Így működik az új fejlesztés
A fémorganikus mátrixok helyett az új változat a zeolitoknak nevezett anyagok egy formáját, jelen esetben a mikroporózus vas-alumíniumfoszfátot alkalmazza a vízpára megkötésére.
Ez az anyag korlátlanul elérhető, stabil, és adszorbens tulajdonságai pont megfelelőek egy olyan hatékony vizet szolgáltató rendszerhez, amely pusztán a normális napi hőingadozást és a napsütés adta meleget használja fel.
A tanulmányban doktoranduszként közreműködő Alina LaPotin által kifejlesztett kétlépcsős megoldás elmésen aknázza ki azt a hőt, amely a vizet halmazállapot-változáskor kíséri. A napsütés hőjét a dobozszerű szerkezet tetejére szerelt napkollektor összegyűjti, és felmelegíti vele a zeolitot, amely az éjszaka folyamán magába szívta a légnedvességet.
Az így kipárolgó vízgőz lecsapódik a gyűjtőtálcán, ami megint csak hőt szabadít fel. A trükk az, hogy a gyűjtőtálca egy rézlemez, amely közvetlenül egy második zeolitréteg fölé van szerelve, és azzal érintkezésben áll, így a vízkondenzáció során keletkező hő közvetlenül a második zeolitrétegbe zárt nedvesség felszabadítására fordítódik. A két zeolitrétegből összegyűjtött vízcseppek aztán egy közös tartályba érkeznek.
A teljes folyamat a napkollektor négyzetméterére eső maximális kinyerhető vízmennyiséget tekintve nagyjából kétszeres hatékonyságú az eredeti dizájnhoz képest. A pontos mutatók persze a körülményektől – leginkább a helyi hőmérsékletingadozástól, a napsugárzás erejétől és a légnedvességtől – függenek. Az új rendszer prototípusát az MIT egyik épületének tetejére szerelték fel, ahol Wang elmondása szerint a korábbihoz viszonyítva nagyságrendekkel több vizet termelt.
A teljes cikket az alábbi linkre kattintva érhetik el.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!