Hűség a hazához, szabadsághoz (+ videó)

Aligha gondolta a tizenhét éves Rákóczi Ferenc, amikor Bécsből itáliai tanulmányútra indulva 1693 áprilisában Bécsújhelyen meglátogatta nagyapja, Zrínyi Péter és nagybátyja, Frangepán Ferenc sírját és a hírhedt börtönt is, hogy nyolc év múlva őt is éppen abba a szobába zárják majd, ahonnan két ősének útja 1671. április 30-án a vérpadra vezetett. Hűtlenség és felségárulás vádja miatt őrá is kivégzés várt, s ha nem egy emberséges és jóhiszemű porosz származású kapitány a börtön parancsnoka, akkor a történelemkönyvekben ma nem olvashatnánk a Rákóczi-szabadságharcról.

Lehmann Gottfried úgy gondolta, a porosz király érdeke kívánja az ifjú magyar főúr kiszabadulását és az egyéni rokonszenv is mellé állította, ezért Rákóczi feleségével konspirálva gondosan előkészítette és 1701. november elején le is bonyolította a kalandregénybe illő szöktetést a szigorúan őrzött börtönből. A bécsi kormányzat elfogatóparancsot adott ki Rákóczi ellen és hatalmas vérdíjat tűzött ki a fejére, neki mégis, csodával határos módon sikerült Lengyelországba menekülnie. Lehmann kapitány azonban nem úszta meg: lefejezték, holttestét felnégyelték és négy különböző városban bitófára akasztották.

Az 1676. március 27-én a Zemplén vármegyei borsi kastélyban (a jelenlegi magyar–szlovák határ túloldalán) született II. Rákóczi Ferenc számára a halál torkából történő megmenekülés és a lengyelországi száműzetés volt a fordulópont. Attól kezdve – mint Emlékirataiban kifejti –

„minden cselekedetem célja kizárólag a szabadság szeretete volt, és az a vágy, hogy hazámat az idegen járom alól felszabadítsam”.

Ez a vágy azonban aligha huszonöt éves korában ébredt fel benne, voltaképpen erre kötelezte, sőt predesztinálta származása, családi öröksége. Ravasz László református püspök szerint az ő alakja roppant nagy megelőző történeti erők eredménye: „A Zrínyi- és Rákóczi-ágban a dél és észak, kelet és nyugat, a XVII. század két leghatalmasabb nemzetsége ér össze és termi meg II. Rákóczi Ferencben azt az egyéniséget, aki mind a két nemzetséget összefogja és megkoronázza.”

Apai ágon erdélyi fejedelmek sorának (Rákóczi Zsigmond, I. és II. Rákóczi György, I. Rákóczi Ferenc) egyenes leszármazottja, anyai ágon Zrínyi Péter horvát bán, a nagy törökverő hadvezér és államférfi Zrínyi Miklós testvére volt a nagyapja, Báthory Zsófia pedig – Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király rokona – a nagyanyja. Jól tudta, kik voltak az ősei, és mit tettek nemcsak saját családjukért, hanem a magyar nemzetért, a hazáért. Azt is jól tudta, hogy nagyszülei, II. Rákóczi György és Báthory Zsófia házassága eredetileg politikai kompromisszumként született: a református fejedelmi ház egy katolikus főúri ággal kapcsolódott össze.

Éppígy politikai indítékú és jelentőségű volt szülei, I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona házassága – így II. Rákóczi Ferenc személyében egyesült a református politikai ethosz, a katolikus hit és műveltség, valamint a Zrínyiek képviselte hősies patriotizmus.

