Minden katarzis erről szól. Amikor „a fájdalom gyötört hangokat tép a szívből”, amikor egy zseniális mű befogadásakor (vagyis az emberi természetben megmerülve), vagy teszem azt az erdőben sétálva (az őstermészetben megmerülve), elönt bennünket a leírhatatlan érzés, hogy most valahogy a lét centrumába értünk, akkor az valahogy fáj is. Ez a fájdalom azzal a mély tudással van kapcsolatban, hogy most a pillanat öröm ugyan, de ez az öröm pillanatnyi. Hiába no, nekünk, „egy napig élőknek” ennyi adatik. És mivel mi, emberek mindannyian efemerek vagyunk (ephémeriosz görögül épp annyit tesz: egy napig tartó), van rá esély, hogy igaz legyen, amit mondok: minden szenvedés, amely katartikus, közösségi.
Annál gyanúsabb, hogy ez így van, mert minden alkotás – azaz a fájdalom reprezentációjának minden vágya – is mélyen közösségi. A művészi alkotás alapja már gesztusszinten az, hogy valakinek, akárkinek, mindenkinek el akarom mondani, amit. Ezért fals, amikor magukba vonult költők elhúzott arccal így nyögnek: „én csak magamnak írok”. Akkor, költőcském, te dilettáns vagy, vagy hazug. Esetleg mindkettő. És lehet a munkásokat koszosnak, büdösnek látni, írni, énekelni, ordítani – hiszen demokrácia van –, de ezen a szinten az emberről nem derül ki semmi. Értsük jól: nem az altruista közhely, az emberiség iránti izé, a humanista nyál folyik most belőlem. Csak tisztázni szeretném, hogy az élet miért szenvedés, ugyanakkor miért gyönyörű. Nem tudom, ebben a két flekkben sikerült-e. Azt hiszem, nem.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
Merítő
