A jó amerikai filmek általában rosszak. Megcsillan bennük valami, ami azután vagy autós üldözésbe fullad, vagy egyszerűen elhal a nagy filmcsinálási viszketegségben. Szokásos konklúzióm: „Jaj, egy európai rendező mit tudott volna kihozni ebből!” Persze most, hogy lassan Európa nyugati fele is átadja magát a szellemi enyészetnek – amely a filmezés területén abban érhető tetten, hogy a kötelező LMBTQ és egyéb politikai üzenetek sztálinizmusa dúl –, ez a jajkiáltás egyre érvénytelenebb. (Nyugi, nem felejtettem el Welles, Kubrick, Scorsese és a többi kiváló koponya életművét.)
Láttam nemrég egy rossz amerikai filmet, amelynek tócsatükrében ott fénylett az ég.
Olyan világban játszódik, ahol nincs hazugság. (Emlékszünk az idevágó Esti Kornél-novellára?) Mindenki mindig igazat mond, és az emberek mindent elhisznek egymásnak. Tiszta lelkek hóbirodalma ez, az ideák országa. Főhősünknek, aki egy igazi vesztes – és akinek ezt a tényt, mivel itt mindig mindenki igazat mond, nap mint nap orra alá is dörgölik –, tönkremegy az élete. Kirúgják az állásából, és mivel tartozik nyolcszáz dollárral a főbérlőnek, a lakásából is mennie kell.
Beóvakodik hát a bankba, hogy megtakarított háromszáz dollárját kivegye. A bankban azonban éppen lefagyott a számítógépes nyilvántartási rendszer. Az adminisztrátor megkérdezi, mennyit szeretne kivenni. Őt ebben a pillanatban megszállja a szentlélek, és – a világtörténelemben először – hazudik: azt mondja, nyolcszázat. Megkapja. És a hazugság föltalálója előtt hihetetlen világ nyílik ki. Innentől ő mindenre képes, hiszen az igazmondó berendezkedés nincs fölkészülve erre a vírusra. Hősünk az új paradigma révén lúzerből terminátorrá változik.
A film folytatása meglehetősen érdektelen, de egy gyönyörű, filozofikus pillanatot még tartogat nekünk. Hazugunk megy az utcán, és mindenütt szomorú embereket lát. Az igazság levegője halálos, mert az igazság nem tűri a reményt, lévén a remény nem más, mint jövőt állító hazugság.
Megy a szürke, kiábrándult városban emberünk, és amerre néz, öngyilkosságra készülőket, koldusokat, egymásból kiábrándult, de elszakadni nem tudó párokat lát. Hirtelen zseniális ötlete támad. Mindegyikhez odamegy, súg valamit a fülébe. Valami reményt adó hazugságot. És az arcok fölvidulnak. Angyali üdvözlet: főhősünk úgy siklik végig a városon, mint üres vásznon a remény ecsetje. Fénysáv úszik át az utcák fölött, és az emberek arca földerül. A hazugság gyógyít.
A régi görögök, akik pedig folyton emlékezetre gyúrtak, tisztában voltak vele, hogy a felejtés gyógyszer lehet.
Nagy gondolkodóik a lét igazságának perzselő közelében védőruhát öltöttek: mítoszokkal, reménnyel, vallással takaróztak. Mert a végső igazság az, hogy nincs remény. De a végső igazságok nem embernek valók. Olykor persze titánlelkűnek érezzük magunkat, de ez hamar elmúlik. Néha a remény angyala meglátogat, fülünkbe súg valamit, amit nagyon jó hallani, de a zene hamar elül bennünk. Mint egy-egy jó ötlet az amcsi filmekben.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
Merítő
