„Ki kell bontani a zászlót! A zászlót, melyre nincs felírva más egyéb semmi, csupán a magyar érdek. Valljunk szint és sorakozzunk. Álljunk készen a nyílt csatára, melyben egyedül nyerheti meg alkotmányos párt a többséget alkotmányos országban.” E felszólítással fejeződik be az az 1874 végén, Pesten megjelent könyv, melynek szerzőjét hivatali főnöke, a honvédelmi miniszter, a hozzá hasonlóan Krassó vármegyéből származó keresztesi Szende Béla haladéktalanul felfüggesztette és fegyelmi úton elbocsátotta az elnöki osztály titkáraként betöltött állásából. Mi volt a vétke a harmincadik évében járó köztisztviselőnek? Már röpirata címe is provokáció volt: Magyar conservativ politika – s még inkább az a benne kifejtett, a liberális korszellemmel és a korabeli politikai fősodorral szembemenő konzervatív ideológia és pártprogram.
De Asbóth János főbenjáró bűne az volt, hogy művében megtámadta gróf Andrássy Gyulát, mert „a bajok okozóját, a haza sülyedésére vezetett rendszer teremtőjét és lelkét” benne látta, és meg volt győződve, hogy „azon varázs megtörése nélkül, melyet személye felfelé és lefelé gyakorolt, bajaink orvosoltatni nem fognak soha”.
Igaz, Andrássy 1871 végétől már nem volt magyar miniszterelnök, így Asbóth érvelése szerint ő magyar köztisztviselőként nem állt fegyelmi s függelmi viszonyban vele, de tény és való, hogy a kiegyezés nagy művében Deák Ferenc és Lónyay Menyhért mellett „csendestársként” részt vevő „bohém zseni” az Osztrák–Magyar Monarchia közös külügyminiszereként – ami az uralkodó után a második legmagasabb állami rang, illetve hatalmi pozíció volt – óriási tekintélynek és tiszteletnek örvendett. A Pesti Napló – ahol az ifjú Asbóth az egyik példaképének tartott Kemény Zsigmond mellett kezdte hírlapírói pályáját 1867-ben – így értékelte korábbi munkatársa könyvét: „Ez egy fiatal publicista szellemdús műve, melynek azonban kiindulási pontja hamis, következtetései tévesek, s hogy oly nagy zajt kelt, azt nem positiv javaslatai, hanem főleg pasquilszerű tartalmának köszönheti, gúnyolván gróf Andrássyban azt a férfiút, kinek politikája ez idő szerint, mint látszik, a kormányra törekvő némely államférfiak s ezek híveinek útjában áll.”
A Magyar conservativ politikát a liberális fősodor részéről heves, nemegyszer gúnyos bírálat fogadta, s még az Asbóthnál egy évvel idősebb Arany László, A délibábok hőse hírneves írója szerint is csak egy, a politika mezejére tévedt, így irányt vesztett fiatalember tévedező kalandozásáról volt szó. (Igaz, Hűbele Balázsnak azért nem nevezte nemzedéktársát.) Talán a legszigorúbb – s nagyrészt igazságtalan – kritikát az Asbóthnál két évvel fiatalabb Mikszáth Kálmán fogalmazta meg róla 1878-os karcolatában a Budapesti Napilapban: „Különös ember! Megírta a magyar konzervatív politikát, mellyel felébresztette a konzervatív pártot, s alig egy évre rá elölte az Ébredést. Írt egy komoly politikai tanulmányt, amibe belevágta a Grünwald munkáját. És a lapok nem szidták meg ezért Grünwaldot, a forrást. Később egy másik könyvet hozott létre Irodalmi és politikai arcképek címe alatt, amibe a saját korábbi dolgozatait ollózta be. S csodálatos, ekkor a lapok mégis összeszidták Asbóthot, a forrást. Ez a következetlenség annyira elbúsította, hogy azóta minden válogatás nélkül ollóz. Még táviratokat is! De én istenem, ha ma már olyan világot élünk, hogy jóhangzású irodalmi nevet lehet szerezni egy ollóval! Miért ne tenné Asbóth is?”
