Fehér hamu

A Trónok harca befejező évadának csúfos kudarcával egy időben mutatták be az HBO saját gyártású minisorozatát, a Csernobilt. A széria mindössze öt epizódból áll, mégis már most az év televíziós meglepetése. A siker puritán korhűségének, dokumentarista megközelítésének és súlyos történelmi igazságtartalmának köszönhető.

Helikopterekkel oltják a lángoló reaktort – jelenet a filmből. A tragédia részleteibe és következményeibe nyerhetünk bepillantást Forrás: HBO

Az apokaliptikus látkép Tarkovszkijt idézi, a zene és a hangvágás pedig olyan zsigerien nyomasztó, hogy talán egy sötét szobában magzatpózban lehetne önmagában végighallgatni. A legszörnyűbb horror mindig az, ami megtörtént: a Csernobil nem mutatja meg a lakók által hátrahagyott kiskutyák lemészárlását vagy a terhes asszony szervezetében az összes radioaktív mérget összegyűjtő újszülött halálát. A rendező pontosan tudja, hogy egy távoli puskadörrenés és a csecsemőjüket ringató nőktől függönnyel elválasztva, egyedül ülő nő képe sokkal tragikusabb, mint a plasztikus rettenet. Szívszorító a látvány, amikor az atomrobbanás utáni fényáradatban gyönyörködnek a hídról a bámészkodó emberek, majd lassan, hópehelyként hullik az arcukra a fehér hamu.

Helikopterekkel oltják a lángoló reaktort – jelenet a filmből. A tragédia részleteibe és következményeibe nyerhetünk bepillantást
Fotó: HBO

Csernobil harminc kilométeres sugarú vonzáskörzetébe még jó 24 ezer évig nem lehet visszaköltözni. A reaktor fölé nemrégiben már a második szarkofágot húzták fel, azonban ezt is csak száz évre tervezték. Mihail Gorbacsov szovjet elnök a katasztrófa évében még hitt a régi rendszer működésében, és az Ukrán Kommunista Párt élén álló Vlagyimir Scserbickij is el akarta titkolni a történteket, pánikkeltésnek summázva a tájékoztatást. Ebben a világban mindenki úgy gondolkodott, hogy a legbölcsebb dolog csöndben maradni és megúszni a döntéshozatalt.

Az amerikaiak már a negyvenes években rájöttek, hogy az RBMK, azaz a csatornatípusú atomreaktorok nem biztonságosak. A Szovjetunióban ezzel nemhogy nem voltak tisztában, de már az erőmű építése során adódtak tervezési hibák és hiányosságok. A kezelőszemélyzet soraiban rá­adásul többen is voltak, akik nem értettek ehhez a típusú reaktorhoz. A hiba lehetősége viszont már eleve ki volt zárva a Szovjetunióban. A csernobili atomreaktort csak 2000-ben állították le végleg.

A táj furcsa, földöntúli hangulatot áraszt.

A sugárzás elpusztította a gombákat és a baktériumokat, ezért a szerves anyagok nagy része nem bomlik le. A környéken lakók hátrahagyott és életben maradt kutyáinak leszármazottai most is ott bóklásznak a szellemvárosokban. A mai napig lehetetlen megsaccolni a katasztrófa hatásait, hogy mekkora összefüggés van a daganatos betegségek, nemzőképtelenség, szürkehályog vagy a kitelepítettek körében fellelhető depresszió, alkoholizmus és a sugárszennyezettség között. Az 1986. április 26-án bekövetkező tragédia miatt körülbelül 200 ezer abortusz történt a sugárfertőzéstől való rettegés következtében, és akkor még nem beszéltünk a pánikbetegségről. A poszttraumatikus stressz szindrómát a Szovjetunió egyszerűen nem ismerte el létező betegségnek, nem foglalkoztak a kitelepítést és kárelhárítást végző, nagyrészt önkéntes fiatalok, illetve a kitelepítettek pszichés problémáival. Pripjatyot, Csernobilt és még körülbelül 180 kisebb falu lakóit söpörték ki otthonaikból, akiknek összesen másfél órájuk volt arra, hogy összepakolják az életüket. Azt hitték, hogy hamarosan visszatérhetnek, ehelyett mindenüket elvesztették. Az ő lelki problémáikat egyszerűen gyávaságként értékelték.

