Százhetvenegy éve ezen a napon történt a komáromi kitörés

1849 forró augusztusának elején a magyar függetlenségi háború a végkifejlethez közeledett.

Forrás: MAGYARSÁGKUTATÓ INTÉZET

Százhetvenegy évvel ezelőtt, 1849 forró augusztusának elején a magyar függetlenségi háború a végkifejlethez közeledett. A főhadszíntéren Szeged térségében összpontosult a magyar fősereg, erre tartott Julius Jacob von Haynau táborszernagy császári-királyi főserege és Görgei Artúr tábornok Feldunai hadserege is, nyomában a cári zömmel. Erdélyt elözönlötték a koalíciós csapatok, azonban sorozatos vereségei ellenére Józef Bem altábornagy sikerrel akadályozta meg, hogy az ellenség idő előtt kijusson az Alföldre. A várt, döntő összecsapás magyar győzelemmel is zárulhatott volna, azonban gróf Henryk Dembiński altábornagy ezt is elpuskázta. Habár a császári hadsereg magyarországi főparancsnoka, Haynau biztosra vette győzelmét, utánpótlási vonalainak biztosítása érdekében Komárom alatt hagyta báró Anton Csorich von Monte Creto altábornagy II., és gróf Franz von Schlik altábornagy I. hadtestét.

A Duna Gibraltárját Klapka György vezérőrnagy tartotta, és jelentős erők felett rendelkezett. Amikor július 12-én a sebesült Görgei parancsnoksága alatt a Feldunai hadsereg elindult Komáromból, hogy levonuljon a szegedi összpontosításra, erősítés gyanánt a várban hagyta a II. hadtestet, így a VIII. hadtesttel együtt a védősereg 19.124 honvédet és 292 löveget számlált. Klapka aktív védelmet akart folytatni, de erre csak akkor szánta el magát, amikor július 23-án Schlik hadtestét Pestre vezényelték, és az ostromzár meggyengült. Hírszerzői révén arról is értesült, hogy Tatán a császáriak jelentős élelmiszerkészleteket halmoztak fel, s azt csekély erők őrzik. Rögvest elindította Kosztolányi Mór ezredes különítményét, amely július 25-én ugrasztotta szét a tatai garnizont. Nagy hadizsákmányra tettek szert, de ezek közül Klapka visszaemlékezése szerint a legnagyobb fogás „a bécsi postakocsi volt, amelyben egész tömeg újságot és sok fontos iratot találtunk. (…) Az iratok között megtaláltuk a körülzáró sereg diszlokációját is, mire elhatároztuk, hogy az ellenséget itt és a Csallóközben támadjuk meg, és ha ez sikerülend, a döntő csapást a Duna jobb partján intézzük az ellenség ellen.” A tatai rajtaütés során szerzett adatok kiértékelését követően úgy döntött, hogy szétzúzza az erőd körüli ostromzárat. Ráadásul a császáriak elhelyezkedése is tálcán kínálta a lehetőséget: a Duna két partján lévő erőiket más folyók is elválasztották, így nem tudták egymást támogatni.

