Hűség a hazához, szabadsághoz (+ videó)

Aligha gondolta a tizenhét éves Rákóczi Ferenc, amikor Bécsből itáliai tanulmányútra indulva 1693 áprilisában Bécsújhelyen meglátogatta nagyapja, Zrínyi Péter és nagybátyja, Frangepán Ferenc sírját és a hírhedt börtönt is, hogy nyolc év múlva őt is éppen abba a szobába zárják majd, ahonnan két ősének útja 1671. április 30-án a vérpadra vezetett. Hűtlenség és felségárulás vádja miatt őrá is kivégzés várt, s ha nem egy emberséges és jóhiszemű porosz származású kapitány a börtön parancsnoka, akkor a történelemkönyvekben ma nem olvashatnánk a Rákóczi-szabadságharcról.

Rákóczit tizennyolcadik születésnapja előtt néhány nappal nagykorúsította I. Lipót király, majd fél év múlva – már mint Sáros felvidéki vármegye beiktatott főispánja – Kölnben házasságot kötött a hessen-rheinfelsi fejedelmi házból származó, nála három évvel fiatalabb Sarolta Amália hercegkisasszonnyal. Még azon év (1694) decemberében hazatért feleségével Sáros vármegyébe, egy év alatt körbejárta észak- és északkelet-magyarországi birtokait, várait, s személyesen megtapasztalta a hódítóként viselkedő császári kapitányok, kíméletlen zsoldosok, kamarai tisztek, erőszakos adóbehajtók népnyúzó hatalmaskodását, visszaéléseit. Mégis, amikor a szegény nép végső elkeseredésében 1697 nyarán kirobbantotta Rákóczi birtokain a hegyaljai felkelést, ő elmenekült Bécsbe, hogy igazolja magát: semmi köze a kurucok Habsburg-ellenes lázadásához.

Rákóczi emlékiratainak 1739-ben, Hágában megjelent első kiadása. Forrás: Wikipédia

A következő években fokozatosan érett meg benne az elhatározás, mit kell tenni, hogy „megváltozzék a dolgok rendje”. Barátjával, gróf Bercsényi Miklós Ung vármegyei főispánnal elkezdtek tervezgetni, majd szervezkedni. Rákóczi azonban tanult nagyapja és édesapja kudarcából – nem kívánta megismételni az elfuserált Wesselényi-összeesküvést. Európai távlatban gondolkodó és tervező reálpolitikusként felismerte, hogy a másfél évszázados török hódoltság és a másfél évtizedes felszabadító háborúk (1683–99) alatt kivérzett, teljesen legyengült, csöbörből vödörbe került Magyarország csak külföldi szövetségesekkel, a Habsburg Birodalom ellenségeivel összefogva tudná lerázni nyakáról a császári igát. Mivel akkoriban XIV. Lajos Franciaországa volt a Habsburgok legfőbb és legerősebb ellensége, logikus volt, hogy Rákóczi a Napkirálytól remélt és kért támogatást. Miután a Rákóczi levelezését közvetítő francia származású császári tisztet 1701 elején Linzben elfogták, a magyar főúr terve a bécsi udvar tudomására jutott. Ezt követte Rákóczi nagysárosi elfogása, a bécsújhelyi börtönbe szállítása, majd kalandos szök(tet)ése és Lengyelországba menekülése. Ott várt a kedvező alkalomra, hogy hazatérjen és hazáját a Habsburg-uralom alól felszabadítsa.

Ez az alkalom a reméltnél hamarabb eljött, ugyanis 1701-ben elkezdődött a spanyol örökösödési háború, amelyben Európa legtöbb nagyhatalma részt vett. A háború elején Franciaország állt nyerésre, és Rákóczi elérte, hogy a Napkirály pénzbeli támogatást küldjön, katonai segítséget is kilátásba helyezve a magyar felkelésnek. Mint Emlékirataiban írja:

Nem maradt más reményem, mint a francia király támogatása és segítsége az ősömmel, I. Györggyel kötött szerződés értelmében, amely utódaira is kiterjedt. 

Markó Árpád, kiváló katonatiszt és hadtörténész már több mint száz éve bebizonyította, Rákóczi első perctől kezdve világosan látta, hogy a magyar szabadságharc a maga erejéből nem érheti el célját, csak akkor, ha szervesen kapcsolódik a spanyol örökösödési háború Habsburg-ellenes hadműveleteibe.

Miután a szövetséges angol–holland és német-római császári hadseregek Marlborough hercege (Winston Churchill brit miniszterelnök egyenes ági őse) és a törökverő Savoyai Jenő herceg vezetésével 1704-től sorozatos győzelmeket arattak a franciák ellen, és az egyidejűleg zajló nagy északi (orosz–svéd–lengyel) háború egyik résztvevőjétől sem sikerült katonai szövetséget/segítséget szerezni, a Habsburg-haderőnél mindvégig gyengébb harcértékű kuruc sereg a nyolcévi szabadságharc során fokozatosan kimerült és felbomlott. Az utolsó Rákóczi fejedelem, az ország legnagyobb földesura vállalta sorsát: nem tette le sem a fegyvert, sem az esküt a Habsburg-királyra – a száműzetést, családjának és vagyonának elvesztését választotta, és – nagy őseihez méltón – az ország szabadságához hűséges volt mindhalálig. Ahogy 1703 júniusában kibontott piros selyemzászlóin állt a jelszó: Cum Deo pro Patria et Libertate.

„A Rákóczi-fogalom nem vidám, biztató, mesebeli erőket felszabadító, mint a Cidé, a Rolandé vagy az Oroszlánszívű Richárdé. Tele van bánattal és tragikummal. Ellenfele a király, aki magyar koronát hord a fején, pedig idegen a magyarhoz, sőt ösztönösen ellensége. Ő maga a magyar nemzetnek képe és egybefoglalója, aki lázadóvá lesz és számkivetésben hal meg. Tragikuma az örök magyar tragikum: sohasem lehetett azt csinálnunk, amit kellett volna; mindig azt kellett csinálnunk, amit lehetett. Ez a megalkuvás élettörvénnyé vált s ennek az élettörvénynek halálig való tagadása Rákóczi Ferenc. Győzelem nélküli hős…” (Ravasz László: Az örök Rákóczi)

„A magyar történelemnek négy alakja van, akit Európa a maga hőseinek elfogadott: a törökverő Hunyadi János; a költő és hadvezér Zrínyi, akinek jelenése szinte magára veszi a szigetvári Zrínyi attributumait; II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos. Valamennyien szabadsághősök, a magyarságról alkotott fogalmak bennük öltenek látható alakot. Közöttük legmélyebben inspirálta az európai szellemi életet Rákóczi alakja. A magyar gondolatnak is ő a legérzelmesebb hérosza.” (Zolnai Béla: II. Rákóczi Ferenc)

Borítókép: Rákóczi elfogatása a nagysárosi várban Benczúr Gyula 1869-es festményén (Forrás: Wikipédia)