Indonézia: a WhatsApp-ország, ahol Bali még mindig megbabonáz

Indonézia, ezen belül Bali szigete ma a világ egyik legnépszerűbb turisztikai célpontja. A repülőtereken a szinte egymás futóművét taposó óriásgépek megállás nélkül öntik ki magukból a turistákat. Ott voltunk, ahol egy ország nemzeti állata a motorkerékpár, s ahol a varánuszoktól sem kell félni. Indonézia oda is elvitt, ahová eredetileg el sem akartunk menni.

A fekete homokos tengerpart Bali szigetén az Indiai-óceánnal Fotó: Lantos Gábor

Működik a látszólag működésképtelen rendszer

A Semarang és Jepara közötti autóúton – amely annak ellenére tartott közel 150 percet, hogy a távolság mindössze 79 km volt – már ízelítőt kaptunk a Föld legsűrűbben lakott szigetének mindennapjairól. Ahogy elhagytuk Semarangot, látszólag a káosszal keveredett irgalmatlan szegénység képe tárult elénk. Ebben az volt a különös, hogy ez a rendszer mégis működött. Az út mentén lévő árusok valahogyan mégis eladtak valamit a teljesen haszontalan portékájukból, máskülönben minek mentek volna oda? Azok a közösségi közlekedésben résztvevő járművek, amelyekre ránézve is elfogta az embert a harctéri idegesség, különös módon mégis gurultak, mi több, utasokat szállítottak. Jáva területe 126 ezer négyzetkilométer, itt 150 millió ember él. Ezt kimondani is elképesztő, főleg úgy, hogy a Föld 13. legnagyobb szigetéről beszélünk.

Indonézia nemzeti állata, a motor
(Fotó: JOHANNES P. CHRISTO / ANADOLU AGENCY)

Március vége volt, a ramadán időszaka. Mivel Jáván a lakosság kilencven százaléka muzulmán vallású, ez számukra különös jelentőséggel bírt. Amikor az éjszaka közepén, hajnali 3-kor a jeparai hotel közelében lévő két müezzin énekelni kezdett, gondolkodóba estem. Az imára hívó énekszó nem öncélúan csendült fel: a napkelte után a ramadán időszaka alatt Jáva hibernált állapotba kerül. 

Nem indult el a hajó, mert így döntött a kapitány

Órákkal később, a jeparai kikötőben több száz ember társaságában próbáltam hozzájutni ahhoz a hajójegyhez, amelyet már régen megrendeltem, régen kifizettem, de a voucher önmagában itt semmit sem ért. A jegyet ki kellett váltani. A küzdelem reménytelennek látszott. Egy spanyol házaspáron kívül csak helyi embereket láttam, 

a szél egyre erősebben fújt, a tenger hullámai is mintha csak nőttek volna.

Másfél órán át küzdöttünk a pénztár előtt, majd, amikor kezünkbe nyomták a jegyeket, közölték, hogy a hajó nem indul el. Miért nem? Mert erős a szél. Mikor megy a hajó? Azt ők nem tudhatják, talán másnap. Hogy fogjuk ezt megtudni? Majd küldenek üzenetet? Mit csináljunk most? Amit akarunk. Mi lesz, ha a visszafelé úton sem jön a hajó? Akkor Karimunjawán ragadunk. De ha lekéssük az összes hazafelé tartó repülőnket? Az őket nem vigasztalja. Hogy fér fel ez a tömeg és a másnapi hajóra is jegyet váltó több száz ember ugyanarra a teknőre? Azzal mi ne foglalkozzunk.

Nem lehetett mit tenni, újra kellett mindent tervezni. Azzal még nem lett volna baj, ha egy napot Jeparában kell tölteni, azzal viszont igen, ha a visszaúton mindent elbukunk. Nem sokkal később már Semarang felé döcögtünk, ha fájó szívvel is, de elengedtük Karimunjawát. Egyszersmind nem kevés tapasztalatot szereztünk abból, hogy működnek a dolgok Indonéziában. Mivel a csendes-óceáni Tűzgyűrű mentén fekvő országban a belföldi légi közlekedés akkor is meghökkentően olcsó, ha az ember azonnal el akar repülni, Bali felé vettük az irányt. Eredetileg nem ide akartunk jönni, de a sors másképp rendelkezett.

