időjárás 1°C Angelika 2023. január 27.
logo

Narkisszosz és a köd

Végh Attila
2023.01.20. 07:30 2023.01.22. 22:29
Narkisszosz és a köd

Shaftesburyt olvasok. Sensus communis című könyvében a lord Hobbes filozófiáját méregeti. Hobbes ekképp mereng a Leviatánban: „...mind a vallás, mind az erkölcs puszta szemfényvesztés, amellyel kormányzóink rászednek bennünket”. Odébb pedig: „...valójában nincs bennünk semmiféle hajlam, amely természettől fogva az egyik vagy másik felé fordítana; semmi, ami természetes szeretetet ébresztene bennünk aziránt, amit önmagunkon kívül találunk”.

Hallván a szélsőséges individualizmusnak e himnuszát, Shaftesbury oda jut, hogy ezt nyilván maga Hobbes sem gondolta komolyan. Ha ugyanis a filozófus urat önmagán kívül valóban semmi nem érdekli, akkor vajon miért veszi a fáradságot, hogy véleményét másokkal megossza? Csak nem azért, mert talán mégsem annyira érdektelen számára a külvilág? 

Az önszeretet és a pedagógiai (horribile dictu: megváltási) hajlam tehát nem férhet meg egyazon szívben, mondja lordunk. Az ellentmondást azután azzal oldja föl, hogy kijelenti: Hobbes – aki, mint megjegyzi, egyébként kiváló modorú, tökéletesen viselkedő társasági lény, amely tényt Shaftesbury szintén a filozófus individualista nézeteinek cáfolataként tárja elénk – nyilván azért akarta elültetni olvasóiban a szkepticizmus mérges csíráját, hogy az szárba szökkenve olyan égig érő paszullyá nőjön, amelyet megmászva minden halandó beláthatja, hogy a skolasztikus gondolkodás hagyománya mennyire gáz.

Szerintem nem ez a helyzet. Hobbes aktuális énje egyszerűen megpillantott a ködös távolban egy igazságot. És abban meglátta önnön ideális énjét. Megírta. De ez még nem jelenti azt, hogy meg is élte volna. Meglátta és elindult felé. Ahhoz, hogy úgy is éljen, ahogy a benne megszületett gondolat sugallja, el kell érnie az idealitás ködében lebegő énjét, és annak kontúrjába bele kell állnia. Akkor realizálódik az idea, akkor éri el ő újabb szellemi határait. De a Leviatán szerzője ott még nem tartott. Már tudta, de még nem tette.

Ha az ember egyszer csak rádöbben, hogy az élet úgy akar élni bennünk, hogy önmagán kívül senki és semmi más nem számít neki, és hogy ez a természet rendje, valamint hogy ha bármi megzabolázni igyekszik ezt az ösztönös rendet, azt el kell takarítanunk létezésünk útjából, az két dolgot tehet. Vagy elindul az idea felé, hogy létével betöltse, vagy pedig megmarad társadalmi lénynek, és beletörődik, hogy a gondolatok nem feltétlenül arra valók, hogy hozzájuk igazítsuk életünket.

Ha elindul felé, akkor megint csak két dolog történhet. Vagy eléri, elnémul, és életfogytiglani remete lesz egy kies erdei barlangban (amely életforma, ha engem kérdeznek, rendkívül szimpatikus), vagy pedig útközben rádöbben, hogy valami nem stimmel. 

A tudásvezérelt élet felé menetelve hirtelen szélvihar támad. Űrbeli szél perzseli a gondolkodó arcát, és a szívébe nyilall. Hirtelen rátör az érzés: meg kell fordulni, haza kell menni. Mert ha igaz is, hogy a világegyetem jéghidegen és közönyösen figyeli, hogy egy porszem méretű bolygón hogyan élik efemer életüket bizonyos okos állatok, van ennél életesebb igazság is. 

Mégpedig az, hogy ha nincs ez a jeges kozmosz, ha nincs benne a porszem méretű bolygó, ha azon nem él egy bizonyos okos állatfaj, ha annak nincs egy bizonyos népe, ha az nem beszél egy bizonyos nyelvet, ha az a nyelv nem hív körém olyanokat, akiket szeretteimnek, szeretőimnek és barátaimnak mondhatok, akkor irdatlan individualitásomat nyugodtan földughatom magamnak.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)

 

Merítő

Az áram én vagyok

A dosszié összes cikke
Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.