A csendes többség túlél Budapesten

Magyarország nagyobbik felében a többséget megilletik mindenféle jogok, ám Budapesten ez nem így van.

Fotó: Havran Zoltán

Ülök a fotelben, és próbálom elfelejteni a városban tett utazásomat. Autóval meg sem kísérlem a bejutást, nem lévén nagy kedvem a kerékpársávok szorításában araszolni a fullasztó hőségben. Nos, aki azt feltételezné, hogy bezzeg a tömegközlekedőknek mennyire jó, az inkább kövesse Karigeri utasítását: szálljon ki, és gyalogoljon. Amennyiben sikerül elkerülnie a napszúrást, jobban jár a forgalomba visszavezetett, lestrapált Ikarusokon utazóknál. Emlékeznek a legendás 405-ösökre? Azokra a picikre. Amiket Tarlós István főpolgármestersége alatt Karsanokra és magyar Modulókra (ez utóbbi elektromos) cseréltek. Most újra előkerültek. Igaz, alig 25 évesek. Akkoriban persze fel sem merült, hogy légkondi legyen a buszon. Nincs is. Marad tehát a lábbusz.

Higgyék el, páratlan élményanyaggal gazdagodnak. Igazi időutazást tehetnek a múltba. Több helyütt nem a kutyagumit, egyenesen az emberi ürüléket kell kerülgetni. Rémlik még a sivalkodás, amikor Tarlós István idején mind a fővárosi, mind a kerületi fenntartású közterületeken megtiltották az életvitelszerű tartózkodást? Több helyütt, szó szerint, szedték sátorfájukat a fedél nélküliek.

Karigerivel meg a liberálmarxista visszarendeződéssel ismét Demszky Budapestjén érezhetjük magunkat. Kár, hogy az idő kerekét életünkben nem, kizárólag a rájuk bízott városban sikerült az alkalmatlan főpolgármesteri és polgármesteri kabinetek politikusainak visszaforgatniuk. Aki Demszky alatt gyermek volt vagy még nem élt, most megtapasztalhatja a tutit, amikor is mintegy két évtizedig nem kizárólag Magyarország, de a hajléktalanság fővárosa lehetett Budapest. És lehet ismét! Tudom, mindenkinek megvannak a saját benyomásai, én most a bevezetőben említett utazáson gyűjtöttekből kerítek színes, szagos csokrot.

Az egykori Skála piac és a dübörgő forgalmú Október 23-a utca közti zöldfelület teszi elviselhetővé a cekkereikkel cipekedők vagy éppen a buszra várók ott töltött perceit. Ráadásul a piac, ami most vásárcsarnok, a találkozások, beszélgetések színtere. Cekkerek a lábhoz, elő a közös emlékekkel. Ám a hűs zöld kiváló alvásra is. Főleg, ha a kannás bor megüti az embert a rekkenő nyárban. Mi több, kényelmesen elvégezhetjük a dolgunkat, akár az arra tévedő ebek. Az különösen bájos, amint a tiltó tábla – miszerint: a közterületen életvitelszerűen tilos tartózkodni – tövében húzza valaki a lóbőrt. Mondanom sem kell, már senki sem cseveg ismerősével a lábánál várakozó cekkerrel. Főleg, mivel a szesztől agresszív embertársaink mostanság nem kérik, egyenesen követelik tőlünk a pénzt. Köszönjük, továris katonaorvos László Imre!

Míg a Fehérvári úti Vásárcsarnok környékét a szabad levegő elviselhetővé teszi, a Corvin negyed aluljárójában, noha néhány lépcsőfoknyi mélység az egész, mégis, mintha a pokol valamely felsőbb körébe szállnánk alá. Ugyan nem kénköves ménkű a szag, de szag van. Miért ne lenne, amikor mosdatlan emberek élik mindennapjaikat az egykorvolt telefonfülkékben, szemben a szendvicsárussal. Köszönjük, néhai liberálbolsevik, magyarán: független újságíró Pikó András. Nem csupán azért élnek ott, mert hát hol máshol? Mert éppenséggel hely a szállókon akad elég. Ellátással együtt. Hanem mert joguk van hozzá! Budapest a jogok városa. A főváros, ahol nincsenek kötelességek. Sem polgárainak, sem vezetőinek. A jogok, minél kisebb létszámú kisebbséget érintenek, annál kevésbé sérülhetnek. Annál harcosabban védi őket az új vezetés.

Magyarország nagyobbik felében a többséget megilletik mindenféle jogok – természetesen nem sértve az egyes, valódi kisebbségekét –, ám Budapesten ez nem így van. Ez a hangoskodók városa. A csendes többség pedig túlél. Talán retteg, mint én este a négyes-hatoson. Csak azt nem értem, ha nem a normális többség, akkor ki választotta meg ezeket?

(Borítókép: Budapesti hajléktalanok. Fotó: Havran Zoltán)

…

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE!