Negyvenegy esztendő az Iron Maidennel

Kábán nézünk magunk elé. Sodortatjuk magunkat a tömeggel. Ez most tényleg megtörtént?

Fotó: Havran Zoltán

A mai fiataloknak érdemes tudniuk, hogy az úgynevezett szocialista rendszerben rockernek lenni, hosszú hajat növeszteni, szűk farmerben és bőrdzsekiben járkálni egyértelműen devianciának számított. Én magam is deviánsnak számítottam, puszta megjelenésem miatt a rendőr felírta az adataimat a Batthyány téri metrómegállóban („Ennek nem lesz foganatja, de a gyanús külsejű egyéneket felírjuk”), a középiskolában pedig a matematikatanárom a kirúgásommal fenyegetett. Először gúnyt űzött belőlem, Tasunko Vitkónak csúfolt, üzent a szüleimnek, hogy nem tartom be a házirendet. Rendszeresen kiküldött az óráról, majd érettségi előtt fél évvel megbuktatott (miután a tanítást megtagadta tőlem). Aztán a hatalmi téboly átterjedt a fizikatanárra is. Nála is ki kellett mennem. Olyan forró lett a talaj, hogy végül le kellett vágatnom a hajamat.

Ma már elképzelhetetlen az ilyesmi. De akkor ilyen volt a közeg. Aki kilógott a sorból, azt kicsinálták. Éppen ezért nem tudtuk, hogy álmodunk vagy tényleg igaz, hogy jön az Iron Maiden. És ugyan az állampárt, az MSZMP Politikai Bizottsága az 1984-es esztendő júliusában ideológiailag károsnak ítélte az angolszász zenei hatást, ez több mint nevetséges kifogás volt. Egyrészt az elvtársaknak sejtelmük sem volt arról, mi fán terem az angolszász zenei hatás. Másrészt magyarok milliói ítélték károsnak magát az MSZMP Politikai Bizottságát. Még fontosabb, hogy egy heavy metal zenekarnak nincs ideológiai besorolása. Olyan csak politikai irányzatoknak, filozófiáknak és pártoknak van. 

Ezzel szemben konkrét zenei irányzatról beszélhetünk, az 1970-es évek végén indult New Wave of British Heavy Metal mozgalom ötven esztendő elteltével is a legtehetségesebbnek, legeredetibbnek bizonyult zenészeiről. Egy olyan csapatról, amelynek hetvenéves zenészei ma is stadionokat töltenek meg. Ráadásul már nem lehetett a kiöntött vizet visszaparancsolni a csaptelepbe: a nyolcvanas években kezdtek kibújni a föld alól a maszek lemezboltok, én kettőbe is jártam a Nagykörúton. Volt egy belső udvaros maszek bolt a Marx téren is, de ott csak színes posztereket lehetett kapni.

Ezek a helyek kaput jelentettek a világra. Már szinte minden nyugati nyomású lemez kapható volt, igaz, igencsak borsos árakon. Sajnos a jugoszláv nyomású lemezek olyan minőségben szólaltak meg, mint anno Frédi és Béni távrecsegője. Ezért inkább több zsebpénzt koldultunk, és sóvárogtunk. Közben a nyugati határszélről rendszeresen jöttek be a lemezek, a „bejátszott” magnókazetták. 1983-tól kezdve aztán megkaptuk, amire szomjaztunk: Nyugat-Németországban és Angliában elindult a Metal Hammer című szaklap kiadása, ami egyből minden rocker havi étrend-kiegészítője lett. Bárki utazott Nyugatra, annak mindig hoznia kellett egy Metal Hammert. A környékbeli srácokkal összejárva adtam és cseréltem a szétolvasott példányokat.

Eltelt negyvenkét esztendő. Nem volt könnyű időszak. Dickinsonnál 2014 végén nyelvtőrákot diagnosztizáltak, de legyőzte a betegséget, és visszanyerte a régi formáját. Szintén 2014-es hír, hogy hatvanhat éves korában meghalt Paul Di’Anno, aki az első két Iron Maiden-lemezen énekelt. Időközben kivált a zenekarból a 72 éves Nicko McBrain dobos, aki egyszerűen belefáradt a folyamatos turnéélet megpróbáltatásaiba.

Most pedig az első kilenc lemez esszenciájával jubileumi turnékezdet helyszíne volt a Budapest Aréna Run For Your Lives címmel. Dickinsonon nem fog az idő: csúcsformában énekel, élvezi, mosolyog, és minden számhoz más ruhát ölt. A zenekar márkavédjegye, Eddie bőszen lóbálta a baltáját. Az igazán veretes szólók döntő része Dave Murray-ra és Adrian Smithre hárult, Jannick Gers inkább segítő személyzetként biztosított. Simon Dawson új dobos beavatási szertartása viszont fényesen bevált, egyszerűen imádta, amit és ahogyan csinált. Közhely, hogy Steve Harris basszerkirály elnyűhetetlen. A pirotechnika hőerejét még az aréna szélein is érzékelni lehetett. A digitális történetkivetítéseket és merevítéseket professzionális szinten oldották meg. 

A ráadásblokkal együtt két órát játszottak. Tizennégy dal alapból és három a ráadásban, összesen tehát tizenhét nóta. Három progresszív tétel került be a keretbe: a Powerslave, a Rime of the Ancient Mariner és a Seventh Son of a Seventh Son.

A csúcsminőségű kivetítőn még az arcizmok játékát is jól láttam. Nyoma sem volt unalomnak, közönynek vagy rideg rutinnak. Iszonyú erővel szóltak a dalok, lelkesen, pontosan, energikusan. A lejátszási lista a kezdeti, klasszikus időszakot ölelte fel. Rosszmájú kritikusok szerint az örökifjú rockerek biztosra mentek. De mi számít biztosnak? A fiatalabb korosztály inkább a későbbi, progresszívabb albumokat kedveli. Rengeteg fiatal az első albumok címeire sem emlékszik, hiszen nem élt még akkor. Én mindegyik korszakukat egyformán szeretem és hallgatom. Ezt tudnám tanácsolni másoknak is.