Kiválóan illik az óév végéhez, az újév kezdetéhez, ahhoz az időszakhoz, amely a régi rómaiak szerint Janus hatalma alatt áll. Janus, kit Latium első királyának véltek, a kapuk istene, a ki- és bejáratok őre volt. Ünnepét, az Agoniát, az év végét januárban ülték. A kétarcú isten látta, mit hagytunk magunk mögött, és látta azt is, mi vár ránk. Nos, miránk éppen az vár, amit Kosztolányi Dezső annak idején megjósolt.
Ülök otthon, nézem Ranódy László Aranysárkányát. A Pacsirtából megismert, tragikus sorsú öreg házaspárnál – ha lehet ilyet mondani – még sötétebb, még mélyebb kiúttalanság a sorsa Novák tanár úrnak, a Kosztolányi-regény főszereplőjének. Régi vágású ember. Tartása van. A régi életelvekhez tartaná magát, miközben az egyre felszínesebb világ közönyösen elsuhan mellette. A régi korok kollektívumának, a humanitás háttérsugárzásának, a nevelés értelmének emlékét az iskola öregebb nevelői még őrzik, de ez a háttér rég eltűnt az oktatás mögül. Az általános elidegenedésben rég elveszett a közösség értelme. Az intellektuális tevékenység, amely a világ megismerésére, az emberlét nyitottságának fenntartására, az individuális léleknek a szellem áramába való bekapcsolására volna hivatott, Novák tanár úr életében puszta menedék a közönyös, rideg valóság elől: a családi élet csődje, valamint a tanulás, a gondolkodás, a szellem iránt mélységesen érdektelen diákok közönye elől. Persze nem menekülhet. A legsilányabb tanuló, Liszner végül az öngyilkosságba kergeti.
Az Aranysárkány elején eldördül egy pisztoly. A végén is. A regény egyetlen pisztolydördülésben játszódik. Mert a két lövés egy és ugyanaz. A semmilyen embereknek, a jövő silányainak startját jelzi, ugyanakkor pontot tesz a régi vágású emberek életének végére. Az első dörrenés a diákok futóversenyének startpisztolyáé. A kiváló atléta, Liszner nyeri végül a versenyt. Ez a start a Liszner-féle férgek startja, ez a pisztolylövés annak a világnak a beköszöntét jelzi, amelyben a Lisznerek kiválóan érvényesülnek majd, megnyerve minden futamot. A regény végén pedig az öngyilkos tanár fegyvere szólal meg. Ez a dörrenés az igazi emberek korának végét jelzi. Kosztolányi „dördülésregénye” szomorúan jelenti be egy silányabb világ beköszöntét.
A regény zárójelenetében Hilda és társai szellemidézést tartanak. Hilda apját hívja. És a szellem megjelenik. Hűtlen lányával közli, hogy „ott, ahol most van, a végtelen térben és időben, a világűrben és semmiségben, valahol a Vénusz és Szíriusz között, már boldog”.
Ranódy filmjének végén az iskola üres folyosóin suhan végig a kamera, akár a halott Novák szelleme. Az üres osztályterem, a nagy elődök képei a falakon, az ablak. Odakint, az utcán még süt a nap, de már zuhog az eső. Az égbolt, amelyre a film kezdetén rálőttek a startpisztollyal, most elsírja magát.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
Merítő
