Pro Urbe-díjas művészét gyászolja Balassagyarmat

Beszélgetéseink elején és végén mindig a sportra terelődött a téma. Váltig állította, a mai labdarúgók tudása meg sem közelíti a régi nagyságok szintjét, Albert Flóriánnak vagy Farkas Jánosnak legfeljebb a cipőfűzőjét köthetnék be. De jártas volt a jégkorong berkeiben is, fejből sorolta a hetvenes évek csehszlovák hokisainak nevét.

Aztán szóba kerültek a művészetek. Remekbe szabott kézügyességgel dolgozott. Kedvenc kifejezési formája, a grafika nyomán a rotring ceruza satírjai által alakultak ki a jellegzetes művei. A szobája falán függő képről egy idős palóc parasztasszony tekintett vissza ránk, megkeményedett, beráncosodott arcvonásait tökéletes pontossággal ábrázolta a művész.

Aztán hosszasan ecsetelte, mennyire szerette a természetet. Felpattant a kerékpárra, és addig le nem szállt a nyeregből, míg meg nem pillantotta a téma tárgyát. Az Ipoly-parti fűzfasor mögött megbúvó aprócska bokrot, vagy a kóvári mezők szélén roskadozó viskót, amelybe már hálni sem jár be a lélek.

Lengyel Péter életének hetvenegyedik évében, a napokban hunyt el
Fotó: nool.hu

Szerettem ezeket a tereferéket. Rendkívül őszintén, olykor talán túlzottan szókimondóan beszélt hivatásáról, mert ugyebár rajztanárként végzett a főiskolán, és nebulók tömegének tanította meg, miként kell bánni az ecsettel, s ha nem is bontakozhatott ki minden tanítvány tehetsége a maga mértékében, ő senkiről sem feledkezett meg, agytekervényeiben hosszú évtizedek után is ott mozgott minden diákjának vonása.

Lengyel Péter, Balassagyarmat Pro Urbe díjával kitüntetett kiváló képzőművésze életének hetvenegyedik évében, a napokban hunyt el.

Az eredeti cikk IDE kattintva érhető el.