Dühbe guru tanításai III.

Egymást érik manapság a „spirituális”, „ezoterikus” és egyéb tanfolyamok.

Egymást érik manapság a „spirituális”, „ezoterikus” és egyéb tanfolyamok. Ezeket a magukat gurunak nevező létcsalók – úgynevezett elvonulásokon, amelyek ára persze napi sokezer forint – olyan jobb sorsra érdemes lényeknek kinálják föl, akik szűkösnek érzik ugyan a hétköznapi levegőt, de komolyabban nem képesek elmélyedni a szellemben. Vagy azért, mert nincs hozzá elég eszük, vagy mert lusták. A két eset között végeredményében nincs sok különbség, hisz mindannyian sikoltva élveznek el, amikor műgurujuk – aki általában villanyszerelőből lett táltos, vagy asztalosból őstörténész – kiereszti a szellemet a parasztból.

Az efféle megtévedt lelkek – ha a szellem felől nézzük – két világ között maradtak, mint a holtak árnyai, akiket nem fogadott be az alvilág: a sokakhoz képest ők különbek, a különbekhez képest sokak. Talán ez az oka annak, hogy sokan megőrülnek végül. Ezt nevezhetjük a megőrülés következetlen útjának.

Persze van egy még ennél is szánalomra méltóbb módja az elborulásnak. 

Az átlagemberi őrület. Ez a természet oktalan, gyilkos tréfája: a képek összezavarodnak, a szavakról leázik az élet, és mindent elönt a hangulat világűre. Akik az űrön innen maradnak, sajnálkozó szeretettel nézik az elmebetegeket, és néha sós perecet dobnak nekik. Aztán hazamennek, hogy szavaikkal továbbra is csökkentett üzemmódban kenegessék egymást. Ünneppercekben esetleg verseket olvasnak, hogy gerincüket megcsiklandozza a veszélytelen borzongás pávatolla. Lelkük a szellemi kéjben föl-fölegyenesedik, de ez nem tarthat sokáig, mert várnak a társadalmi-munkahelyi hétköznapok, a beilleszkedés görnyedőmutatványai.

Mindaz, amiről eddig szó volt, az őrület elíziumának kiskapuja csupán. Mert bizony mondom néktek, van az őrületnek egy szép, következetes útja is. Sorsszerű és harmonikus. Nem sok emberről tudok, aki végül ezt választotta. Közülük a szívemnek legkedvesebb egy filozófus. Elméje elfeketült végül, mert ő bátran végigment az úton, és benyitott a kapun, amely előtt kívüle minden gondolkodó meghátrált.

Ő valamikor észrevette magán, hogy gondolatait cérnapóráz köti. (Emlékeztek, ugye, Dühbe guru szavaira? „Szellemi ember az, aki el tud vonatkoztatni önmagától, és minél inkább el tud, annál inkább az”.) Elharapta hát a szálat, mintha csak egy pizsamagombvarrás ért volna véget. Jöhetnek az álmok.

Az első álommozdulat az volt, hogy kilépett a szaktudósok homokozójából. Azok jól meg is orroltak rá. Leverte ruhájáról a homokot és körülnézett. Senkit se látott maga körül. „Jó, akkor innentől egyedül megyek tovább” – dünnyögte magában, és nekiindult.

Egyszer csak meghallotta a zenét. A szférák küldték. Ettől kezdve bármerre fordult, az élet táncát látta. Ő pedig, ahogy egyre inkább elvonatkoztatott mindentől, egy emelkedő léghajóban találta magát. Sorban kidobált minden súlyt: minden tudást, amire csak példa és megszokás tanította.

És amikor már a Földet is úgy látta, mint a végtelen naprendszerré porciózott világegyetem apró szegletét, amelyen bizonyos okos állatok nevetségesen elbizakodott módon kitalálták a megismerést, akkor a mindenség képe varázsütésre egy megvert ló szemébe zuhant bele. Hősünk sírva átölelte a lovat. Az emberek meg azt mondták rá: megőrült.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)