Persze van egy még ennél is szánalomra méltóbb módja az elborulásnak.
Az átlagemberi őrület. Ez a természet oktalan, gyilkos tréfája: a képek összezavarodnak, a szavakról leázik az élet, és mindent elönt a hangulat világűre. Akik az űrön innen maradnak, sajnálkozó szeretettel nézik az elmebetegeket, és néha sós perecet dobnak nekik. Aztán hazamennek, hogy szavaikkal továbbra is csökkentett üzemmódban kenegessék egymást. Ünneppercekben esetleg verseket olvasnak, hogy gerincüket megcsiklandozza a veszélytelen borzongás pávatolla. Lelkük a szellemi kéjben föl-fölegyenesedik, de ez nem tarthat sokáig, mert várnak a társadalmi-munkahelyi hétköznapok, a beilleszkedés görnyedőmutatványai.
Mindaz, amiről eddig szó volt, az őrület elíziumának kiskapuja csupán. Mert bizony mondom néktek, van az őrületnek egy szép, következetes útja is. Sorsszerű és harmonikus. Nem sok emberről tudok, aki végül ezt választotta. Közülük a szívemnek legkedvesebb egy filozófus. Elméje elfeketült végül, mert ő bátran végigment az úton, és benyitott a kapun, amely előtt kívüle minden gondolkodó meghátrált.
Ő valamikor észrevette magán, hogy gondolatait cérnapóráz köti. (Emlékeztek, ugye, Dühbe guru szavaira? „Szellemi ember az, aki el tud vonatkoztatni önmagától, és minél inkább el tud, annál inkább az”.) Elharapta hát a szálat, mintha csak egy pizsamagombvarrás ért volna véget. Jöhetnek az álmok.
Az első álommozdulat az volt, hogy kilépett a szaktudósok homokozójából. Azok jól meg is orroltak rá. Leverte ruhájáról a homokot és körülnézett. Senkit se látott maga körül. „Jó, akkor innentől egyedül megyek tovább” – dünnyögte magában, és nekiindult.

















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!