A Csernobil sikere azt is jelenti, hogy Holly­wood és a mainstream filmgyártás végre rácsodálkozott Közép-Európa és az eurázsiai kontinens százmillióinak történelmére. Adolf Hitler a mai napig a filmgyártás első számú gazfickója, a kommunista diktatúrákról azonban a második világháborúval ellentétben nem születtek tömegével filmek és sorozatok tőlünk nyugatabbra, noha jóval többen élnek azok közül, akik még emlékeznek, és elmesélhetnék történetüket. A hidegháború ördögi fiktív gonosztevőket adott James­ Bondnak, Indiana Jonesnak és John McClane-nek, karikaturisztikus ábrázolásukkal Amerika viccet csinált a szovjet hatalomból, de nem próbálta megérteni vagy leleplezni azt. Olyanok ők, mint Borisz, a Penge Guy ­Ritchie Blöff című kultfilmjében: vicces akcentussal beszél, vodkát vedel, és borzasztó nehéz kinyírni. Csernobil pedig eddig maximum horrorfilmek díszleteként volt híres a B kategóriás filmek rajongóinak…

Turista fényképezi Csernobilban a katonai gázálarcokat
Fotó: Reuters

Amikor a szuperceleb Angelina Jolie színésznő első rendezéseként a vörös khmerek népirtásáról forgatott Kambodzsában autentikus szereplőkkel, a kommunizmusnak a korábban a fél világ számára ismeretlen sötét foltjára hívta fel a figyelmet.

A délkelet-ázsiai országba azóta sokkal több turista látogat. Amikor az HBO nekivágott a Csernobil sorozatnak, hasonló hatást ért el: influencerek özönlenek az elhagyott szellemvárosokba pózolni az üres játszótereken. Noha az emberek fele irtózik az egykori sugárfertőzött területtől, és semmi pénzért nem látogatna Csernobilba, a vakmerőbb maradék érdeklődése olyannyira felerősödött, hogy a Reuters szerint negyven százalékkal nőttek a foglalások a filmsorozat kezdete óta. A területre 2011 óta engednek be turistákat, amióta az ukrán hatóságok újra biztonságosnak minősítették. A legfőbb veszélyforrás szerintük egyébként nem is a sugárzás, hanem a romos épületek állapota.

Mindeközben egy orosz tévé új Csernobil-sorozattal állna elő, hogy a „saját szemszögéből” közelítse meg a történetet. Az orosz kormányközeli médiának nem tetszik az amerikai verzió, egy orosz lap szerint az HBO sorozatát pedig a „Roszatom konkurensei pénzelik”, hogy ezzel is rossz hírét keltsék az orosz atomenergiának. A kormányközeli média szerint az is hazugság, hogy a szovjet hatóságok féltek volna elismerni 33 éve, hogy hibáztak. Az oroszok tervezett sorozatából állítólag az derülne ki, hogy „a CIA küldött egy ügynököt a csernobili zónába, hogy szabotázsakciókat hajtson végre”. Olyan az egész, mintha újraéledne a hidegháború, csak ma már nem atomfegyverekkel, hanem a „soft power” (puha hatalom) eszközeivel megy a csatározás, és annak is a leghatásosabb képviselőjén keresztül: a mozgóképen.

Csernobil története szociálpszichológiai esettanulmányként is felfogható: a 4-es reaktor nem tud felrobbanni, a Szovjetunióban nem történhet globális kimenetelű atomkatasztrófa, aki pedig mást mond, az áruló. A totalitárius rendszerek tévedhetetlenek, a sorozatban Gorbacsov ki is mondja: az erőt az erő látszata adja. A Titanic nem tud elsüllyedni, a klímaváltozás álhír. A hatalom érdeke ilyenkor szembemegy a társadalom, az egyén, sőt: a túlélés érdekeivel. Az édeskevés, ha mi megértjük, hogy cselekedni kell, ha a hatalomnak nem áll érdekében a változtatás.