Amikor Zsófi lányom három-négy éves volt, festett egy szép nonfiguratív akvarellt. Miközben nézegettem a képet, figuratív kényszerem okán egyre inkább egy tájképet láttam kirajzolódni. A festmény annyira tetszett, hogy úgy döntöttem, ez a kép fogja díszíteni hamarosan megjelenő esszékötetem borítóját. Így is lett. A könyv kijött a nyomdából, én fölmarkoltam a tiszteletpéldányokat. Hazaérve büszke apai hevülettel mutatom a gyereknek közös munkánkat. Ő ránéz a könyvre, és azt mondja: „De hát ez fejjel lefelé van! Fordítva kell nézni!” Megdöbbenek. „De miért? Alul barna, az a föld. Fölül meg kék, az az ég. Nem?” A gyerek megfordítja könyvet, elém tartja, és megvetően szól: „De ez nem egy táj, hanem egy kislány. Nem látod?”
Hát nem. Nem láttam. A tiszteletpéldányokat, ahogy szoktam, hamar szétosztogattam. Kapott egyet Győrffy Ákos barátom is. Hazavitte, olvasgatta. Egy nap gondol egyet, megmutatja a kötetet bölcsődés kisfiának. Az elveszi a könyvet, feje tetejére fordítja, rámutat a képre, és így szól: „Baba”.
Semmi kétség, a gyerekek látják azt, amit mi már nem. Rajzaikkal – és ki tudja, még hogyan – a fejünk fölött beszélgetnek. Ennek a jelenségnek nincs magyarázata, tehát magyarázatai vannak. Akik hisznek a reinkarnációban, úgy gondolják, a gyerekek születésük előtti emlékeket őriznek, és ezeket rajzolják, amíg a felnőttek intézményei át nem alakítják a szemüket, rákényszerítve őket a felnőtt látásra. Közülük a platonisták – ha léteznek még – nyilván az ideák birodalmának ősképeit látják ezekben a művekben. És bizonyára másképp értelmezik a dolgot a pszichológusok, a pedagógusok, a szemorvosok, és még sokan mások.
Engem a magyarázatok nem mindig érdekelnek. Most sem. Nekem bőven elég az, hogy tudom: e jelenség a gyerekkor misztériumából sugárzik. És örülök, ha látom, hogy egy-egy felnőtt ezt az érzékenységet őrzi. Mint például az igazi művészek. Az ő tapasztalatuk, tudásuk, bölcsességük csak építi, gazdagítja gyermeki látásmódjukat, amely valamilyen csoda folytán túlélte bennük önmagát. Nem szárítja ki. Az igazi művész egyszerre csecsemő és aggastyán. Kortalan lény: folyton a pillanatnyi öröklétben áll.
Wim Wenders legszebb filmjében (Berlin fölött az ég) melankolikus angyalok álldogálnak a meggyalázott város tetőin. Időnként alászállnak, odahajolnak szerencsétlen sorsokhoz, de beavatkozni nem tudnak. És már híreket sem hoznak sehonnan, mert nincs honnan. Botorkálnak az emberek közt, néhány mondatukat följegyzik, esztétikailag értékelik, de semmi dolguk. Valahogy itt maradtak egy régi meséből. Az emberek számára láthatatlanok. Csak a gyerekek látják a kémények között imbolygó szellemlényeket. A filmben időnként narrációként szólal meg Peter Handke Dal a gyermekkorról című verse, amely szintén a gyerekkor misztériumát járja körül.
„Nyolcéves koromban úgy rajzoltam, mint Murillo. Egy élet kellett, hogy megtanuljak úgy rajzolni, mint egy gyerek” – mondta Pablo Picasso. Ami engem illet, nem hiszem, hogy sikerült. Picasso festészete egészen más. Igaz, hogy mindig is utáltam a képeit. Azt a könnyedséget, ahogy a gyerekek rajzain túlnyúlik a valóság önmagán, sohasem fedeztem föl Picasso erőltetett, kicsavart torzóin. De ettől függetlenül ez az idézet is arról a csodáról szól, amit idestova két flekk óta kerülgetek. Ez a csoda a gyerek szeme, amely még képes rá, hogy ne lásson, hanem vetítsen.
