Arra emlékeztem, hogy a ház a falu főútján, az Ady Endre úton volt, körülbelül egy kilométerre a központtól. A sejtett helyen megálltam, kiszálltam a kocsiból, keresgéltem egy darabig, de olyan ház csak nem volt, amilyen az emlékeimben áll. Hasonló volt, nem is egy. Az egyik kertben emberek ültek egy fa alatt. Bekiabáltam nekik, elmondtam, hogy nosztalgiatúrán vagyok, nem tudják-e melyik volt Nagyék háza. Nem tudták, de azt tudták, hogy ki lehet, aki tudja. Néhány házzal odébb becsöngettem, kijött egy néni, csókolom, őslakosnak tetszik lenni? kérdezem, kicsit meglepődik, mondom neki, mi járatban vagyok, erre kedvesen útbaigazít. Úgy látszik, aki nosztalgiaúton van, annak mindenki segít. A bennünk élő múlt iránti vágy közös emberi lényeg, gondolom magamban, nyilván a halálfélelem gyermeke ez is, de ezen most nem akarok tovább spekulálni, a házat megtalálni érdekesebb.
A ház már nem áll, de a kert fölismerhetően a régi. Előtte a kút, ebbe eresztettük le negyven-ötven évvel ezelőtt a görögdinnyéket, hogy aztán jóízűen kanalazzuk sötéttel telt húsát. Emlékszem, annak idején egy ösvény vezetett a vízhez. Kis erdőn kellett keresztülvágni, ami persze nekem hatalmasnak, rejtelmesnek, és – ha vihar közeledett – félelmetesnek tűnt. Elindulok arra. Az erdő megvan, az út ugyanolyan.
Csak a ferde nyárfa hiányzik, amelynek törzsében vöröshangyaboly volt. A vízre már hosszú stég vezet, de egyébként minden ugyanolyan, mint régen. A mai Balaton majdnem fedi bennem a régit.
A múltam most filmként pereg. A hatvanas évek végén vagyunk. Éppen ilyen vízpartokon, ilyen fekete-fehér filmeken táncoltak akkor a fiatalok, a beatnemzedék, a hippik, vagy nevezd, ahogy akarod, akik akkoriban voltak húsz-harminc évesek, azok ma nagyrészt halottak, időugrás egy lelki féreglyukon át, tvisztelve nézik a vízpartot, ahogy egy másik nagy halott énekelte, modern nyugati bölcsek szelleme imbolyog fölöttük az égen, írásaikhoz idehaza nem lehet hozzáférni, csak híreket hallani arról, miket lehet gondolni ott, a függönyön túl, ahol kolbászból van a kerítés, míg idehaza kerítésből van a kolbász, ez persze a beatnemzedéket nem érdekli, mert ők tele vannak élettel, mert ragaszkodnak hozzá, hogy értelemmel töltsék meg ezeket az estéket, mert itt, a hippimozgalom peremein túl is a szeretet és a lázadás szelleme együtt él a szívükben, amíg családot nem alapítanak, és be nem tagozódnak, ugyanolyan polgárrá válva, mint szüleik, akikhez soha nem akartak hasonlóvá válni, csakhogy most már, hogy nekik is családjuk, házuk, birtokuk, gyerekük lett, már nekik is van mit védeniük, és hát végül is ez az élet rendje, az ember fiatalon legyen lázadó, később állapodjon meg, és ha megöregedett, hát keresse meg múltja színtereit, és miközben a fejében valami melankolikus jazz szól, csak nézze a víztükröt, hallgassa, mit csacsognak a vízhabok, amelyek rég elnyelték a hajdani óriás halrajokat, az összes, Herman Ottó által még leírt halászati módot, a valaha élt fürdőzők nevetését, szerelmes biciklisták vágyait és terveit, a gyerekkoromat, a pirosra sült keletnémet turistákat, az egész életet, hullámzik a hínár, integet az élet.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
