Utálok Pestre járni, de időnként nem úszhatom meg. Megyek az éjszakai utcán, szembetántorog velem egy részeg csávó, dalolás gyanánt az Anyátok együttes szövegét ordítja: „A villamoson mellettem büdös a munkás / a csőcselék az életről dumál…” Az ordító hirtelen eltűnik, és egy vékony, jelentéktelen alak lép a fejembe. Bemutatkozik, azt mondja, ő Fernando Pessoa, és megkér, hadd mondjon föl egy idézetet Kétségek könyve című művéből.
„Mélabús iróniával emlékszem vissza egy munkástüntetésre, amelyet, nem tudom, mifajta őszinteség mozgatott (mindig nehezen fogadom el a kollektív dolgok őszinteségét, mivel az egyetlen érezni képes lény az egyén, egymagában). Felhevült ostobák sűrű és rendezetlen csoportja volt, amely különböző dolgokat ordítozva vonult el idegen közömbösségem előtt. Hirtelen elfogott a hányinger. Még csak eléggé koszosak sem voltak. Azok, akik igazán szenvednek, nem lesznek néptömeggé, nem alkotnak együttest. Aki szenved, egymagában szenved.”
Amíg az ember fiatal, szereti a tömegmegmozdulásokat. Szelleme még nem elég kifinomult, nem elég érzékeny. A tömeg ereje könnyen magával sodorja. A tömegben az ember úgy érzi, mindenki egyet akar, és ez a mindenki ő maga. Gimnazistakoromban például szerettem focimeccsre járni.
Együtt ordítottunk, együtt futottunk, ha gumibotoztak a rendőrök.
Egyetemista koromban szerettem a március 15-i tüntetéseket. Együtt ordítottunk, együtt futottunk, ha gumibotoztak a rendőrök.
Ma már nem megyek tömegrendezvényre. Ha mégis, hamar elunom magam. De Pessoának nincs teljesen igaza. Aki szenved, az valóban magában szenved, de van olyan szenvedés, amely nemcsak hogy távlatot nyit az összemberi felé, de amelynek alapja is az az érzés, hogy valójában, igazán mélyen, titokzatos módon mind egyek vagyunk. Ott, abban a mélységben már nem látni, mennyire koszosak a tüntető munkások. A tömegből kiábrándult ember már nem találja meg másokban magát, de a szenvedő ember magában megtalálhat másokat. (Sőt, még csak szenvednie sem kell hozzá. Elég, ha érzékeny.)
Minden katarzis erről szól. Amikor „a fájdalom gyötört hangokat tép a szívből”, amikor egy zseniális mű befogadásakor (vagyis az emberi természetben megmerülve), vagy teszem azt az erdőben sétálva (az őstermészetben megmerülve), elönt bennünket a leírhatatlan érzés, hogy most valahogy a lét centrumába értünk, akkor az valahogy fáj is. Ez a fájdalom azzal a mély tudással van kapcsolatban, hogy most a pillanat öröm ugyan, de ez az öröm pillanatnyi. Hiába no, nekünk, „egy napig élőknek” ennyi adatik. És mivel mi, emberek mindannyian efemerek vagyunk (ephémeriosz görögül épp annyit tesz: egy napig tartó), van rá esély, hogy igaz legyen, amit mondok: minden szenvedés, amely katartikus, közösségi.
Annál gyanúsabb, hogy ez így van, mert minden alkotás – azaz a fájdalom reprezentációjának minden vágya – is mélyen közösségi. A művészi alkotás alapja már gesztusszinten az, hogy valakinek, akárkinek, mindenkinek el akarom mondani, amit. Ezért fals, amikor magukba vonult költők elhúzott arccal így nyögnek: „én csak magamnak írok”. Akkor, költőcském, te dilettáns vagy, vagy hazug. Esetleg mindkettő. És lehet a munkásokat koszosnak, büdösnek látni, írni, énekelni, ordítani – hiszen demokrácia van –, de ezen a szinten az emberről nem derül ki semmi. Értsük jól: nem az altruista közhely, az emberiség iránti izé, a humanista nyál folyik most belőlem. Csak tisztázni szeretném, hogy az élet miért szenvedés, ugyanakkor miért gyönyörű. Nem tudom, ebben a két flekkben sikerült-e. Azt hiszem, nem.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
