„…nyelvünk ősi és modern, erdei-mezei és városi, ázsiai és európai. Mi is ősiek és modernek vagyunk, európai magyarok.” (József Attila)
1905. április 11-én született a magyar költészet egyik legmeghatározóbb alakja, József Attila, aki már gyerekkorától egészen 1937. december 3-án bekövetkezett tragikus, körülményeiben máig tisztázatlan haláláig számos lírai remekművet alkotott. Születésnapját, április 11-ét a magyar költészet napjává nyilvánították.
József Attilát költőként mindenki ismeri, viszont kevesen tudják, hogy hányatott sorsú lírikusunk prózában is alkotott, sőt, a tárgyilagos próza műfajában is, ugyanis esszéket, tanulmányokat, különféle filozófiai, társadalmi, némelykor pedig nyelvi témájú okfejtéseket is írt, illetve tett közzé.
Ebből egyik legjelentősebb az Ihlet és nemzet című, [A költészet nyelvben való…] kezdetű írásműve. Különlegesnek minősíthető ez az írás, ugyanis olyan irodalomtudományi, nyelvtudományi, illetve fordítástudományi tételeket is megfogalmaz, melyek korábban vagy még nem voltak közismertek, vagy még nem voltak (megfelelően) kifejtve.

Munkájában megfogalmazza, hogy a költészet legelemibb egysége maga a szó, mely nemcsak egy forma, egy alak, hanem mögötte egy fogalom is áll. A fogalom pedig ugyanaz „a kinai filozófusnál, mint a magyarnál vagy az angolnál. Hiszen a fogalmat kiki elmondhatja a saját szavaival. A fogalom tehát mint szellemiség az egész emberiségé. És tényleg, minden nyelvre leforditható minden filozófia, hiszen nem a szómegegyezés, hanem a fogalmi megegyezés a fontos és ha az egyik nyelvben nincs külön szó arra a fogalomra, ugy körülirható, de maradéktalanul kifejezhető” (a szöveg az eredeti helyesírás szerint lett átvéve).
Fordítástudományi szempontból ez az úgynevezett ekvivalencia (megfelelőség) jelensége: szemben számos tévhittel nincs olyan nyelv, amely kevéssé alkalmas a valóság leképezésére, és így nincs olyan szó, melyet ne lehetne lefordítani, hiszen ha körülírjuk, akkor is fordítjuk, csak kevésbé tömören írjuk le az adott fogalmat.