
(Fotó: SONNY TUMBELAKA / AFP)
Amikor a váltóban ülő nő a kezembe nyomott egy vastag borítékot, tudtam, mostantól minden nullára alaposan oda kell figyelni. Az országban a 100 ezer indonéz rúpiás a legnagyobb címlet, amely 2100 forintot ér. Első látásra mindennek horrorisztikusan magas az ára, holott arról van szó, hogy
az indonéz pénz jelenleg nem a legerősebb valuta a világon.
Ezt a helyiek is tudják, ezért ha azt látjuk, hogy valamire 100 egységet írtak ki, az valójában 100 ezer rúpiába kerül. Simán elhagyhatnának két vagy három nullát, simán bevezethetnének új valutarendszert, nem teszik. Jól van az úgy – mondaná a művelt magyar ember.
Működik a látszólag működésképtelen rendszer
A Semarang és Jepara közötti autóúton – amely annak ellenére tartott közel 150 percet, hogy a távolság mindössze 79 km volt – már ízelítőt kaptunk a Föld legsűrűbben lakott szigetének mindennapjairól. Ahogy elhagytuk Semarangot, látszólag a káosszal keveredett irgalmatlan szegénység képe tárult elénk. Ebben az volt a különös, hogy ez a rendszer mégis működött. Az út mentén lévő árusok valahogyan mégis eladtak valamit a teljesen haszontalan portékájukból, máskülönben minek mentek volna oda? Azok a közösségi közlekedésben résztvevő járművek, amelyekre ránézve is elfogta az embert a harctéri idegesség, különös módon mégis gurultak, mi több, utasokat szállítottak. Jáva területe 126 ezer négyzetkilométer, itt 150 millió ember él. Ezt kimondani is elképesztő, főleg úgy, hogy a Föld 13. legnagyobb szigetéről beszélünk.
(Fotó: JOHANNES P. CHRISTO / ANADOLU AGENCY)
Március vége volt, a ramadán időszaka. Mivel Jáván a lakosság kilencven százaléka muzulmán vallású, ez számukra különös jelentőséggel bírt. Amikor az éjszaka közepén, hajnali 3-kor a jeparai hotel közelében lévő két müezzin énekelni kezdett, gondolkodóba estem. Az imára hívó énekszó nem öncélúan csendült fel: a napkelte után a ramadán időszaka alatt Jáva hibernált állapotba kerül.
Nem indult el a hajó, mert így döntött a kapitány
Órákkal később, a jeparai kikötőben több száz ember társaságában próbáltam hozzájutni ahhoz a hajójegyhez, amelyet már régen megrendeltem, régen kifizettem, de a voucher önmagában itt semmit sem ért. A jegyet ki kellett váltani. A küzdelem reménytelennek látszott. Egy spanyol házaspáron kívül csak helyi embereket láttam,
a szél egyre erősebben fújt, a tenger hullámai is mintha csak nőttek volna.
Másfél órán át küzdöttünk a pénztár előtt, majd, amikor kezünkbe nyomták a jegyeket, közölték, hogy a hajó nem indul el. Miért nem? Mert erős a szél. Mikor megy a hajó? Azt ők nem tudhatják, talán másnap. Hogy fogjuk ezt megtudni? Majd küldenek üzenetet? Mit csináljunk most? Amit akarunk. Mi lesz, ha a visszafelé úton sem jön a hajó? Akkor Karimunjawán ragadunk. De ha lekéssük az összes hazafelé tartó repülőnket? Az őket nem vigasztalja. Hogy fér fel ez a tömeg és a másnapi hajóra is jegyet váltó több száz ember ugyanarra a teknőre? Azzal mi ne foglalkozzunk.
Nem lehetett mit tenni, újra kellett mindent tervezni. Azzal még nem lett volna baj, ha egy napot Jeparában kell tölteni, azzal viszont igen, ha a visszaúton mindent elbukunk. Nem sokkal később már Semarang felé döcögtünk, ha fájó szívvel is, de elengedtük Karimunjawát. Egyszersmind nem kevés tapasztalatot szereztünk abból, hogy működnek a dolgok Indonéziában. Mivel a csendes-óceáni Tűzgyűrű mentén fekvő országban a belföldi légi közlekedés akkor is meghökkentően olcsó, ha az ember azonnal el akar repülni, Bali felé vettük az irányt. Eredetileg nem ide akartunk jönni, de a sors másképp rendelkezett.
