1385. december 31-én magyar királlyá koronázták II. (Kis) Károlyt

A Szent Koronával Székesfehérvárott királlyá avatott uralkodó mindössze 39 napig uralkodott.

Matteo Villani firenzei származású történetíró mintegy csípősen jegyezte meg I. (Nagy) Lajos magyar királyról (1342–1382), hogy „jobban ért a kedvezőtlen vállalatok abbahagyásához, mert félbeszakítja azokat, mint az erényes kitartáshoz.” Villaninak abban igaza volt, hogy Lajos – reálpolitikus lévén – a második nápolyi hadjáratot (1350) követően felhagyott azzal, hogy a nápolyi trónt erővel megszerezze, és hogy az általa öccse, András herceg gyilkosának tekintett sógornőjét, Johannát megbüntesse, hiszen mindez rendkívül nagy megterhelést és áldozatot jelentett volna országa számára mind katonai, mind politikai értelemben. A magyarországi Anjou-dinasztia nápolyi trónigényéről és András herceg halálának megbosszulásáról azonban nem mondott le. Előbbinek igazolható bizonyítéka nápolyi igénycímeinek fenntartása, utóbbit pedig rokona, a nálánál jóval fiatalabb, és később rövid időre Magyarország trónját is megszerző Durazzoi Károly támogatásával kétségtelenül el is érte. Az „erényes kitartás” tehát I. Lajosnak Villani állításával szemben mindenképpen valós tulajdonsága volt.

A Magyarországon termete miatt „Kis” melléknévvel illetett Durazzoi Károly – akinek neve e megkülönböztető név nélkül azonos volt I. Lajos apjának első unokatestvéréével, akit az első nápolyi hadjárat idején András herceg megölése okán I. Lajos 1348-ban kivégeztetett – születési helye és ideje bizonytalan. Apja, Lajos durazzoi herceg Johanna nápolyi királynő (1343–1381) fogságában hunyt el 1362-ben, ezután ő maga is Johanna udvarában élt túszként. Nem sokkal később, 1365 nyarán V. Orbán pápa (1362–1370) védelmébe vette a gyermeket, és felajánlotta I. Lajos királynak, hogy udvarában, Budán nevelje. Ehhez Johanna is hozzájárult, így a gyermek nevelőjével együtt Budára érkezett.

I. Lajos, akinek ekkor még második, Kotromanić Erzsébettel kötött házasságából (1353) nem született gyermeke, másik felnőtt kort megért öccse, István herceg, valamint ennek egyetlen fia, János herceg halála (előbbi 1354-ben, utóbbi feltehetően 1361-ben történt) után Kis Károlyt királyi hercegként nevelte. Szlavón (1371–1372), majd horvát-dalmát hercegi címet (1372–1373, 1376) adományozott neki, és 1370-ben összeházasította Johanna húgának, Máriának a leányával, Margittal. I. Lajosnak ezek a tervei még a nápolyi és a magyar trón egy kézbe adásáról szóltak.

1370-ben azonban megszületett I. Lajos első leánya, Katalin, majd ezt követően felesége, Erzsébet királyné több leánygyermeknek is életet adott: Mária 1371-ben, Hedvig 1374-ben jött világra. Miközben Lajos már leányai kiházasításán gondolkozott, és valamelyikük lehetséges trónutódlását igyekezet elérni, V. Orbán pápa utóda, XI. Gergely pápa (1370–1378) elhunyt, s ez a nápolyi politikai viszonyok alakulását ismét felkavarta. Az újonnan megválasztott olasz pápa, VI. Orbán (1378–1389) ellenében ugyanis Johanna nápolyi királynő az Avignonban székelő VII. Kelemen (ellen)pápát (1378–1394) támogatta, így – a türelmes – I. Lajosnak lehetősége nyílt egykori sógornője uralmának megdöntésére. VI. Orbán – miként azt Bonfini elbeszéli – „felkérte Lajost, hogy az ő segítségével tetézve bosszulja meg fivérének, Andrásnak a halálát, szerezze vissza az országot, amely a rokonaié volt, kergesse el Johannát… Lajos készségesen megragadta a […] felkínált alkalmat, hogy mint két leányának, úgy unokaöccsének is országot szerezzen, amelyet övéi jogarával volt szokás kormányozni.” 1380-ban tehát nápolyi trónigényét átruházta Kis Károlyra, segédcsapatokat adott mellé, és egyúttal megígértette vele, hogy a magyar trónra nem fog igényt tartani. Kis Károly magyar segítséggel 1381 nyarán meg is szerezte a Nápoly feletti uralmat, majd egy évvel később a fogságba ejtett nápolyi királynőt, Johannát, miután az nem hagyott fel az új király elleni szervezkedéssel, Kis Károly megfojtatta. Ezzel még halála előtt beteljesült I. Lajosnak az a célja, hogy Johannát trónjától megfossza, és öccse halálát megtorolja.

A Magyar Királyság sorsa azonban ekkor még nem volt véglegesen rendezve. I. Lajos 1382-ben bekövetkezett halála után akkori elsőszülött leányát, Máriát a magyar trónra emelték azzal a közjogi aktussal, amely a törvényesen uralkodó mindenkori magyar királyt megillette: Szent István koronájával az esztergomi érsek Székesfehérvárott uralkodóvá avatta I. Lajos leányát. A magyar szokásjog azonban nem ismerte, a közhangulat pedig nem viselte el a nőuralmat. Miközben Mária az ország törvényesen felkent – és egyben első – uralkodónője volt, a főúri elit egy része az apja által kijelölt Luxemburgi Zsigmond, vagy valaki más személyében férjet keresett számára, aki helyette a királyi hatalmat birtokolhatja, míg a másik része – amellett foglalva állást, hogy a dinasztia élő férfitagját kell megválasztani – Kis Károlyt szerette volna hatalomra juttatni.

Kis Károly – immár nápolyi király – udvarában 1385 augusztusában megjelent a zágrábi püspök és kísérete, hogy őt a magyar trónra invitálja. A nápolyi király a kérést elfogadva szeptemberben hajóra is szállt, de októberben még délvidéki támogatóinak körében tartózkodott, várva, hogy Magyarországra érkezésének a híre elterjedjen. Kivárva a november 8-ra Mária által Budára összehívott országgyűlés nőuralom ellen kinyilvánított elégedetlenségét, decemberben Budára utazott, és a maga által megrendezett gyűlésen meggyőzte a közvéleményt, hogy az országnak erőskezű férfi irányítására van szüksége. Az 1387-ben hazánkban tartózkodó Laurencius Monachus, aki Mária királyné kérésére írta meg versbe szedve Kis Károly történetét, a Budán összegyűlt nép hangját e felkiáltásban örökítette meg: „Férfi királyt akarunk!” Thuróczy szerint – az akkor mindössze 14 éves királynő – ezután arra hivatkozva, hogy „ezt a büszke és féktelen nemzetet asszonyi kéz nem korlátozhatja”, le is mondott Magyarország feletti uralmáról. Így 1385. december 31-én Demeter esztergomi érsek (1378–1387), aki korábban eltemette I. Lajost, majd másnap annak leányát, Máriát királynővé koronázta, a Szent Koronával Székesfehérvárott királlyá avatta a mindössze 39 napig uralkodó Kis Károlyt.

A cikk szerzője Teiszler Éva tudományos munkatárs

Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet honlapján olvasható el.