Szendrei László írja az Asbóth János Magyar conservativ politika című munkájának kialakulási közege és sajtóvisszhangja című, 2005-ös tanulmányában: elgondolkoztató Arany László ama észrevétele is, mely szerint Asbóth egy a priori magának felállított tételt igyekezett bebizonyítani. Ezért vett át „fűtől-fától minden eszmét”, ami beleillett az alapötlete irányvonalába, s ezzel meg lehet magyarázni a Magyar conservativ politika elkészültének rövid intervallumát (a mű alig néhány hét alatt íródott). A Pesti Napló cikkírója pedig úgy vélte, hogy némi – antológiai és politikai – haszna mégis volt a műnek. Az antológiai hasznot Mill, Tocqueville, Buckle népszerűsítése, Széchenyi, Dessewffy műveinek kivonatos ismertetése jelentette, politikai haszonként pedig azt könyvelte el, hogy „megkopogtatja a Deák-párt önérzetét, és fölkeltheti egy oly lethargiából, amelyben dicső múltjának érzetével együtt elutasíthatatlan és kizárólagos jelen missiójának tudatát is elmeríteni készült”.
Az utókor azonban jóval méltányosabban – és reálisabban – ítélte meg Asbóth és legnagyobb hatású műve jelentőségét.
Balla Antal szabadelvű újságíró, történész a liberalizmus történelméről, gazdasági és politikai tanításairól 1926-ban Budapesten megjelent átfogó művében a magyar konzervatívok legnagyobb képzettségű publicistájának minősítette őt, akinek 1875-ös könyvében megfogalmazott kifogásai a „közéleti rothadás ellen egészen helytállók”, csak az, amit szidott, Balla szerint „nem a liberalizmus, hanem a központosító és mindent államosító hazug szabadelvűség”. Érdekes, hogy a nagy konzervatív történetíró, Szekfű Gyula Három nemzedék című, 1920-ban megjelent könyvében csak kétszer idézte (jegyzetben) „keserű elődjét”, akinek írásai pedig (bevallottan) sok vonatkozásban hatottak korszakos művének szemléletére és megállapításaira. Még könyvének címét is Asbóthtól „kölcsönözte” – az eredetileg Három korszak címen 1873-ban megjelent, de a későbbi kiadásokban Három nemzedék címen szereplő írásától. Szekfű nagy szellemi ellenfele, Németh László pedig 1932-ben jó érzékkel sorolta Asbóthot a Nyugat elődei közé, akinek eszméit érdemes feleleveníteni, mert „éleslátása sokszor megdöbbentő, problémái kevés változással ma is élnek”.
De miért szúrta a szemét annyira a liberális kortársaknak a Magyar conservativ politika? Az egyik ok alighanem a népszerűsége volt, ugyanis a könyv első kiadása néhány nap alatt elfogyott, és 1875-ben még a második, sőt a harmadik kiadására is volt igény, kereslet. A fő ok azonban nyilvánvalóan a vitairat meghökkentő, kihívó, illetve alternatívaállító tartalma. Asbóth művének fő eleme ugyanis a liberalizmus elleni ádáz fellépés volt. Egyrészt megkísérelte megvilágítani Magyarország „bomló állapotának” kiváltó okait („Magyarország a szabadelvűek vezetése alatt. 1825-től Világosig” és „Az Andrássy-korszak” című fejezet), másrészt igyekezett megtalálni a lehetséges tradíciót („A conservativ áramlat” és „A conservativok küzdelme az alkotmányért” című fejezet), harmadrészt megjelölte a megalakítandó Konzervatív Párt vezérét (báró Sennyey Pál, aki mindegyik fejezetben szerepelt), végül pedig megírta a konzervatív alternatíva programját (a „Magyar conservativ politika” című fejezet).