Megérkezés oda, ahová nem akartunk megérkezni
Bali. Írtam már, hogy az Istenek szigete. A közösségi média utazással foglalkozó posztjait bújva hosszú idő óta tudom, hogy ez a többségében hinduk által lakott, Békés vármegye nagyságú sziget különös misztikummal bír a magyarok körében is. Aki nem volt még ott, Balira vágyik. Aki járt már Balin, vissza akar menni. Ezt a következtetést lehetett levonni a posztokból és a kommentekből. Gyaníthatóan a világ más országaiban is így vélekedhetnek,
máskülönben aligha zabálta volna fel Balit a tömegturizmus.
Persze ahhoz, hogy valaki elinduljon Balira, ma már elég egy szépen filterezett, a mesterséges intelligencia által kicsit megformázott fotó, amelyen az Indiai-óceán olyan kék, mint sehol máshol a világon, amelyen a fövenyen elterülő fehér homok elvakítja (éles)látásunkat.
(Fotó: SONNY TUMBELAKA / AFP)
Bali szigetén több mint négymillió ember él, ehhez adjuk még hozzá azt az évi nyolcmilliót, aki ide utazik. Rettenetes számok ezek, s ez akkor is így van, ha Indonézia legnépszerűbb turisztikai célpontjáról beszélünk. Az autózás itt is új értelmet nyer. A denpasari repülőtér és a szálloda közti 79 kilométeres távot három és fél óra alatt gyűrtük le. Hogy miért? Többek között Indonézia „nemzeti állatai”, a motorok miatt.
A kocsiban ülve néha a szememet eltakarva vártam, hogy a következő pillanatban halottak hevernek az úton,
amikor a sofőr az előtte egymás mellett haladó négy motort előzte meg a záróvonal átlépésével úgy, hogy közben szemből is jött egy autó és két motor. Ám ez a KRESZ-mentes rendszer is működik valahogy.
Az Istenek szigete fuldoklik a szemétben
Szívszorító volt látni, hogy Balit mennyire ellepte a szemét. Ennek okát csak részben lehet a tömegturizmusban keresni. Sajnos, a helyiek is gondolat-nélkülözésben élve dobálnak el mindent, amire nincs szükségük. Helyben élő gardírozónk mesélte, hogy régen a háztartási szemetet banánlevélbe csomagolva helyezték el, mert azt mondták nekik, hogy így nem tesznek kárt a természetben. Mára azonban már nincs kedvük a műanyag palackokat a zöld levelekbe csomagolni (meg aztán minek is tennék), így nőnek egyre nagyobbra és nagyobbra a szeméthegyek a világ egyik legszebb szigetén. Edukáció kellene, de rögvest, vannak is erre kezdeményezések, meg akadnak olyan önkéntesek, akik
olykor-olykor meghirdetik a „Szedjünk Balin szemetet” akciót.
Miközben munkájuk és elhivatottságuk elismerésre méltó, a hatékonyságuk olyan, mintha valaki kiskanállal hordaná ki az Indiai-óceán vizét. Ahhoz, hogy Bali szemétmentes legyen, nagyjából ötmillió embernek kellene egyszerre heteken át dolgoznia. De az eredmény így is kétséges lenne, mert a dagály által az óceánból a partra vetett műanyag mennyisége hetente éri el az elborzasztó mennyiséget. Tényleg döbbenetes volt, amikor ott-tartózkodásunk alatt az egyik legszebb strandot, a Kuta Beachet lepte el kétfelől a szemét. Egy heves esőzés a hegyi falvakból lehordott műanyagokból szőtt szemétszőnyeget, az óceán meg magából okádta ki a „tudatos” utazó által a tengerbe dobált palackokat.
A gyíkok a csend napján is csettegnek
Vannak persze olyan helyek Balin, ahol már felismerték, hogy ez így nem mehet tovább. Ezek többnyire magánszállások, kisebb hotelek, ahol egész nap rendelkezésre áll a takarító személyzet. A március végi, 28 fokos Indiai-óceán hatalmas hullámait tisztelve lehetett elmerülni a langymeleg sós vízben. Egy helyi főzőtanfolyamon próbáltuk elsajátítani a tényleg mennyei ízek titkait, de betekintést kaptunk a kókuszpálmák hasznosításába is.
