Bemelegítésképpen talán kezdjük azzal, hogy egy Európa-szerte ismeretlen futballtréner, bizonyos Tam Courts a nyáron élete lehetőségeként Puskás Ferenc, Bozsik József és Détári Lajos klubjánál, a Budapest Honvédnál kapott vezetőedzői kinevezést. Ez nem skót vicc, ez bizony maga a valóság. Hogy kinek a fejéből pattant ki ez a képtelen ötlet, azt talán sohasem tudjuk meg, a lényeg, hogy Tam barátunk – akit persze Thomasként anyakönyveztek, csak hát az európai posztmodern korában a skótok is rákaptak a trendi ízére – néhány hét alatt megbukott.
A dolgok rendjének megfelelően mennie kellett. Amit azonban ő nem a rá bízott csapat gyenge teljesítményével, az ő alkalmatlanságával, hanem a magyar futballban jelen lévő kibírhatatlan rasszizmussal indokolt, csak mert Zalaegerszegen egy magáról megfeledkezett drukker az egyik fekete játékost ma már megengedhetetlen szavakkal becsmérelte. Tam Courts a bűnök bűnét befolyásához mérten igyekezett is világgá kürtölni. Talán megbocsát érte a haladó baloldal, de ezek után nem tudunk „Farewell”-lel búcsúzni tőle.
Majd folytassuk azzal, hogy tavaly nyáron, az Európa-bajnokság alatt több ezer holland drukker háborítatlanul tarthatott szivárványszínnel ékesített narancsos felvonulást a Puskás Arénában játszott Hollandia–Csehország nyolcaddöntő előtt. A kontinensviadal alatt hovatovább egyetlen vendégdrukkert, sem fapapucsos, szeplős németalföldit, sem suriname-i bevándorlóból lett bolygó hollandit, sem hangos luzitánt, sem azonosíthatatlan eredetű franciát nem ért inzultus.
S akkor most azt látjuk, hogy lángol Brüsszel. Autókat borogatnak és gyújtanak fel, kövekkel ostromolják a kivezényelt rohamrendőröket, akik vízágyúval és könnygázzal próbálják állni a sarat. Éppen úgy, mint amikor Párizs külvárosa a maga sajátos törvényei szerint rácsatlakozik a kábult őslakosok sztrájkjára.
Lám, Európa szíve nem csak akkor lüktet hevesebben, ha a magyarkérdés kerül terítékre az Európai Parlamentben, hanem akkor is, ha egy afrikai ország labdarúgó-válogatottja győzedelmeskedik a világbajnokságon. Igen, igen, Marokkó győzött Belgium ellen és nem fordítva. Alsó becslés szerint többek között félmillió marokkói eredetű bevándorló löki az adrenalint Európa haldokló szívébe, s ünnepel törzsi – nem, ne bántsuk meg a derék berbereket, valami egészen új európai – módi szerint.
Össze is csaphatnánk a két tenyerünket elvarázsolt gyönyörünkben, mily szép is ez a sokszínű Európa! Ne törjünk pálcát felettük, hadd mulassanak kedvük szerint ezek a szegény új belgák, akik még keresik a helyüket ebben a lebontásra ítélt régi rendben. Csak akkor folyik ki a vér a fejünkből és kezd verejtékezni a homlokunk, ha arra gondolunk, vajon milyen bulit csapnak ezek a fiúk Brüsszelben, ha Marokkó történetesen vesztesen hagyta volna el a pályát Belgiummal szemben Katarban.
Semmi tűz, semmi szenvedély! A BBC szakértője így jellemezte a belgákat. Melyik „meccset” nézte? Kérdezzük halkan, tisztelettel. Váltson csak csatornát! Mindjárt meglátja, tudnak ezek a belgák szívvel „focizni”.
Ősi szabály, mindenki úgy játszik, ahogy hagyják. Nos, Brüsszelben értik a fiúk ezt a nyelvet, s nem nyugszanak, amíg be nem játsszák az egész pályát.
