Isten ítél, király ítél

Ma hétszáz éve, hogy a király és bárói előtt Jánok község birtokvitáját eldöntendő, bajvívást tartott „Kövér” Ders fia, Miklós és rokona, Tamás mester.

A hétszáz évvel ezelőtti peres felek joggal várhatták az istenítélettől ügyük végleges lezárását; amint Pesty Frigyes fogalmaz (i. m. 42–43. o.): „A bajvívások természetéhez tartozott, hogy azon pör, melyben ezen istenítéletre történt hivatkozás, véglegesen legyen eldöntve, és semmi szín alatt meg ne legyen újítható. Ez oly élénk gyakorlatban volt, hogy midőn Hector gróf 1231. évben jogát a dunai halászatra viadorának a bajvívásban való legyőzetése miatt elveszté, az illető ítélet különösen kijelenté, hogy ha jogának védelmére Hector gróf a neki Imre király által adott kiváltságot valaha előmutatná, ez érvénytelen legyen, sőt maga a kiváltságlevél ízekre szakíttassék.” Egyetlenegy esetet hoz fel kivételként, 1225-ből (43. o.), amikor a király valaki közbenjárására perújrafelvételt enged istenítélet után – hogy aztán azt is bajvívókra bízza.

Ezek tükrében különösen érdekes a Ders-fiak tanúkkal eldöntetlen perének folytatása, melyről Lampert országbíró még aznap, 1322. február 9-én kiadott levele így tudósít:

„Így hát, mivel a jogrend és a Magyar Királyság nagyon is jóváhagyott szokása (mely bajvívást szokott kitűzni, ha mindkét fél tanúkkal tudott igazolni) úgy követelte meg, Lampert országbíró elrendelte, hogy Ders fia, Miklós és Ders fia, Tamás (…) a lehető legjobb, harci paripával és fegyverzettel felszerelt [bajvívót] állítson ki egymás ellen, hogy Szent Balázs püspök és vértanú ünnepén a király úr színe előtt összecsapjanak a küzdőtéren. Majd, pedig, mikor végre eljött a kitűzött nap, Ders fia, Miklós kelet felől mint felperes, a már említett Ders fia, Tamás pedig nyugatról, a Királyság szokása szerint személyesen megjelenve a király jelenlétében kiállították a küzdőtérre felfegyverzett bajvívó lovasaikat, hogy mindkét félért megküzdjenek. S noha sokáig folyt a tárgyalás, hogy békét teremtsenek a felek közt, végül, mivel nem tudtak megegyezni és békés egyetértésre jutni, ebbéli jogukkal élve perüket a szerencse fordulására bízták, és beküldték egymás ellen harcolni a küzdőtérre bajvívóikat, hogy aki győz, az mindörökre örülhessen Jánok birtoknak, a legyőzött pedig elmarasztalva elveszítse a birtokot, s mindörökre sirassa majd azt. Miután pedig – megkezdve a harcot – mindkét fél bajvívói sokáig csatáztak a küzdőtéren, és fegyvereik csapásaival sűrűn sújtottak egymást, Tamás bajvívója (aki azért harcolt, hogy a birtok örökség jogán őt illeti) hirtelen végzetes sebet és halálos csapást kapott; az a bajvívó pedig, aki azért állt ki, hogy a birtokot még Miklós nagyanyja kapta adományként: mivel az Úr jobbja megerősítette, elnyerte az áhított, dicső győzelmet, melyet a király úr, összes főura és rengeteg nemesének szeme láttára nyújtott neki jobbja.”

Ezután tehát Tamást megfosztják Jánok község birtokától, és azt hihetnénk, végső ítélet született. Ám még ugyanez az oklevél átírja Dózsa nádor 1322. március 3-ai levelét, mely szerint Tamás

„Ders fia Kövér Miklóssal Károly király úr színe előtt párbajt vívott, és az ő bajvívója a másik fél bajvívóját az összes főúr és országlakos tudtával és szeme láttára legyőzte és elnyerte a győzelem diadalát. Ám a király úr Miklós pártját fogva, Isten és az Ő igazsága ellenére hagyta, hogy legyőzzék az ő bajvívóját, és azt mondta, hogy Miklós legyőzött bajvívója kerekedett felül. (…) E dolog bizonyosságát pedig, hogy bizony így volt, magával Dózsa nádorral együtt megerősítette sok nemes, aki akkor ott ült.”