Nem lepődtünk meg, ha a kertben egy varánusz társaságában töltöttük az időt,
és akkor sem, ha a szobában meghallottuk a falon mászó vagy rejtőzködő gyíkok csettegő hangját. Az egynapos kirándulások csábítóak, de azt is figyelembe kellett venni, hogy a 12-14 órás program fele az autós zötyögés. Ezt csak azért írom ide, hogy legyen lehetőség átgondolni, merre érdemes elindulni, s merre nem. Ami pedig a helyi (balinéz, illetve lomi-lomi) masszázsokat illeti, arra szavaim sincsenek. Ugyan megpróbálhatnám szavakba önteni, hogy mit érez az ember, de képtelenség. Aki egyszer elvetődik Balira, ezt semmiképpen se hagyja ki.
Már az érkezéskor tudtuk, hogy Balin átélhetjük a csend napját. Ez a balinéz új év első napja, amikor tényleg minden elcsendesedik. Felfoghatatlan, de erre a 24 órára még a nemzetközi repülőteret is bezárták, azaz ekkor egyetlen repülő sem érkezett vagy száll fel a szigetről. Ilyenkor sem az itt élők, sem a turisták nem hagyhatják el otthonaikat, illetve a szállodákat. Az utakról eltűnnek a járművek.
Mert ez az a nap, amikor mindenkinek el kell mélyülnie saját lelkében.
Az itt élő emberek végtelenségig tisztelettudóak a turistákkal szemben. Nincs olyan kérés, nem létezik olyan kérdés, amire ne adnának azonnal választ vagy ne loholnának a megoldás után. A kulcs ebben az esetben a WhatsApp nevű, okostelefonra tölthető alkalmazás, amely az indonéziai kapcsolattartás első számú formája. Elég csak bepötyögni a kérdést, perceken belül érkezik a válasz. Nem véletlenül nevezik egyre többen Indonéziát WhatsApp-országnak.
Jakarta: tényleg kihagyható a 12 milliós gigaváros
Utazásunk utolsó két napját Jakartában töltöttük. Már csak azért is, mert szerettük volna meglátogatni az állatkertet. Előbb azonban a régi óvárosban próbáltunk sétálni, ahol itt-ott még felfedezhető volt a holland gyarmati uralom építészeti hatása. Kota Tua – ez a jakartai óváros neve, ahol tényleg látható a holland befolyás, meg egy csomó múzeum. A járdákon és tereken folyamatosan hullámzó tömeg csak kisebb mértékben nehezítette meg a mozgást, sokkal inkább a tántorító trópusi meleg és párás levegő volt az, amely legyőzött bennünket. Ami pedig az állatkertet illeti: akadnak ennél a világon szebb és nagyobb parkok is, de olyan, amelynek közepén a fűre heveredve több ezren költik el ebédjüket, aligha.
Már a bejáratnál szembesülhettünk, hogy az állatok mellett a nemzeti állatok (azaz a motorok) vették át az uralmat,
mert ilyen kis helyen ennyi motort egyszerre még sehol sem láttam. Furcsa volt az is, hogy a kert egyes részeire autóval is be lehetett hajtani. Egyébiránt a zsiráf itt is csak zsiráf és az elefánt is trombitál, ha úgy hozza úri kedve.
(Fotó: Lantos Gábor)
Az utolsó – amúgy be nem tervezett – masszázs után már a jakartai repülőtérre robogott velünk az Uber helyett Grabnak nevezett autó. Fájó szívvel hagytuk el Indonéziát, a világ egyik legellentmondásosabb, ugyanakkor legszebb országát. Csak reménykedni lehet abban, hogy az ott élők hamarosan rájönnek: a pillanatnyi bevétel, a szemük előtt vibráló dollárjelek helyett érdemes lenne hosszabb távon is kezdeni valamit a tömegturizmussal. Máskülönben gyorsan el fog jönni az az idő, amikor ez a kétarcú WhatsApp-ország már nem tud a XXI. század kihívásaival megbirkózni. Kár lenne érte, nagyon.
