Utálok Pestre járni, de időnként nem úszhatom meg. Megyek az éjszakai utcán, szembetántorog velem egy részeg csávó, dalolás gyanánt az Anyátok együttes szövegét ordítja: „A villamoson mellettem büdös a munkás / a csőcselék az életről dumál…” Az ordító hirtelen eltűnik, és egy vékony, jelentéktelen alak lép a fejembe. Bemutatkozik, azt mondja, ő Fernando Pessoa, és megkér, hadd mondjon föl egy idézetet Kétségek könyve című művéből.
„Mélabús iróniával emlékszem vissza egy munkástüntetésre, amelyet, nem tudom, mifajta őszinteség mozgatott (mindig nehezen fogadom el a kollektív dolgok őszinteségét, mivel az egyetlen érezni képes lény az egyén, egymagában). Felhevült ostobák sűrű és rendezetlen csoportja volt, amely különböző dolgokat ordítozva vonult el idegen közömbösségem előtt. Hirtelen elfogott a hányinger. Még csak eléggé koszosak sem voltak. Azok, akik igazán szenvednek, nem lesznek néptömeggé, nem alkotnak együttest. Aki szenved, egymagában szenved.”
Amíg az ember fiatal, szereti a tömegmegmozdulásokat. Szelleme még nem elég kifinomult, nem elég érzékeny. A tömeg ereje könnyen magával sodorja. A tömegben az ember úgy érzi, mindenki egyet akar, és ez a mindenki ő maga. Gimnazistakoromban például szerettem focimeccsre járni.
Együtt ordítottunk, együtt futottunk, ha gumibotoztak a rendőrök.
Egyetemista koromban szerettem a március 15-i tüntetéseket. Együtt ordítottunk, együtt futottunk, ha gumibotoztak a rendőrök.
Ma már nem megyek tömegrendezvényre. Ha mégis, hamar elunom magam. De Pessoának nincs teljesen igaza. Aki szenved, az valóban magában szenved, de van olyan szenvedés, amely nemcsak hogy távlatot nyit az összemberi felé, de amelynek alapja is az az érzés, hogy valójában, igazán mélyen, titokzatos módon mind egyek vagyunk. Ott, abban a mélységben már nem látni, mennyire koszosak a tüntető munkások. A tömegből kiábrándult ember már nem találja meg másokban magát, de a szenvedő ember magában megtalálhat másokat. (Sőt, még csak szenvednie sem kell hozzá. Elég, ha érzékeny.)