És ha ez nem lenne elég, szintén hétszáz éve, május elsején ugyanez ügyben maga az ítéletlevél kiállítója, Lampert mester is tiltakozólevelet ad ki Tamásnak (melyet itt először közlünk fordításban), további adalékokkal szolgálva:

„Mi, Lampert mester, a király úr országbírája, csanádi és nyitrai ispán emlékezetül hagyjuk, hogy Tamás mester, Ders fia színünk előtt személyesen megjelenve oly módon tiltakozott, hogy a fényességes uralkodó, Károly úr, Isten kegyelméből Magyarország híres királya teljességgel letagadta az igazságot peres ügyében, melyet (egy másik) Ders fiával, rokonával, Miklóssal folytatott egy bizonyos, neki örökségként járó, János nevű birtokért és annak tartozékaiért; pusztán mert pártfogolja és különösen szereti Szügyi András fiait, Miklós anyai ági sógorait, akik e pert intézték. Az ő bajvívója ugyanis a másik fél bajvívóját az összes, akkor jelenlevő főúr és országlakos tudtával és szeme láttára legyőzte, ám a király úr Isten és az Ő igazsága ellenére birtokait az említett Miklósnak, sőt, egyenesen András fiainak adományozta. Mi tehát Tamás kérésére, s mintegy lelkiismeretünktől vezetve avagy irgalomra indulva annak ellenére, hogy királyi parancsra erről az ítéletről kiváltságlevelet állítottunk ki, úgy határoztunk, hogy kibocsátjuk jelen levelünket erről a tiltakozásról, hogy mégis tanúskodjunk a fentiekről, melyek előttünk történtek meg. Kelt Temesvárott, Fülöp és Jakab apostolok ünnepén, az Úr ezerháromszázhuszonkettedik évében.”

A fentieket elolvasva mindenki megteheti tétjeit, vajon hogyan is zajlott le valójában a párviadal, és eltöprenghet a régi kérdésről: a jogszolgáltatás és az igazságszolgáltatás kapcsolatáról.

A Magyar Királyságban a perdöntő bajvívás virágkorát éppen a Ders-fiak esete idején, a XIII–XIV. században élte, bár már Szent István király idejében is van adatunk róla; mint általános jogorvoslati eszközt az 1486-ik évi XVIII. törvény (Mátyás király Nagy Dekrétuma, az első, nyomtatásban megjelent hazai törvénykönyv) rendelkezése törölte el. A Dersfi‑ügy ismeretében már sejtésünk lehet róla, hogy miért – és a törvényszöveg indoklása ezt be is igazolja:

1486. évi XVIII. törvénycikk,

hogy párbaj vívását a királyi törvényszéken nem szabad elhatározni, kivéve a király katonai curiájának szokása szerint eldöntendő perekben és akkor is csak bizonyítékok hiányában.

Továbbá, mivel a párbajok vívásában egy és más tekintetben igen sok csalást lehet elkövetni, mert azok, a kik között ez az ítélet kell, ritkán küzdenek meg önmagukra, hanem viadorokat bérelnek, kiket néha ajándékkal, kedvezéssel és ígéretekkel megvesztegetnek, és a kik ekképen saját, még oly igazságos felüket (miután ezek nem maguk szoktak megvívni) el hagyják bukni.

1. § Miért is határoztuk: hogy az ítéletnek ez a neme, mely ez országon kívül a világon hallatlan, örök időkre megszűnjék és hatalmaskodások meg birtokjogok dolgában annak soha helye ne legyen.
2. § Párbajnak ugyanis egyedül csak akkor lehetne helye és az arra az esetre van elrendelve, a mikor minden bizonyíték hiányzik.

A szerző Darvas Mátyás, a Magyarságkutató Intézet munkatársa

Az eredeti írás ide kattintva érhető el.

Borítókép: Florius de Arte Luctandi (Forrás: Gallica.bnf.fr/BnF)