A kommunista korszak kultúrpolitikájának egyik legfőbb célja a nemzeti érzés kilúgozása volt az agyakból. Ennek jegyében fogalmazták meg a történelemkönyveket, tiltottak be vagy népszerűsítettek írónagyságokat, s osztották a pénzt a kulturális élet szereplőinek. Hősökből kreáltak diabolikus figurákat és nemzetárulókat emeltek piedesztálra. Horthy Miklós, Teleki Pál, Bárdossy László, Gömbös Gyula vagy Prónay Pál nevét szinte csak negatív kontextusban lehetett leírni.
Utóbbinak elévülhetetlen érdemei voltak Trianon egyetlen máig érvényes revíziójának kiharcolásában, Sopronnak és környékének megtartásában, mégis terroristaként volt megbélyegezve a baloldali szerzők köteteiben. Holott, miként a Pesti Tévé egyik adásában Kurtz ezredes találóan rámutatott, mai fogalmaink szerint nem terrorista volt, hanem terrorelhárító. Az is részét képezte Kádár–Aczéli kurzus oktatáspolitikájának, hogy a magyar lakosság minél kevesebbet tudjon elszakított véreiről.
Erdély, a Felvidék s a Délvidék vonatkozásában az utóbbi harminc évben történt némi korrekció, de Őrvidékről mint a magyar Szent Korona országainak szerves részéről nagyon kevés szó esik nemzeti körökben is. Alkonyi László, a legjelesebb magyar borszakíró több előadásában is elmondta: múltunkból csak annyi lehet hatótényező a jelenben és jövőben, amennyiről tudunk. Vélhetően ugyanez a gondolat vezette a Trianon Múzeum alapítóit abban, hogy meghirdessék a Szeressük vissza Magyarországot! programot. Amihez érzelmek kötnek, ami jelen van a köztudatban, amiről egyáltalában tudunk, az egy kicsit a miénk is.
Kismarton az Őrvidék talán legszebb városa, a trianoni békeszerződésig Sopron vármegye kismartoni járásának székhelye volt. Ma Burgenland tartomány székhelye. 1910-ben lakosságának közel egy harmada magyar volt, ma alig érjük el a 3 százalékot. Ezzel együtt, a városban (miként Őrvidék számos más településén) több vendéglőben is örvendhetünk magyar szónak, s nemcsak a turistáknak, hanem a magyar nemzetiségű felszolgálóknak is köszönhetően.
