1385. december 31-én magyar királlyá koronázták II. (Kis) Károlyt

A Szent Koronával Székesfehérvárott királlyá avatott uralkodó mindössze 39 napig uralkodott.

1370-ben azonban megszületett I. Lajos első leánya, Katalin, majd ezt követően felesége, Erzsébet királyné több leánygyermeknek is életet adott: Mária 1371-ben, Hedvig 1374-ben jött világra. Miközben Lajos már leányai kiházasításán gondolkozott, és valamelyikük lehetséges trónutódlását igyekezet elérni, V. Orbán pápa utóda, XI. Gergely pápa (1370–1378) elhunyt, s ez a nápolyi politikai viszonyok alakulását ismét felkavarta. Az újonnan megválasztott olasz pápa, VI. Orbán (1378–1389) ellenében ugyanis Johanna nápolyi királynő az Avignonban székelő VII. Kelemen (ellen)pápát (1378–1394) támogatta, így – a türelmes – I. Lajosnak lehetősége nyílt egykori sógornője uralmának megdöntésére. VI. Orbán – miként azt Bonfini elbeszéli – „felkérte Lajost, hogy az ő segítségével tetézve bosszulja meg fivérének, Andrásnak a halálát, szerezze vissza az országot, amely a rokonaié volt, kergesse el Johannát… Lajos készségesen megragadta a […] felkínált alkalmat, hogy mint két leányának, úgy unokaöccsének is országot szerezzen, amelyet övéi jogarával volt szokás kormányozni.” 1380-ban tehát nápolyi trónigényét átruházta Kis Károlyra, segédcsapatokat adott mellé, és egyúttal megígértette vele, hogy a magyar trónra nem fog igényt tartani. Kis Károly magyar segítséggel 1381 nyarán meg is szerezte a Nápoly feletti uralmat, majd egy évvel később a fogságba ejtett nápolyi királynőt, Johannát, miután az nem hagyott fel az új király elleni szervezkedéssel, Kis Károly megfojtatta. Ezzel még halála előtt beteljesült I. Lajosnak az a célja, hogy Johannát trónjától megfossza, és öccse halálát megtorolja.

A Magyar Királyság sorsa azonban ekkor még nem volt véglegesen rendezve. I. Lajos 1382-ben bekövetkezett halála után akkori elsőszülött leányát, Máriát a magyar trónra emelték azzal a közjogi aktussal, amely a törvényesen uralkodó mindenkori magyar királyt megillette: Szent István koronájával az esztergomi érsek Székesfehérvárott uralkodóvá avatta I. Lajos leányát. A magyar szokásjog azonban nem ismerte, a közhangulat pedig nem viselte el a nőuralmat. Miközben Mária az ország törvényesen felkent – és egyben első – uralkodónője volt, a főúri elit egy része az apja által kijelölt Luxemburgi Zsigmond, vagy valaki más személyében férjet keresett számára, aki helyette a királyi hatalmat birtokolhatja, míg a másik része – amellett foglalva állást, hogy a dinasztia élő férfitagját kell megválasztani – Kis Károlyt szerette volna hatalomra juttatni.

Kis Károly – immár nápolyi király – udvarában 1385 augusztusában megjelent a zágrábi püspök és kísérete, hogy őt a magyar trónra invitálja. A nápolyi király a kérést elfogadva szeptemberben hajóra is szállt, de októberben még délvidéki támogatóinak körében tartózkodott, várva, hogy Magyarországra érkezésének a híre elterjedjen. Kivárva a november 8-ra Mária által Budára összehívott országgyűlés nőuralom ellen kinyilvánított elégedetlenségét, decemberben Budára utazott, és a maga által megrendezett gyűlésen meggyőzte a közvéleményt, hogy az országnak erőskezű férfi irányítására van szüksége. Az 1387-ben hazánkban tartózkodó Laurencius Monachus, aki Mária királyné kérésére írta meg versbe szedve Kis Károly történetét, a Budán összegyűlt nép hangját e felkiáltásban örökítette meg: „Férfi királyt akarunk!” Thuróczy szerint – az akkor mindössze 14 éves királynő – ezután arra hivatkozva, hogy „ezt a büszke és féktelen nemzetet asszonyi kéz nem korlátozhatja”, le is mondott Magyarország feletti uralmáról. Így 1385. december 31-én Demeter esztergomi érsek (1378–1387), aki korábban eltemette I. Lajost, majd másnap annak leányát, Máriát királynővé koronázta, a Szent Koronával Székesfehérvárott királlyá avatta a mindössze 39 napig uralkodó Kis Károlyt.

A cikk szerzője Teiszler Éva tudományos munkatárs

Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet honlapján olvasható el.