Van valami bizarr abban, amikor Benes és Masaryk tolvajlásból és ármányból született állama, Nagy-Csehszlovákia maradéka, a lakosságcserés Szlovákia nekünk reklámozza magát Magyarországon. „Olyan közel a kalandhoz, olyan közel hozzátok” címmel nyomul a magyar Felvidék jelenlegi tulajdonosa televízióban és interneten.
A turisztikai promóciónak szánt filmecske már az elején kiállítja a bizonyítványt rólunk – s tán joggal – mivel a filmben szereplő „Gábor, Budapestről” nem ismeri a Felvidéket – pardon: Szlovákiát –, pedig az milyen közel is van.
Majd átfordul valami furcsa provokációba az alkotás, hogy milyen kár, hogy nem élvezhetjük ezt, meg amazt a tátrai, árvai, és selmecbányai „élményt” – vagyis mindazt, ami száz évvel ezelőtt még a Magyar Királyságé volt. Végül a narrátor közli, hogy bárcsak itt lennénk – és nyilván költenénk az euróra átváltott forintunkat náluk.
Pedig mi helyben vagyunk, felvidéki magyarok százezreiként, akik felett még ma, az EU „óvó karjai” között is ott lebeg a benesi Damoklész kardja, amely beolvadást, nyelvvesztést, vegyes házasságot, s mindezzel együtt nemzetvesztést szül. Ennek ellenére mégis jelen vagyunk és nem turistaként.