A várőrség kijelölt alakulatai – Kosztolányi Mór ezredes parancsnoksága alatt – július 30–31-én a Duna bal partján lévő császári csapatokat próbálták meg zsákba varrni, de azok sebes visszakozásuk révén megmenekültek, majd augusztus 3-án a folyó jobb partján folytatódott az ostromzár feltörése. A magyar csapatok öt hadoszlopban támadtak és Klapka itt is bekerítést tervezett. Terve szerint Dunaalmás visszafoglalását követően Aschermann Ferenc ezredes honvédeinek Mocsa és Csém felé kellett vonulniuk, hogy a kulcsfontosságú lovadi hadihidat elfoglalásával elvágják a császáriak visszavonulási útját. Kosztolányi ezredes és Krivácsy József őrnagy Mocsát foglalják el, hogy Aschermannt biztosítsák, miközben Bátori-Sulcz Bódog alezredes és Janik János ezredes feladata Csém és az ácsi erdő birtokbavétele volt. Aschermann kora reggel elfoglalta Dunaalmást és folytatta menetét a lovadi hadihíd felé, reggel hétkor Klapka parancsnoksága alatt a Kosztolányi- és a Krivácsy-hadoszlop is elindult. Bevették a mocsai sáncokat, ahol az ellenséges gyalogság megadta magát, a lovasság pedig megfutamodott. A Duna jobb partján lévő császári dandár parancsnoka, báró Josepf Barco vezérőrnagy felismerte a támadók szándékát, így Csémpuszta felé nyomult, hogy a Csém és Herkálypuszta közötti megerősített állásokat megszállja és ott bevárja az erősítést, amelyek már csak az ütközet végére érkeztek meg. Klapka nem tudta, Aschermann elvégezte-e a rá bízott feladatot, ezért 17 órakor a támadás mellett döntött. „Előnyomuló ütegeinket a sáncokból hatalmas ágyútűz üdvözölte, és az ellenség tüzérsége, nagyobb kaliberű ágyúkkal rendelkezve, nem kevés pusztítást okozott sorainkban. Beláttam, hogy itt nem szabad sokáig késlekednem – olvashatjuk Klapka tábornok visszaemlékezéseiben –, azért a csapatokat rohamra indítottam, s egyszersmind Sulcznak meghagytam, hogy a sáncokat en front támadja meg. Sulcz ennek a megbízatásnak hősi bátorsággal felelt meg; övé és az általa vezetett gyönge hadé a napnak pálmája. Feltartóztathatatlanul rohantak e hősök, csatarendben, a lovasság és tüzérséggel két szárnyukon, s csupán egy gyenge csatárláncot küldve előre, Éljen a magyar!« kiáltással a legiszonyúbb kartács- és puskatűzben egész az ellenség mellvédéig. Az ellenség a többi csapatok gyors előnyomulása folytán a bekeríttetéstől félvén és a páratlan merész támadás által soraiban megingattatván, a sáncok további védelmezésével fölhagyott, és rendetlen futásban Ácsra vonult. A nap el volt döntve!” Kitartóan üldözte a császáriakat, akik Ácsnál fejtettek ki ellenállást, de eredménytelenül. Az ellenséges katonák átkeltek a lovadi hadihídon, azt felszedték és Dunaszerdahely felé hátráltak. Ekkor érkezett meg – igencsak elkésve – Aschermann hadoszlopa, tüzével már nem tehetett kárt a császáriakban.

Huszárok rohama a császári gránátosok és könnyűlovasok ellen Komáromnál, 1849. augusztus 3-án. Dékány Rafael, a pesti 25. honvédzászlóalj őrmestere zászlóaljával együtt Aschermann Ferenc ezredes hadoszlopában vett részt az augusztus 3-i eseményekben és az alábbiakat őrizte meg emlékezetében: „Augusztus 2-ikán, este, oly későn hozták a napi parancsot a táborba, hogy a gyöpön hasalva, alig láttuk lekörmölni és felolvasni. A parancs mindössze annyi volt, hogy a legénység faszoljon azonnal fejenkint egy meszely bort, 8 lat szalonnát és egy-egy kenyeret, vacsoráljon meg s a legnagyobb csendben álljon rendbe, a súlyosabb betegeken kívül, el ne maradjon egy sem. (…) Mi képeztük az előcsapatot, előttünk 40–50 lépésnyire ment egy század huszár, fele jobbról-balról csatárlánczban, fele tömegben az úton. Éjfél után 2 óra lehetett, midőn egy hídhoz értünk, s a mint a huszárok lovai a hídon dobogtak, rögtön felhangzott jobbról-balról a »Halt Wer da!« azaz »Állj ki vagy?!« huszár, feleli egyik előcsapatunkból egykedvűleg. »Tábori jel?« kérdezősködött tovább a sógor, s a huszár elkezdi elősorolni a német édes anyja testének egyes részeit, mire a sógor felháborodott, hogy karabélyát a hang felé irányítva eldurrantotta és hátranyargalt a gyalog őrséghez. Aschermann pedig hozzánk kiált, fiúk! félszázadokba fejlődve 1. 2. század jobbra a község fölött, 3. 4. a közép útczán 5. 6. a Dunaparton gyorslépésben előre! (...) ez volt Almás (...) az útczában nagy zaj támadt, doboltak, trombitáltak, arra azonban már nem jutott idejök a bennlévőknek, hogy rendezkedhessenek, hanem némely része még a nadrágot is nyalábján kapva futott Neszmély felé (...) Almást kitisztítva visszamegyünk a község keleti végére pihenni és reggelizni, de alig szedtük elő kenyerünket és szalonnánkat, midőn tőlünk nyugatra, Kis-Igmánd mellett, óriási porfelleget láttunk fölemelkedni. Rakovszky [Sámuel alezredes] rögtön lóra parancsol egy század huszárt és vágtat a porfelleg felé, mi indulunk utána gyors lépésekben, egy jó negyed óra múlva oda érünk, hol a porfelleg megállapodott és már ekkor kezet karba fűzve s a fegyvert gúlába állítva találjuk a Baumgertner [Helyesen: Paumgartten] ezred egyik zászlóalját, mellettük 6 ágyúval. Ezek épen Ácsra akartak illanni, de Rakovszky megjelenése által annyira meg voltak lepetve, hogy egy szavára megadták magukat, s mire mi odaértünk, Rakovszky már barátságosan beszélgetett a zászlóalj tiszteivel, kiket aztán egy zászlóalj gyalogság és egy század huszár bekísért Komáromba. (...) Ácson 3000 fegyver, ládákba pakolva, azonkívül még mintegy kétezret elszedtünk a foglyoktól, a sánczokban ott maradt minden tábori ágyú és számos 18 fontos sánczágyú, töltények, 7–800 mázsa lőpor, néhány száz láda röppentyű, 100 ezer mázsa liszt, 40 ezer darab ruhanemű, egy szállító hajó tele czukorral, kávéval, theával és rummal, három hajó tele zabbal, az egész pénzkészlet stb. stb. mintegy két millió forint értékű élelmi és hadi szerelvény, ehhez számítva még a 3000 darab hízott marha árát; bátran elmondhatjuk, hogy e nap mind katonai dicsőség, mind anyagi nyeremény tekintetében hadjáratunk legfényesebb napja volt, de, de, de. Oh! fájdalom a legutolsó is.”