Megérkezés oda, ahová nem akartunk megérkezni

Bali. Írtam már, hogy az Istenek szigete. A közösségi média utazással foglalkozó posztjait bújva hosszú idő óta tudom, hogy ez a többségében hinduk által lakott, Békés vármegye nagyságú sziget különös misztikummal bír a magyarok körében is. Aki nem volt még ott, Balira vágyik. Aki járt már Balin, vissza akar menni. Ezt a következtetést lehetett levonni a posztokból és a kommentekből. Gyaníthatóan a világ más országaiban is így vélekedhetnek, 

máskülönben aligha zabálta volna fel Balit a tömegturizmus.

Persze ahhoz, hogy valaki elinduljon Balira, ma már elég egy szépen filterezett, a mesterséges intelligencia által kicsit megformázott fotó, amelyen az Indiai-óceán olyan kék, mint sehol máshol a világon, amelyen a fövenyen elterülő fehér homok elvakítja (éles)látásunkat.

Ez is a „csodálatos” Bali - Kuta Beach és a szemét találkozása
(Fotó: SONNY TUMBELAKA / AFP)

Bali szigetén több mint négymillió ember él, ehhez adjuk még hozzá azt az évi nyolcmilliót, aki ide utazik. Rettenetes számok ezek, s ez akkor is így van, ha Indonézia legnépszerűbb turisztikai célpontjáról beszélünk. Az autózás itt is új értelmet nyer. A denpasari repülőtér és a szálloda közti 79 kilométeres távot három és fél óra alatt gyűrtük le. Hogy miért? Többek között Indonézia „nemzeti állatai”, a motorok miatt. 

A kocsiban ülve néha a szememet eltakarva vártam, hogy a következő pillanatban halottak hevernek az úton,

amikor a sofőr az előtte egymás mellett haladó négy motort előzte meg a záróvonal átlépésével úgy, hogy közben szemből is jött egy autó és két motor. Ám ez a KRESZ-mentes rendszer is működik valahogy.

Az Istenek szigete fuldoklik a szemétben

Szívszorító volt látni, hogy Balit mennyire ellepte a szemét. Ennek okát csak részben lehet a tömegturizmusban keresni. Sajnos, a helyiek is gondolat-nélkülözésben élve dobálnak el mindent, amire nincs szükségük. Helyben élő gardírozónk mesélte, hogy régen a háztartási szemetet banánlevélbe csomagolva helyezték el, mert azt mondták nekik, hogy így nem tesznek kárt a természetben. Mára azonban már nincs kedvük a műanyag palackokat a zöld levelekbe csomagolni (meg aztán minek is tennék), így nőnek egyre nagyobbra és nagyobbra a szeméthegyek a világ egyik legszebb szigetén. Edukáció kellene, de rögvest, vannak is erre kezdeményezések, meg akadnak olyan önkéntesek, akik 

olykor-olykor meghirdetik a „Szedjünk Balin szemetet” akciót.

Miközben munkájuk és elhivatottságuk elismerésre méltó, a hatékonyságuk olyan, mintha valaki kiskanállal hordaná ki az Indiai-óceán vizét. Ahhoz, hogy Bali szemétmentes legyen, nagyjából ötmillió embernek kellene egyszerre heteken át dolgoznia. De az eredmény így is kétséges lenne, mert a dagály által az óceánból a partra vetett műanyag mennyisége hetente éri el az elborzasztó mennyiséget. Tényleg döbbenetes volt, amikor ott-tartózkodásunk alatt az egyik legszebb strandot, a Kuta Beachet lepte el kétfelől a szemét. Egy heves esőzés a hegyi falvakból lehordott műanyagokból szőtt szemétszőnyeget, az óceán meg magából okádta ki a „tudatos” utazó által a tengerbe dobált palackokat.

A gyíkok a csend napján is csettegnek

Vannak persze olyan helyek Balin, ahol már felismerték, hogy ez így nem mehet tovább. Ezek többnyire magánszállások, kisebb hotelek, ahol egész nap rendelkezésre áll a takarító személyzet. A március végi, 28 fokos Indiai-óceán hatalmas hullámait tisztelve lehetett elmerülni a langymeleg sós vízben. Egy helyi főzőtanfolyamon próbáltuk elsajátítani a tényleg mennyei ízek titkait, de betekintést kaptunk a kókuszpálmák hasznosításába is. 

