Ma hétszáz éve, hogy 1322. február 9-én a király és bárói előtt Jánok község (Abaúj vármegye, ma: Janík, Szlovákia) birtokvitáját eldöntendő, istenítélő bajvívást tartott „Kövér” Ders fia, Miklós és rokona, Tamás mester.
A felek nem személyesen csaptak össze, hanem a kor szokása szerint fizetett bajvívóik (pugil) küzdelmétől várták, hogy véget vessen a hosszú perlekedésnek.
Szintén kerek, nyolcszáz éves évfordulója van annak, hogy a perdöntő bajvívás először kerül említésre törvényszövegben: az Aranybulla XII., ritkábban idézett (az „akármi módon megholtak feleségének hitbéréről” rendelkező) cikkelye szerint „ha valaki meghal, vagy törvény szerint halálra ítéltetett, vagy perdöntő bajon esik el, vagy akármi más ok miá, annak felesége az ő hitbérében kárt ne valljon.”
A középkori magyar és nemzetközi jogrendnek erről a különös intézményéről már a hangyaszorgalmú XIX. század óta van összefoglalónk: Pesty Frigyes okleveles források alapján megírt A perdöntő bajvívások története Magyarországon című munkája (Eggenberger, Pest, 1867), amely rendszeres áttekintést ad a kérdésről.
Az évforduló kapcsán itt most csak a Ders-fiak esetét idézzük fel, mégpedig az Országos Levéltárban DL 42684 jelzet alatt őrzött és itt böngészhető oklevél [1] alapján. Az online adatbázisban megnyitva is rögtön szembetűnik az irat szép kivitele és nagy terjedelme; az eredeti oklevelet kézbe véve pedig azon is elcsodálkozhatunk, hogy a valóságban milyen aprók ezek a betűk.
Ez az oklevél egy transsumptum, azaz olyan hiteles másolat, amely keretbe foglalva sokszor teljes szövegével közöl egy vagy több korábbi iratot. Gyakori volt, hogy a másolatban közölt irat esetleg maga is transsumptum vagy többszörös transsumptum lévén, hagymahéjszerűen épül fel az irat: a legeleje és legvége a legújabb, az oklevéladó tulajdonképpeni közlése, eggyel beljebb az eggyel régebbi dokumentum, és így tovább, egymásba ágyazva és kétfelé választva a korábbi iratok, míg végül középen és egy szövegtömbben megtalálhatjuk a legrégebbit. Ez hát az oka annak, hogy ez az oklevél ilyen nagy terjedelmű (körülbelül hatvanezer leütés, azaz 28–30 gépelt oldal), és tovább növeli az írnok mesterségbeli tudása iránti csodálatunkat, hogy egyetlen hártyára úgy írt át tizennégy korábbi oklevelet, hogy pont kihasználta a rendelkezésére álló terjedelmet, mindvégig egyenletes betűmérettel – tehát már az elején felbecsülte, mekkora betűkre és sorközre lesz szükség.