Wim Wenders legszebb filmjében (Berlin fölött az ég) melankolikus angyalok álldogálnak a meggyalázott város tetőin. Időnként alászállnak, odahajolnak szerencsétlen sorsokhoz, de beavatkozni nem tudnak. És már híreket sem hoznak sehonnan, mert nincs honnan. Botorkálnak az emberek közt, néhány mondatukat följegyzik, esztétikailag értékelik, de semmi dolguk. Valahogy itt maradtak egy régi meséből. Az emberek számára láthatatlanok. Csak a gyerekek látják a kémények között imbolygó szellemlényeket. A filmben időnként narrációként szólal meg Peter Handke Dal a gyermekkorról című verse, amely szintén a gyerekkor misztériumát járja körül.
„Nyolcéves koromban úgy rajzoltam, mint Murillo. Egy élet kellett, hogy megtanuljak úgy rajzolni, mint egy gyerek” – mondta Pablo Picasso. Ami engem illet, nem hiszem, hogy sikerült. Picasso festészete egészen más. Igaz, hogy mindig is utáltam a képeit. Azt a könnyedséget, ahogy a gyerekek rajzain túlnyúlik a valóság önmagán, sohasem fedeztem föl Picasso erőltetett, kicsavart torzóin. De ettől függetlenül ez az idézet is arról a csodáról szól, amit idestova két flekk óta kerülgetek. Ez a csoda a gyerek szeme, amely még képes rá, hogy ne lásson, hanem vetítsen.
Merítő