A gyerek Rákóczira különleges hatást gyakorolt édesanyja, aki – miután férje, I. Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelem, a Wesselényi-összeesküvést követő császári megtorlás szerencsés túlélője a kisfiú három hónapos korában meghalt, 1682-ben feleségül ment Thököly Imre kuruc vezérhez, Felső-Magyarország fejedelméhez – második férje török fogságba esése után több mint két évig hősiesen védte Munkács várát az Antonio Caraffa generális vezette császári sereg ostroma ellen, és ezt a gyerekkori élményt Rákóczi sosem felejtette el. Alig töltötte be tizenkettedik évét, amikor Bécsben elszakították anyjától és I. Lipót császár és király (aki a kis Rákóczi keresztapja, egyben főgyámja volt!) utasítására Kollonich Lipót püspök, a bécsi udvari kamara elnöke – aki a török uralom alól felszabadított magyarországi területeket a fegyver jogán birtokba vett „új szerzeménynek” tekintette, és az egész országot betagolni, egyben germanizálni akarta a Habsburg Birodalom örökös tartományainak sorába – a jezsuiták Dél-Csehországban levő neuhausi kollégiumába küldte. A magyarellenes horvát–osztrák főúr úgy tekintette az ifjú magyar arisztokratát, mint formálható viaszt: az lesz belőle, aminek nevelik.

„Rákóczi emléke mindazt egyesítette magában, ami sok veszély, idegen elnyomás idején mai napig képes felzavarni a magyar lelkületet: szabadságszeretetet, a hazáért mindent feláldozást, szegénységet és száműzetést is elvállalást, németgyűlöletet, bujdosó magyarok összetartozását, a magyarnak az egész világon való elhagyatottságát és egyedülálló voltának keserű érzését. Rákóczi, a szemérmes, tartózkodó, senkinek egészen meg nem nyíló egyéniség így lett korok és korokban ezrek és százezrek érzelmeinek kifejezőjévé: történeti sors, melyet ő soha nem kívánt magának.” (Szekfű Gyula: Rövid magyar történet 1606–1939)

Rákóczi összesen négy évet töltött Neuhausban és a prágai jezsuita egyetemen, majd visszatért Bécsbe, ahol négy évvel idősebb Julianna nővére – Aspremont Ferdinánd altábornagy felesége – hatására megköszönte Kollonich gyámi gondoskodását, és közölte vele, hogy ezentúl maga veszi kezébe óriási uradalmai irányítását. Már ekkor megmutatta, hogy mégsem formálható viaszbábu, de még több év és sok személyes tapasztalat kellett ahhoz, hogy mint a Rákóczi- és a Zrínyi-család egyetlen férfisarja, az ország legnagyobb földesura felismerje élethivatását, misszióját: Magyarország felszabadítását a Habsburg-uralom alól.

Rákóczit tizennyolcadik születésnapja előtt néhány nappal nagykorúsította I. Lipót király, majd fél év múlva – már mint Sáros felvidéki vármegye beiktatott főispánja – Kölnben házasságot kötött a hessen-rheinfelsi fejedelmi házból származó, nála három évvel fiatalabb Sarolta Amália hercegkisasszonnyal. Még azon év (1694) decemberében hazatért feleségével Sáros vármegyébe, egy év alatt körbejárta észak- és északkelet-magyarországi birtokait, várait, s személyesen megtapasztalta a hódítóként viselkedő császári kapitányok, kíméletlen zsoldosok, kamarai tisztek, erőszakos adóbehajtók népnyúzó hatalmaskodását, visszaéléseit. Mégis, amikor a szegény nép végső elkeseredésében 1697 nyarán kirobbantotta Rákóczi birtokain a hegyaljai felkelést, ő elmenekült Bécsbe, hogy igazolja magát: semmi köze a kurucok Habsburg-ellenes lázadásához.

Rákóczi emlékiratainak 1739-ben, Hágában megjelent első kiadása. Forrás: Wikipédia

A következő években fokozatosan érett meg benne az elhatározás, mit kell tenni, hogy „megváltozzék a dolgok rendje”. Barátjával, gróf Bercsényi Miklós Ung vármegyei főispánnal elkezdtek tervezgetni, majd szervezkedni. Rákóczi azonban tanult nagyapja és édesapja kudarcából – nem kívánta megismételni az elfuserált Wesselényi-összeesküvést. Európai távlatban gondolkodó és tervező reálpolitikusként felismerte, hogy a másfél évszázados török hódoltság és a másfél évtizedes felszabadító háborúk (1683–99) alatt kivérzett, teljesen legyengült, csöbörből vödörbe került Magyarország csak külföldi szövetségesekkel, a Habsburg Birodalom ellenségeivel összefogva tudná lerázni nyakáról a császári igát. Mivel akkoriban XIV. Lajos Franciaországa volt a Habsburgok legfőbb és legerősebb ellensége, logikus volt, hogy Rákóczi a Napkirálytól remélt és kért támogatást. Miután a Rákóczi levelezését közvetítő francia származású császári tisztet 1701 elején Linzben elfogták, a magyar főúr terve a bécsi udvar tudomására jutott. Ezt követte Rákóczi nagysárosi elfogása, a bécsújhelyi börtönbe szállítása, majd kalandos szök(tet)ése és Lengyelországba menekülése. Ott várt a kedvező alkalomra, hogy hazatérjen és hazáját a Habsburg-uralom alól felszabadítsa.

