Magyarország egyik legvadregényesebb tája volt a Kazán-szoros Orsovánál, a Vaskapuban, ahol a Duna búcsút int a Kárpát-medencének. Több mint ezeréves határmezsgyéje volt ez a vidék a régi országnak, ahol különösen nehéz volt az átkelés mind a folyam vizén, mind szárazon.
Jókai így ír a Vaskapu-szorosról Az arany emberben: „A nagy, fenséges folyam-ős, mely megszokta a magyar sík lapályon ezerölnyi mederben haladni méltóságos csenddel, partjain a belehajló fűzfákkal enyelegni, kilátogatni a szép virágos mezőkre s csendesen keleplő malmokkal beszélgetni; itt összeszorítva száznegyven ölnyi sziklagátba, hah, mily haraggal tör rajta keresztül!”
Az Al-Dunán Széchenyi István felvetésére kezdődtek a szabályozási munkálatok még az 1830-as években, hogy a magyar áruk zökkenőmentesebben érjék el a Balkánt és a Fekete-tenger vidékét.
1834-ben megkezdték kirobbantani a mederből a legveszélyesebb sziklákat, és 1837-re megépült a bal parton a Széchenyi út is, amit nagyrészt a hegyekből vájtak ki.
A szabályozott szakaszt végül 1896-ban adta át Ferenc József, aki mindennemű magyar vonatkozást elkendőzött az avatóünnepségen, pedig az itteni munka magyar érdem, magyar kezdeményezés volt: sem a szerb, sem a török vagy a román nem vállalt részt benne.
1920 előszele tehát már akkoriban fújta a magáét, aminek az lett az eredménye, hogy ma Szerbia és Románia határa húzódik itt, a Vaskapunál.
