Cserzett arcú ember, ecsettel a kezében. Mellette asszonya másik pemzlivel. Köveket festenek az út mentén, a fejük felett Togo zászlóját tépi a szél. Egy faluval odébb a kép hasonlatos, itt az ausztrál lobogó próbál ellenállni a lassan viharrá dagadó légáramlatoknak. Festő, szemetet szedő emberek mindenütt. Mintha valaki kiadta volna a parancsot: egy egész országot kell azonnal kitakarítani. A nép pedig engedelmesen tódul ki az utakra, csinál rendet, csinosít, miközben büszkén mosolyog az utazó kamerájába. Ez Szamoa.

Fotó: Lantos Gábor
Szamoa: meghökkentő fogadtatás a világ végén
Meghökkentővé váló fogadtatás ez egy megállóval a világ vége előtt. Óceániában vagyunk, közelebbről Polinéziában, még közelebbről Szamoán. Az igazin, nem Amerikai-Szamoán – tudniillik errefelé ilyen is van. Ez itt Upolu szigetének déli része, ahol a madár a nyakát nyújtva rohan át az autók előtt, s ahová bármikor megérkezhet az uralkodó, III. Károly, brit király. Nem vicc ez, sőt, országos bonyodalom, mi több botrány, mert az újság (az itteni egyetlen) megírta: micsoda skandalum, hogy
az idős királynak nem jó az amúgy tényleg lepukkant Sheraton Hotel, ezért új rezidenciát építenek neki arra a három napra, amikor az udvartartásával valóban megérkezik a világ e távoli szegletébe.
Nem nyaralni jön, dolga lesz, meg kell nyitnia a Brit Nemzetközösség esedékes kongresszusát. Neki ez fontos feladat, a világért sem hagyná ki. Ezért hát a riadalom, az izgalom, az országcsinosítás. Ezért látom Togo, Kanada vagy éppen Új-Zéland zászlóját.
Két kis teknős
De nem csak ezért fogott el különös érzés. Szamoa (az igazi és nem az amerikaiak által felügyelt) visszavitt egy olyan világba, amelyből egyre kevesebb van a bolygón. Ez nem a főváros, Apia világa, arról kevesebb szót érdemes írni, ámbátor a település közepén magasodó óratorony figyelemre méltó. Ha elhagyjuk a várost, a régmúlt, a falusi polinéz élet egy-egy darabkája bukkan fel. Ha észak-dél irányban átszeljük a szigetet, megérkezünk a déli partra, az óceán felé és fölé hajoló pálmafák birodalmába. Ahol a falusi strandokat helyi erős emberek vigyázzák,
testüket reggel elnyújtva a homokpadra épített falé, azaz helyi, pavilonra hasonlító faépület deszkáján, hogy délutánig meg se moccanjanak.
Az alvó smasszerek csak akkor mutatnak némi érdeklődést, ha autó fékez a föveny mellett. Pénzt remélve nyomják el ásításukat, markukat nyújtják, hogy beszedjék a fürdőpénzt. Egyebekben nem csinálnak sokat. A közértes (mert itt még ilyen is van), reggel nyitja, este zárja kisboltját. Bent szinte semmi egészséges, rengeteg a kóla meg a csipsz, akinek ez nem jó, vehet konzervspagettit. Bologna, ezt írták rá, de ez 20 dekás étel sosem látta Olaszországot. A családok reggel és este is egymás faléiban üldögélnek, esznek és énekelnek, mintha nem lenne holnap vagy ma, mintha a tegnapi nap kis lapját is letépte volna már a szél a falon függő naptárról.