Nem lepődtünk meg, ha a kertben egy varánusz társaságában töltöttük az időt,

és akkor sem, ha a szobában meghallottuk a falon mászó vagy rejtőzködő gyíkok csettegő hangját. Az egynapos kirándulások csábítóak, de azt is figyelembe kellett venni, hogy a 12-14 órás program fele az autós zötyögés. Ezt csak azért írom ide, hogy legyen lehetőség átgondolni, merre érdemes elindulni, s merre nem. Ami pedig a helyi (balinéz, illetve lomi-lomi) masszázsokat illeti, arra szavaim sincsenek. Ugyan megpróbálhatnám szavakba önteni, hogy mit érez az ember, de képtelenség. Aki egyszer elvetődik Balira, ezt semmiképpen se hagyja ki. 

Fotó: Lantos Gábor

Már az érkezéskor tudtuk, hogy Balin átélhetjük a csend napját. Ez a balinéz új év első napja, amikor tényleg minden elcsendesedik. Felfoghatatlan, de erre a 24 órára még a nemzetközi repülőteret is bezárták, azaz ekkor egyetlen repülő sem érkezett vagy száll fel a szigetről. Ilyenkor sem az itt élők, sem a turisták nem hagyhatják el otthonaikat, illetve a szállodákat. Az utakról eltűnnek a járművek. 

Mert ez az a nap, amikor mindenkinek el kell mélyülnie saját lelkében.

Az itt élő emberek végtelenségig tisztelettudóak a turistákkal szemben. Nincs olyan kérés, nem létezik olyan kérdés, amire ne adnának azonnal választ vagy ne loholnának a megoldás után. A kulcs ebben az esetben a WhatsApp nevű, okostelefonra tölthető alkalmazás, amely az indonéziai kapcsolattartás első számú formája. Elég csak bepötyögni a kérdést, perceken belül érkezik a válasz. Nem véletlenül nevezik egyre többen Indonéziát WhatsApp-országnak. 

Jakarta: tényleg kihagyható a 12 milliós gigaváros

Utazásunk utolsó két napját Jakartában töltöttük. Már csak azért is, mert szerettük volna meglátogatni az állatkertet. Előbb azonban a régi óvárosban próbáltunk sétálni, ahol itt-ott még felfedezhető volt a holland gyarmati uralom építészeti hatása. Kota Tua – ez a jakartai óváros neve, ahol tényleg látható a holland befolyás, meg egy csomó múzeum. A járdákon és tereken folyamatosan hullámzó tömeg csak kisebb mértékben nehezítette meg a mozgást, sokkal inkább a tántorító trópusi meleg és párás levegő volt az, amely legyőzött bennünket. Ami pedig az állatkertet illeti: akadnak ennél a világon szebb és nagyobb parkok is, de olyan, amelynek közepén a fűre heveredve több ezren költik el ebédjüket, aligha. 

Már a bejáratnál szembesülhettünk, hogy az állatok mellett a nemzeti állatok (azaz a motorok) vették át az uralmat, 

mert ilyen kis helyen ennyi motort egyszerre még sehol sem láttam. Furcsa volt az is, hogy a kert egyes részeire autóval is be lehetett hajtani. Egyébiránt a zsiráf itt is csak zsiráf és az elefánt is trombitál, ha úgy hozza úri kedve.

Motorok állnak sorba a jakartai állatkert előtt
(Fotó: Lantos Gábor)

Az utolsó – amúgy be nem tervezett – masszázs után már a jakartai repülőtérre robogott velünk az Uber helyett Grabnak nevezett autó. Fájó szívvel hagytuk el Indonéziát, a világ egyik legellentmondásosabb, ugyanakkor legszebb országát. Csak reménykedni lehet abban, hogy az ott élők hamarosan rájönnek: a pillanatnyi bevétel, a szemük előtt vibráló dollárjelek helyett érdemes lenne hosszabb távon is kezdeni valamit a tömegturizmussal. Máskülönben gyorsan el fog jönni az az idő, amikor ez a kétarcú WhatsApp-ország már nem tud a XXI. század kihívásaival megbirkózni. Kár lenne érte, nagyon.