A torzulások nélküli Kolozsvár

Kolozsváron mások a nyarak, mint a Királyhágón túl, és mások a telek is, de valójában minden évszak sajátos és varázslatos. A település ódon magyar múltja pedig lépten-nyomon visszaköszön az utazónak, akinek van szeme a látásra.

Gyűjteményem ezen példánya talán az egyik legerősebb kisugárzású magyar képeslap, ami valaha megjelent. Nem is véletlenül kapott helyet a tíz évvel ezelőtt napvilágot látott ismeretterjesztő falinaptáram, a kétnyelvű Nagy-Magyarország anno címlapján. 

Az erdélyi gótika egyik legfontosabb épületével, a Szent Mihály-templom tömbjével és az Erdélyi Római Katolikus Státus Szentegyház utcai palotáival a háttérben úgy hat az összkép, mintha Mátyás és katonái ugrásra készen állnának, hogy valóban rendet tegyenek szerte a Kárpát-medencében. 

A hátlapi üzenet tanúsága szerint a feladót is elvarázsolta a látvány: „Estig gyönyörködök kincses városunk nevezetességeiben…” – írta 1912 februárjában a kiolvashatatlan nevű Erdély-járó, aki a budapesti Nyugati pályaudvarra címezte küldeményét egy bizonyos Pauluskának, aki vélhetően egy napon belül meg is kapta a lapot a Magyar Királyi Posta és a Királyi Államvasút szimbiózisa révén.

Kolozsvárra ma nem egyszerű eljutni Budapestről. Nagyvárad irányából a vasutat jó ideje javítják, villamosítják, miközben az időtlen idők óta szakaszaiban épülő észak-erdélyi autópálya építése is csak döcög. A Királyhágó felé vezető megszokott útszakasz a Báródságon és Kalotaszegen át viszont továbbra is szolgál bennünket. Ez az az út, amely utazók millióit vezette be eddig is Kolozsvár sokat megélt főterére. Aki először indul neki a városnak, annak itt kell kezdenie a felfedezést. Itt kell beszívni mélyen a kolozsvári levegőt, hogy abból egy piciny köbcenti mindig megmaradjon a tüdőnkben, mert ha akarjuk, ha nem, úgyis így fog történni. Kolozsváron mások a nyarak, mint a Királyhágón túl, és mások a telek is, de valójában minden évszak sajátos és varázslatos. A település ódon magyar múltja pedig lépten-nyomon visszaköszön az utazónak, akinek van szeme a látásra. Én magam tízévesen, 1991-ben kötöttem örök barátságot a kincses várossal, amikor szüleimmel egy jó bőre szabott vakáción legalább egy hetet eltöltöttünk itt. Azelőtt csak Aradon és Temesváron időztem hosszabban Váradon kívül, Mátyás városa viszont egy teljesen más jellegű város képét és arcát fedte fel előttem.

Anyám s apám kiválóan ismerte Kolozsvárt, így meg is kaptam a lehető legjobb idegenvezetőket. A régi, rézkilincses szobákat rejtő Astoria Szállóban laktunk a Szamos partján. Földszintjén egy kezdetleges „játékbalang” üzemelt, mindenféle különleges flipperrel. Még ma is őrzök egy zsetont innen, amit már aligha tudnék felhasználni, hiszen – megrökönyödésemre – egy bank székházává vált az egykori hotelépület.

Mindent aprólékosan bejártunk annak idején az egykori vármegyeszékhelyen. Anyám érezhetően teljesen más lelkiállapotban mesélt a hely rejtelmeiről, s valami mély nyugodtsággal vezetett fel a fellegvárra, majd le a Farkas utcába, utána Mátyás szülőházához, s onnan karnyújtásnyira a frissen alakult Röser antikváriumába. Aztán jött a botanikus kert, ahonnan egy nagy zacskónyi tobozt gyűjtöttem össze az egzotikus fenyők alól, s lehet, hogy a Házsongárdba is elmentünk, de erre már nem emlékszem. Ám ettől függetlenül emlékezetes és örökre bevésődött időtlen nyáridő lett az a kolozsvári nyár. Olyan, amilyet önöknek, értő Kárpát-medence járóknak is csak jó szívvel kívánhatok, mert Kolozsvárról akkor sem feledkezhetünk meg, ha vészjósló időket él át az anyaország.