Ez az alkalom a reméltnél hamarabb eljött, ugyanis 1701-ben elkezdődött a spanyol örökösödési háború, amelyben Európa legtöbb nagyhatalma részt vett. A háború elején Franciaország állt nyerésre, és Rákóczi elérte, hogy a Napkirály pénzbeli támogatást küldjön, katonai segítséget is kilátásba helyezve a magyar felkelésnek. Mint Emlékirataiban írja:

Nem maradt más reményem, mint a francia király támogatása és segítsége az ősömmel, I. Györggyel kötött szerződés értelmében, amely utódaira is kiterjedt. 

Markó Árpád, kiváló katonatiszt és hadtörténész már több mint száz éve bebizonyította, Rákóczi első perctől kezdve világosan látta, hogy a magyar szabadságharc a maga erejéből nem érheti el célját, csak akkor, ha szervesen kapcsolódik a spanyol örökösödési háború Habsburg-ellenes hadműveleteibe.

Miután a szövetséges angol–holland és német-római császári hadseregek Marlborough hercege (Winston Churchill brit miniszterelnök egyenes ági őse) és a törökverő Savoyai Jenő herceg vezetésével 1704-től sorozatos győzelmeket arattak a franciák ellen, és az egyidejűleg zajló nagy északi (orosz–svéd–lengyel) háború egyik résztvevőjétől sem sikerült katonai szövetséget/segítséget szerezni, a Habsburg-haderőnél mindvégig gyengébb harcértékű kuruc sereg a nyolcévi szabadságharc során fokozatosan kimerült és felbomlott. Az utolsó Rákóczi fejedelem, az ország legnagyobb földesura vállalta sorsát: nem tette le sem a fegyvert, sem az esküt a Habsburg-királyra – a száműzetést, családjának és vagyonának elvesztését választotta, és – nagy őseihez méltón – az ország szabadságához hűséges volt mindhalálig. Ahogy 1703 júniusában kibontott piros selyemzászlóin állt a jelszó: Cum Deo pro Patria et Libertate.

„A Rákóczi-fogalom nem vidám, biztató, mesebeli erőket felszabadító, mint a Cidé, a Rolandé vagy az Oroszlánszívű Richárdé. Tele van bánattal és tragikummal. Ellenfele a király, aki magyar koronát hord a fején, pedig idegen a magyarhoz, sőt ösztönösen ellensége. Ő maga a magyar nemzetnek képe és egybefoglalója, aki lázadóvá lesz és számkivetésben hal meg. Tragikuma az örök magyar tragikum: sohasem lehetett azt csinálnunk, amit kellett volna; mindig azt kellett csinálnunk, amit lehetett. Ez a megalkuvás élettörvénnyé vált s ennek az élettörvénynek halálig való tagadása Rákóczi Ferenc. Győzelem nélküli hős…” (Ravasz László: Az örök Rákóczi)

„A magyar történelemnek négy alakja van, akit Európa a maga hőseinek elfogadott: a törökverő Hunyadi János; a költő és hadvezér Zrínyi, akinek jelenése szinte magára veszi a szigetvári Zrínyi attributumait; II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos. Valamennyien szabadsághősök, a magyarságról alkotott fogalmak bennük öltenek látható alakot. Közöttük legmélyebben inspirálta az európai szellemi életet Rákóczi alakja. A magyar gondolatnak is ő a legérzelmesebb hérosza.” (Zolnai Béla: II. Rákóczi Ferenc)

Borítókép: Rákóczi elfogatása a nagysárosi várban Benczúr Gyula 1869-es festményén (Forrás: Wikipédia)