Asbóth kiindulási pontja az volt, hogy „azon bukott politika után, mely Magyarországot majd minden tekintetben bomló állapotában hagyta reánk, a desorganisatió és a dissolutió politikája után: szükség van a conservatió és consolidatió politikájára, (…) itt az idő nem azt kérdeni, mit kíván a doctrina, mit a theoria, mit a sablon-liberalismus? hanem kérdeni és döntőnek tekinteni: mit kíván a magyar érdek?”. Amellett érvelt, hogy a nemzeti hanyatlást megállítani, az 1870-es évek első felében elmélyült gazdasági, pénzügyi és politikai válságot megoldani, a jólét, a szabadság és a haladás „megizmosodását” elérni csak úgy lehetséges, ha minden más érdeket és szempontot (!) a magyar állam conservatiójának és megerősítésének rendelünk alá. A megoldás útja tehát nem a liberalizmus – „a philosophok találmányainak legidétlenebbike” –, hanem „a haladás nagy érdekeit folyton szem előtt tartó nagyszabású, életerős és felvilágosodott conservativ politika”.
E politika központi eszméje a magyar érdek, melynek védelme és előmozdítása a konzervatív kormányzás irányelve.
Itt az idő „erős kézben összpontosítani és a nagy czélra öntudatosan, rendszeresen és egységesen vezényelni a nemzet minden erőit”, írja, hogy – gróf Dessewffy Aurél szavaival élve – „a jó rend haladása” érdekében megvalósítsuk a nagy reformokat. Ezek között a legfontosabb a közigazgatási szervezet és a vármegyerendszer gyökeres reformja, hogy a hatalom centralizálva, a munka decentralizálva legyen. Csak ez alapján kaphatunk erős kormányt, mely nem lesz törvényes erély helyett erőtlenségre vagy erőszakra utalva. Emellett fontos, hogy a magyar országgyűlés ne csak tanácskozó és panaszkodó testület, hanem tekintélyes és cselekvőképes parlament legyen, ezért Asbóth szerint át kell alakítani a képviselőházat és a felsőházat is. Úgy képzelte el, hogy felül kell vizsgálni (azaz szigorítani) az 1848-ban elfogadott választási cenzust, továbbá a dzsentriknek és az arisztokráciának a magyarság érdekében össze kell olvadni. A véderő ügyében a közös hadsereg fenntartása mellett foglalt állást, de úgy, hogy következetesen érvényesítsék a nemzeti szellemet, tehát a magyar katonákból álló területi hadtestek Magyarországon állomásozzanak (a nem magyarokból állók pedig lehetőleg Magyarországon kívül), s magyar tisztek vezetése alatt álljanak. A gazdaságpolitikában is a nemzeti szempont határozottabb érvényesítését javasolta. Azokkal értett egyet, akik önálló magyar vámpolitikát, ebben pedig a magyar ipar javára védelmet követelnek. Az államháztartást illetően rendszerváltozást és az ország viszonyainak megfelelő adórendszert javasolt.
„Lehetetlen, hogy a nemzet ne pártolja azokat, akik a hét év bűnei által bomlásnak és romlásnak indított Magyarországot consolidálni és conserválni akarják, akik erőteljes, felvilágosodott, nemzeti conservativ politika által talpra akarják állítani az Andrássy-politika által minden téren elhanyagolt és aláásott magyar érdekeket, erősíteni akarják a magyar államot és a magyar elemet” – írta patetikusan műve zárásaként Asbóth, aki erősen bízott a leendő Konzervatív Párt sikerében, amelynek eszmei alapvetését, egyben politikai programját fogalmazta meg művében, s ezt a harcot folytatta 1875 januárjától újságíróként.
A báró Sennyey Pál fémjelezte konzervatív Jobboldali Ellenzékkel szemben azonban a Szabadelvű Párt szerezte meg a parlamenti többséget, vele a kormányrudat 1875 nyarán, és majd harminc évig ki sem engedte a kezéből. Később maga Asbóth kétszer is (!) belépett a Szabadelvű Pártba, majd 1901-ben végleg elhagyta a gyakorló politikusi pályát. Életművére sokáig a feledés fátyla borult – 1945 után évtizedekig –, de 1990-től már nemcsak az irodalomtörténet, hanem a politikai eszmetörténet is számon tartja munkásságát, mely a modern magyar konzervatív értékrendszer és politikai gondolkodás egyik meghatározó, több szempontból ma is időszerű műve.
