Tizenkilenc éve annak, hogy – bizonyos családalapítási terveknek megadva magam – elhagytam a várost, ahol születtem, és a Börzsöny lábánál fekvő faluba költöztem. (Állítólag nem falu ez, hanem város, de szerencsére nem az.) Északról hegy, délről folyó, mondhatnám Krasznahorkaival. Metafizikára fogékony embernek ennél jobb hely nem kell. Hogy ez lett a költözés célpontja, az nem racionális döntés eredménye volt, hanem egy érzésé. Itteni barátaimat meglátogatva álltam a tavaszi Duna-parton, néztem a visegrádi várat, a virágzó cseresznyefákat, és megéreztem, hogy ez az a hely, ahol le fogom élni a hátralevő életem.
Fontos kérdésekben általában nem hagyom, hogy a gondolataim döntsenek: rábízom magam az érzéseimre, vagy ha úgy tetszik, a hangulatomra. A gondolatok túlságosan befolyásolhatók. Az érzés biztos és megcáfolhatatlan. Amit érzek, azt a daimónom mondja bennem. És mivel az istenek halottak, a daimón, azaz a bennem élő isten maradt a legfőbb instancia.
Néhány évvel azután, hogy ide költöztem, megjelent a Börzsönyben a hiúz. A Felvidékről jött, a jelenlegi határon áthúzta az ökológiai vákuum. A Börzsöny csülkösvad-állománya erősen túltartott, rengeteg az őz, márpedig ez a hiúz kedvenc csemegéje. Őkelme pedig láthatóan jól érzi magát ezekben az erdőkben, hiszen azóta is jelen van. Lefotózzák vadkamerák, megtaláljuk a nyomát sárban, hóban.
Amióta itt él ez a nagymacska, más az erdő. Nem kell, hogy találkozzunk vele (ez amúgy is szinte lehetetlen, hiszen észrevétlenül nem tudunk a közelébe kerülni). Elég, ha tudunk róla. Különös érzés egy olyan bükkösben járni, amelyről tudjuk, hogy hiúzok lakhelye. Misztikus élmény. Az ilyen erdő valahogy nemesebb. Néhány hónapja egy magányos farkas is kóborol errefelé, ez csak fokozza áhítatomat, ha az erdőt járom. (Márpedig elég sűrűn így teszek, hiszen idestova öt éve természetfilmeket készítek.) És mivel a hiúz és a farkas őshonos ragadozóink, misztikus áhítatom mélyén valamiféle ősiségérzést is fölfedezni vélek, még akkor is, ha Börzsöny képe nagyon messze van az őserdőétől, leszámítva azokat a gépekkel megközelíthetetlen erdőrészeket, amelyeket a fakitermelés, nem tudván elérni, érintetlenül hagy.
És láss csodát, nemrég felröppent a hír: medve jár a Börzsönyben. A medve persze más ügy, több szempontból is. Egyrészt az ő territóriuma sokkal nagyobb, mint a hiúzé. (Nemrég Székelyföldön egy vadőr barátom mutatta meg a számítógépén, hogy egy jeladó nyakörvvel felszerelt medvéjük egy hét alatt milyen hatalmas területet járt be a Görgényi-havasokban. Ha ezt a térképet ráhelyeznénk a Börzsönyre, igencsak lötyögne rajta.)
Másrészt a medve – ellentétben a hiúzzal vagy a farkassal – néha megöli az embert. Ilyenkor majdnem mindig az ember a hibás. (Néhány éve Erdélyben engem is majdnem megölt, de ezt most nem mesélem el. Legyen elég annyi, hogy én voltam a hibás.) De javaslom, hogy most a hétköznapi félelemtől eltekintve nézzünk kissé magasabbra!
Az ember – szorgalmas pusztítván a természetet – az elmúlt évszázadok során túlságosan belevackolódott abba a tiszta, száraz pelenkaérzésbe, hogy erdőbe menni olyan, mintha bekukkantanánk a spájzba egy kis lekvárért. Nincsenek veszélyek, lehet sétálgatni, „feltöltődni” a munkás napok után, mert az erdő olyan szép, olyan kis aranyos. Erdőképünk humanizálódott, lettek parkerdők és rekreációs erdők, és minden efféle hülyeség.
A medvelakta erdő nem ilyen. Oda az ember úgy lép be, mintha egy nagy úr vendége volna. És ez – legalábbis számomra – csodálatos érzés, mert ilyen az igazi természet. Vad és fenséges. Itt tudni kell viselkedni. Itt nem mi vagyunk az urak, mert tiszteletet parancsol nekünk egy lény. Sokaktól hallom, hogy amióta medve jár itt, meggondolják, hogy eljöjjenek-e ide kirándulni, mert félnek. Nagyon helyes. Szerintem maradjanak otthon.
