Néhány napja meghalt anyám. Kilencvenegy éves volt, szépen elaludt. A kórházban volt, combnyaktörés után, az elfekvőben (amelyet a kórházi PC ápolási osztálynak mond). Amikor utoljára láttam, már nem ismert meg. Nem szólt semmit, csak nézett, mint egy riadt kis állat. Fényképeket mutogattam neki a téli Börzsönyről, snitteket készülő természetfilmemből. Amikor véletlenül megnyitottam egy fotót anyósomról (aki Zalaegerszegen szintén az ápolási osztályon fekszik), anyám rámutatott az ősz hajú öregasszony portréjára, és azt mondta: „anyukám”. Ez volt az utolsó szava.
Amikor valakiről monográfiát vagy életrajzi regényt olvasok, a végén mindig hasonló fájdalom kerít hatalmába. Megszületett, beleélte magát abba, hogy van értelme az életnek, szellemileg fölnőtt, alkotott, örült, betegeskedett, lábadozott, szeretett, gyűlölt, átélte a világ csodáját, megöregedett (ha volt olyan szerencsés), és aztán mindennek vége lett. Egy ilyen életrajzi könyvet két-három nap alatt olvasok ki. Ennyi az élet? Ezért volt az a rengeteg küzdelem és boldogság, hogy végül kettő nap alatt tegyem túl magam egy élet sorsán?
Megszületünk. Anyánktól kezdjük eltanulni a világot. Lassan belenövünk az anyanyelvbe, amely fölépíti bennünk az eltanultat, mozaikkockáról-mozaikkockára, szóról-szóra, élményről-élményre.
Ahogy egyre többet tudunk megnevezni a látottból, a kép lassan tisztul (hogy soha ne tisztuljon ki végképp). Közben persze változunk. A törvényszerű változás része, hogy testi szüleinket újakra, szellemi szülőkre cseréljük. Olyanokra, akiknek gondolkodását közelebb érezzük magunkhoz. E nélkül a rituális apa- és anyagyilkosság nélkül nem lehetünk felnőttek. („Ha valaki énhozzám jön, és nem gyűlöli meg az ő apját és anyját, feleségét, és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.”)
Amíg csak tanuljuk a világot, türelmetlenek vagyunk. Vágyaink gyorsabbak, mint az élet, és ezért úgy érezzük, hogy az univerzum folyamatos lemaradásban van hozzánk képest (copyright: Katona Kinga). De ha megérezzük, hogyan kell elengedni mindazt, ami nem fontos, és mindazt, ami fontos (hogy azután majd magától jöjjön vissza hozzánk), akkor már nem adjuk alább. Szabadok lettünk.
Itt az ideje, hogy megcselekedjük, amit sorsunk ránk bízott. Hogy betöltsük a sejtelmet, amelyet születésünkkel fölidézett a lét.
Millió út nyílik innen, a millió lélekre szabva. De végül az út égre hajlik, visszakunkorodik, és eléri kezdetét: az egyenes körré zárul. És akkor, halálos ágyunkon fekve kimondjuk az utolsó szót: „anyukám”. Az öreg újra gyerek: sorsa visszaért önmagába, és a történet – amely ezután egy két nap alatt elolvasható életrajzi könyvben megírható – hatalmas, kör alakú szemmé görbül. Már látja, amit mi, élők csak képzelünk. A semmit.
És ez a legtöbb. Kosztolányi költője a Pacsirtában azt mondja szülővárosa kispolgárairól: „a lelkük befelé kunkorodik”. Mert az út visszatérhet magába úgy is, hogy a világ, amelyet körbe zár, nem a mindenséget karikázza be, csak egy pöttöm lelkű akárkit. Olyasvalakit, aki nem tudott megnyílni a szabadságnak. Hogy mi kunkorítja kifelé az útkört? Azt hiszem, a szeretet.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