Szinnyei József, a komáromi események hű krónikása, a 203. honvédzászlóalj főhadnagyaként volt részese az eseményeknek: „Az ellenség részről a veszteség 1000 emberre tehető holtakban és sebesültekben; több mint 1000 ember 48 tiszttel elfogatott. A mi veszteségünk 80 halott és 130 sebesült volt. A diadaljelek, a zsákmány, a következmények, melyek ezen diadalból származtak, óriásiak. A győzelem fő vívmánya volt még is, hogy az osztráknak működő vonala áttöretett, Haynau fő és közvetlen összeköttetései Ausztriával mind hatalmunkba kerültek (…)”

Komárom védői sikerrel zúzták szét a császári ostromzárat, majd augusztus 6-án bevonultak Győrbe. A császárváros és a magyarországi főseregének összeköttetése megszakadt, Székesfehérváron népfelkelés tört ki, Klapka expedíciója nyomában pedig megindult az újoncozás a 18–30 év közötti férfilakosság soraiból.

„Kossuthoz és Görgeyhez futárokat küldöttem, ígérvén nekik, hogy négy hét alatt a komáromi helyőrségen kívül még harmincezer embert síkra állítandok, miről nekem a Duna jobb part derék népének lelkesültsége kezeskedik. Közöltem velük a hivatalos tudósítást, melyet [gróf Fjodor Fjodorovics] Berg orosz vezérőrnagy a cárnak írt, amelyből látható volt, hogy Haynau és az oroszok az ősz közeledtétől féltek, hogy addig a háborút mindenáron be akarnák végezni, és ha ez nem sikerülne nekik, akkor a közlekedés rossz és az élelmezés rendkívül nehéz volta által kényszeríttetnének a háború befejezését jövő tavaszra elhalasztani; kifejeztem nekik azt a nézetemet, hogy Magyarországot és a mi szent ügyünket még meg lehetne menteni, ha tudnók a harcot minél tovább húzni-halasztani. Követeim, fájdalom, nem érkeztek meg elég korán arra, hogy a végzetes katasztrófának eleje vétethessék. Kossuth már csak a török földön hallotta meg az augusztus 3-i győzelmet és annak következményeit; Görgey pedig Nagyváradon, akkor, mikor seregével a végzetes fegyverletételt végrehajtatta.” – írta Klapka.

A szabadságharc utolsó magyar támadó hadművelete azonban nem érte el célját, ugyanis a főhadszíntér eseményeit érdemben már nem tudta befolyásolni. Augusztus derekán Klapka csapatai visszahúzódtak Komáromba, nyomukban az ellenséggel.

Babucs Zoltán, ügyvivő szakértő

Történeti Kutatóközpont

Magyarságkutató Intézet