Amikor Zsófi lányom három-négy éves volt, festett egy szép nonfiguratív akvarellt. Miközben nézegettem a képet, figuratív kényszerem okán egyre inkább egy tájképet láttam kirajzolódni. A festmény annyira tetszett, hogy úgy döntöttem, ez a kép fogja díszíteni hamarosan megjelenő esszékötetem borítóját. Így is lett. A könyv kijött a nyomdából, én fölmarkoltam a tiszteletpéldányokat. Hazaérve büszke apai hevülettel mutatom a gyereknek közös munkánkat. Ő ránéz a könyvre, és azt mondja: „De hát ez fejjel lefelé van! Fordítva kell nézni!” Megdöbbenek. „De miért? Alul barna, az a föld. Fölül meg kék, az az ég. Nem?” A gyerek megfordítja könyvet, elém tartja, és megvetően szól: „De ez nem egy táj, hanem egy kislány. Nem látod?”
Hát nem. Nem láttam. A tiszteletpéldányokat, ahogy szoktam, hamar szétosztogattam. Kapott egyet Győrffy Ákos barátom is. Hazavitte, olvasgatta. Egy nap gondol egyet, megmutatja a kötetet bölcsődés kisfiának. Az elveszi a könyvet, feje tetejére fordítja, rámutat a képre, és így szól: „Baba”.
Semmi kétség, a gyerekek látják azt, amit mi már nem. Rajzaikkal – és ki tudja, még hogyan – a fejünk fölött beszélgetnek. Ennek a jelenségnek nincs magyarázata, tehát magyarázatai vannak. Akik hisznek a reinkarnációban, úgy gondolják, a gyerekek születésük előtti emlékeket őriznek, és ezeket rajzolják, amíg a felnőttek intézményei át nem alakítják a szemüket, rákényszerítve őket a felnőtt látásra. Közülük a platonisták – ha léteznek még – nyilván az ideák birodalmának ősképeit látják ezekben a művekben. És bizonyára másképp értelmezik a dolgot a pszichológusok, a pedagógusok, a szemorvosok, és még sokan mások.
Engem a magyarázatok nem mindig érdekelnek. Most sem. Nekem bőven elég az, hogy tudom: e jelenség a gyerekkor misztériumából sugárzik. És örülök, ha látom, hogy egy-egy felnőtt ezt az érzékenységet őrzi. Mint például az igazi művészek. Az ő tapasztalatuk, tudásuk, bölcsességük csak építi, gazdagítja gyermeki látásmódjukat, amely valamilyen csoda folytán túlélte bennük önmagát. Nem szárítja ki. Az igazi művész egyszerre csecsemő és aggastyán. Kortalan lény: folyton a pillanatnyi öröklétben áll.
