II. Lajos és a disznóinkubátor, avagy mit hisz el a történész?

1506. július 1-jén született II. Lajos cseh és magyar király.

1506. július 1-jén született II. Lajos cseh és magyar király (1516–1526). Születése és halála is meglehetősen sok kérdést vet fel. Továbbá jól illeszkedik a vitatott és turbulens, indulatokat kiváltó, és a közérdeklődést is foglalkoztató hazai témák sorába. Hogy a korszakból válasszunk párat: például létezett-e Dugovics Titusz vagy járt-e Mátyás király álruhában? 

Érdekes módon ez utóbbi két történetet (bár Dugovics Tituszt név szerint nem említi) Antonio Bonfini, Hunyadi Mátyás itáliai történésze írta, és a hazai mainstream (fősodratú) történészek nem tartják hitelt érdemlőnek.

Ugyanakkor egy, a mai ember számára semmivel sem kevésbé fantasztikus történetet mégis számos történész elfogad. Amint a Wikipedián is megtalálható: „II. Ulászló várva várt fiú örököse nagy nehézségek és szenvedések árán született csak meg. Már a királyné várandóssága sem volt olyan zökkenőmentes, mint a korábbi, hiszen gyakran kényszerült ágyban maradni, annyira gyenge volt testileg, amit egykorú velencei leírások is megerősítenek. Lajos koraszülötten jött a világra. Csak úgy tudták életben tartani, hogy disznók felhasított gyomrába helyezték, így tartva stabilan a hőmérsékletét. Ez volt Lajos herceg inkubátora, így a korabeli orvostudomány zseniális leleményének és II. Ulászló kiváló orvosainak köszönhető, hogy fia életben maradt. Édesanyját, Candale-i Annát azonban nem tudták megmenteni: 

ő három héttel a szülés után gyermekágyi lázban meghalt.

Groák Lajos kezdte el nyomozni Krúdy Mohács c. történelmi regényének azt az állítását, hogy II. Lajost, koraszülöttsége okán frissen leölt disznó beleiben tartották volna melegen. Groák arra jutott, hogy „Nem kezeli ekkora fatalizmussal a kérdést Csapó József, a felvilágosodás korának neves debreceni orvosa. Felvilágosító jellegű pediátriai könyvecskéjében a »mintegy félholt formában« lévő koraszülött melegen tartását, égetett borral való borogatását ajánlja, sőt, direkt mesterséges lélegeztetését is: »bé fogván orra lyukait, a szájába kelletik erősen bélehelleni«. »Némelyek azt is javallják – írja –, hogy az ilyetén féleleven gyenge kis gyermekek hasát jószagú füvekkel és marhabélt béfedező közép-hártyával (cseplesszel) is melegen boríttani lehet.« Figyelemre méltó, hogy ezt az eljárást, mely némileg rokon az állat testüregében való tartással, csupán »némelyek javallják«, tehát feltehetőleg nem orvosi módszerként említi.”

„Épp ezért, de már eme adat ismerete előtt is arra gondoltam, hogy a népi orvoslás körében próbálok nyomára jutni a módszernek. Ám nagyszámú, a születéssel kapcsolatos néprajzi dokumentum átnézése negatív eredménnyel járt: még arra sem találtam adatot, hogy mágikus eszközökkel kísérelték volna meg a magzatot életben tartani. Időközben az a véleményem erősödött meg, hogy a pár óránként váltott frissen vágott sertés – napokon, netán heteken át – olyan anyagi megterhelést jelentett volna, amit a nép nem tudhatott elviselni, csupán egy fejedelmi udvar, még ha a hitelezők kegyéből tartotta is fenn magát. Véleményemet alátámasztja Kapros Márta néprajzkutató is, aki arról tájékoztatott, hogy ő sem ismer népi eljárást a koraszülöttekkel kapcsolatban, s hozzáfűzte mint »jellemző hozzáállást«, hogy »ha már ’időtlen’ szegényke, jobb ha a Jóisten magához szólítja...«.”

 „Brutus János Mihály, Báthori fejedelem olasz történetírója Magyar Históriájában a következőket örökíti meg: ’Az utókor figyelmére méltó, a felséges királyi udvarban történt dolgot mesélnek azok, akik jártasak a magyar történelemben: amire ritkán van példa az emberek között, Lajos meztelenül, bőr nélkül született, ami bámulatos, szomorú és gyászos előjele volt az összes jelen lévő, csodálkozó ember számára. Az odahívott orvosok nagy nehezen, puhító és nedvesen tartó szerek ráhelyezésével, egy hosszú napon át befedve tartották a fiú bőrét, aki meztelen testtel a nyílt levegőt nem viselte el […] Néhány embertől bizony azt hallottam, hogy hosszas vita után egy gerince mentén felhasított és kibelezett disznóba (in sue media per spinam secta atque exinterata) helyezték a csecsemőt az orvosok, ameddig az állat melege tartott; majd sorba betették egy másikba, amit e célból sietve levágták, majd megint egy másikba, mígnem a vérzés elállta után a gyenge hártya lassan kezdett behegedni, a bőr pedig kifejlődni.”

Így oda jutunk, hogy a történetnek (jelen ismereteim szerint) egy forrása van, Giovanni Michele Bruto (Brutus János Mihály) Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király udvari történetírójának Magyar Históriája.

A munka hozzávetőleg 1580-ra elkészült, tehát bő 70 évvel II. Lajos születése után. Ugyanakkor közeli barátja éppen egy orvos volt, Johannes Crato (Crátó János), aki számos betegségében kezelte, így életszerű azt gondolni, hogy Brutusnak voltak alapvető élettani ismeretei. De talán a legfontosabb, hogy számos forrást használt, és bár kiegészítette ezeket hallomásból, rendkívül jó sajtója alakult ki: „És csakugyan: a hitelesség hírében állott munkája már egykorúi előtt, […]”

Vagyis már saját kora óta hitelesnek gondolja a „szakma”. Persze az inkubátor-történet hitelességét egyéb is erősíti: Szabó András szülész-nőgyógyász II. Lajos inkubátora című cikkében analógiás példákat vizsgálva arra jutott, hogy „már a középkorban felismerték a koraszülöttek hőháztartásának labilitását, illetve mesterséges melegítésük szükségességét, és a korabeli technikai hiányosságokat ezen, mai szemmel bizarrnak tűnő, de a jelek szerint hatásos ötlettel pótolták.” 

Ugyanakkor elszórt analógiák nem feltétlenül perdöntőek.

A fentiek elméleti tanulsága az, hogy egy egyedi forrásban található unikális történet elfogadása, avagy mellőzése során van egy szubjektív elem, amely a történészek esetében is meghatározó: a hit, a forrás hitelességének elfogadása vagy tagadása, amely lényegében nem objektivizálható.

A szerző Illik Péter, a Magyarságkutató Intézet munkatársa.

Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet honlapján érhető el.

Borítókép: Bernhard Striegel: II. Lajos gyermekkori portréja 1515–1516 Maria Königin Van Hongarije tussen keizers en kunstenaars 1505–1558 Uitgeverij Waanders, Zwolle, 1993, 30. oldal.Bécs, Kunsthistorisches Museum. (Forrás: mek.oszk.hu)